Valamikor 1770-ben történt, hogy az amazonasi dzsungelben négy indián őslakos átlagosnak induló napját riasztó jelenés zavarta meg. A vadonból előbotorkált egy ősz hajú, lesoványodott nő, lábán saját készítésű, elrongyolódott szandállal, kezében bozótvágó késsel. A bőrét horzsolások, rovarcsípések és sebek borították, látszott, hogy napok óta vándorol a dzsungelben. Az indiánok megetették, megitatták a nőt, kezelték a sebeit és kiszedték a bőre alatt kikelt trópusi lárvákat. Miután az ismeretlen kicsit felépült, egy közeli településen állomásozó portugál hajóhoz kísérték. A sok viszontagságon keresztülment vándor, Isabel Godin hosszú megpróbáltatása a végéhez közeledett: hamarosan újra láthatta a férjét, több mint húsz év után.
14 éves feleség a felső tízezerből
Isabel Godin, lánykori nevén María Isabela de Jesús Grameson 1728. január 28-án született a mai Ecuadorban található Guayaquilben, tehetős családban. Édesanyja XI. Alfonz kasztíliai király leszármazottja volt, apja Franciaországból származott és Riobamba városában volt kormányhivatalnok. Ecuador akkor a perui alkirályság része volt, ami a gazdag spanyol gyarmatbirodalomhoz tartozott, így a kis Isabel a felső tízezer tagjainak kijáró oktatást és luxust kapott.
Jövendőbeli férje, Jean Godin des Odonais 1736-ban érkezett a kontinensre az első nagy európai tudományos expedícióval. Akkortájt nagy vita folyt Newton követői és a Descartes tanait követő karteziánusok között arról, hogy pontosan milyen alakú a Föld. Előbbiek úgy vélték, hogy lapított gömbhöz hasonló, az utóbbiak enyhén tojásdad formára esküdtek; a heves szócsatákat ráadásul a franciák és az angolok közti történelmi ellentétek is fűtötték. Franciaország két földméréstani expedícióval akarta eldönteni a vitát, egy tudóscsapatot Lappföldre küldött méréseket végezni, egyet pedig Ecuadorba, megmérni az Egyenlítőt (amiről egyébként az ország a nevét kapta).
Az ecuadori expedíció fontos tagja volt Jean Godin, aki technikusként segített a csapatnak. A következő években bejárták a környéket az Andoktól az Amazonasig, és amellett, hogy az Egyenlítő mentén méregették a Föld görbületét, a helyi élővilágot és ásványokat is tanulmányozták és inka romokat is dokumentáltak. Maga Godin négyezer növényfajt gyűjtött össze vagy jegyzett fel és nyolcszáz állatfajt rajzolt le. Amikor az expedíció hazaindult, Godin az ecuadori fővárosban, Quitóban maradt, és a helyi egyetem természettudományokat tanító professzora lett.
Godin először Isabel apjával ismerkedett meg, és kiderült, hogy vannak közös ismerőseik Franciaországban. Tartották a kapcsolatot és Isabel valószínűleg hallott is a fiatalemberről, de még nem találkozhatott vele, mert a kor szokásainak megfelelően egy kolostorban nevelkedett, amíg készen nem állt arra, hogy valakinek a felesége legyen. Csak 12 évesen hagyhatta el a kolostort, ekkortájt találkozott Godinnal, és rögtön erős jelzéseket adott neki, hogy szívesen venné az udvarlást. A köztük levő románc egyre komolyabbra fordult, míg 1741 végén Quitóban házasságot kötöttek. Godin ekkor 29 éves volt, Isabel 14, de ez nem volt furcsa akkortájt, amikor a spanyol társadalomban egy húszéves hajadon vénlánynak számított.
Húsz év veszteglés
Isabel innentől a helyi arisztokrácia teljes jogú tagja lett, bár arról álmodozott, hogy egyszer eljut Párizsba. 14 évesen már állapotos volt és hamarosan kislányt szült, aki azonban néhány hónap múlva betegségben meghalt. A következő két gyermeke a szülés után néhány nappal halt meg, és a nő már negyedszer volt állapotos, amikor 1749-ben a sors úgy hozta, hogy távol került a férjétől. Pontosabban a férje tőle.
Jean Godin ugyanis levelet kapott Európából, amiben a családja értesítette őt, hogy édesapja meghalt, és sürgette, hogy térjen haza, elrendezni a hagyatékát. A férfinak addigra befuccsoltak a dél-amerikai üzleti vállalkozásai és a tudományos munkát is részben befejezte, a levelet pedig nyolc évvel korábban írták (ennyire lassú volt néha az akkori interkontinentális posta). Nem csoda, hogy Godin rögtön indulni akart, és Párizs után áhítozó feleségét sem kellett sokáig győzködnie.
A férfi jól felszerelt expedícióval érkezett Dél-Amerikába, de onnan visszamenni Európába önerőből már nem volt egyszerű. Úgy döntött, Francia Guyanából, Cayenne-ből indulnak majd hajóval, addig viszont valahogy el kellett jutni Ecuadorból. Vagyis átkelni az Andokon, majd a dzsungelen, leereszkedni az Amazonason és mellékfolyóin az Atlanti-óceánig, majd a partvidéken elmenni Cayenne-ig. Godin 1749. március 10-én intett búcsút feleségének azzal, hogy előkészíti az utazásukat, illetve feltérképezi, hogy Isabel és kísérői hogyan tudnának a legkönnyebben utánamenni Cayenne-be. A férfi több mint egy év múlva, 1750 áprilisában érkezett meg Francia Guyanára, ahol szembesülnie kellett azzal, hogy a világpolitika újabb akadályokat gördít a családja elé.
Dél-Amerikát akkoriban főként spanyolok és portugálok tartották felügyelet alatt, akik éppen nem voltak barátságban a franciákkal: küszöbön volt a hétéves háború, ami Európán túl a gyarmatokra is kiterjedt. De még Francia Guyana kormányzója is gyanakodva nézett Godinra, mert kreol felesége volt. Isabel eközben a kontinens másik felén, spanyol területen várta a híreket a férjéről. De hiába várta, mert Godin hosszú évekig vesztegelt Cayenne-ben, miközben újra és újra hasztalan próbálta elérni a feleségét és útlevelet kérelmezni az utazáshoz. A leveleit vagy visszautasították vagy eltűntek a spanyol és portugál bürokráciában.
Isabel nem számított arra, hogy két évnél hamarabb kap életjelet Godinról. Megszülte negyedik közös gyermeküket, Carmant, aki már megérte a gyerekkort. Amikor azonban már a hatodik év telt el Godin távozása óta, a nő kétségbeesett és megpróbált minden elérhető módon hírt szerezni a férjéről. Családtagjai és barátai arra kérték, adja fel és keressen másik férjet, de ő hajthatatlan volt. Teltek az évek, egyik a másik után, míg végül eljött 1766, amikor szívderítő híresztelés érkezett a nőhöz: megtudta, hogy egy portugál hajó várja őt a dzsungelben egy Loreto nevű spanyol településen, és ez a hajó fogja őt elvinni Godinhoz. A nő elküldte Joachim nevű szolgáját a hír ellenőrzésére, aki két év alatt oda-vissza megjárta a Loretóig vezető háromezer kilométeres utat. A szolga rossz híre az volt, hogy az út nagyon veszélyes. A jó, hogy tényleg ott vár rá egy hajó Loretóban. Mivel Isabel nem kapott leveleket, nem tudhatta, hogy férje végül elérte a tudóst, aki a korábbi geodéziai expedíciót vezette, és ő minden befolyását latba vetette, hogy kimenekítse pártfogoltját és családját a gyarmatokról. Neki a portugál arisztokrácia legfelsőbb köreibe is volt bejárása és elintézte, hogy hajó menjen Isabelért.
Mialatt a nő a szolgára várt, Carman 1768 áprilisában meghalt himlőben. 19 éves volt és sosem ismerhette meg az apját. A veszteség még elszántabbá tette a nőt, aki saját expedíciót szervezett. Ehhez csatlakoztak a testvérei és unokaöccse, a nő szolgái és több tucat felfogadott indián hordár. Néhány barátja megpróbálta lebeszélni Isabelt a veszélyekkel teli utazásról, de a 42 fős expedíció 1769. október 1-jén elindult Ecuadorból a közel ötezer kilométeres útra.
Welcome to the jungle
Az első félezer kilométer nehéz terep volt, az Andokon kellett átkelniük, olyan régión is, ahol korábban a hódító Pizarro csapatai elakadtak. Mégis, ez még sima menetnek számított ahhoz képest, ami később jött. A hegység után ugyanis következett a dzsungel, ahol sebes sodrású folyókon tervezték a haladást. Először a Bobonaza folyón indultak el, miután egy elhagyott indián településen kenut építettek. Két nap múlva az őslakos kísérők elszöktek a csapattól, Isabelék pedig nem voltak elég tapasztaltak a folyami hajózásban. A kenu felborult, a készletek nagy része a Bobonazába veszett, a csapat pedig épphogy ki tudott evickélni a folyópart egy homokos szakaszára.
A homokparton kunyhót építettek pálmaágakból, levelekből, és poncsókat is csináltak. A kenut sikerült megmenteniük, azzal hárman – köztük Joachim – elindultak segítségért, de Isabelék hiába várták őket vissza. Huszonöt nap után elfogyott minden élelmük, ekkor tutajt építettek. Nem sokkal azután, hogy elindultak vele, a tutaj felborult, a csapat pedig kénytelen volt visszamenni a partra. Ekkor döntöttek úgy, hogy nem a folyón fognak haladni, hanem átvágnak a dzsungelen.
A csapat kínkeservesen haladt a vadonban, útjukat megnehezítette a hőség, ruháik rohadni kezdtek a fullasztó, párás melegben. A tüskés aljnövényzet megannyi sebet ejtett az expedíció tagjain, szúnyogok, kullancsok és betegséget terjesztő poloskák kínozták őket, bagócsok petéztek a bőrük alá, lábukat tűzhangyák csípték. Emellett folyamatosan rettegtek a dzsungelben élő jaguároktól és mérges kígyóktól, de az őslakosoktól is, mert abban az időszakban az indián törzsek egy része ellenségnek tekintette a telepeseket. De még nagyobb probléma volt, hogy nem volt enni- és innivalójuk. A reggeli harmat, amit a csapat tagjai a dzsungelben gyűjtöttek, nem volt elég a szomjoltáshoz, a szervezetük elkezdett izmot lebontani, egyre gyengébbek lettek, és egyre súlyosabb letargia lett úrrá az expedíción.
Isabel unokaöccse volt az első, aki meghalt, aztán sorra a többiek: a nő két szolgálója, később a testvérei is. Pár nap alatt szinte az egész expedíció odaveszett, csak Isabel volt még életben. Visszaemlékezése szerint ekkor ő is lefeküdt a földre meghalni, de hirtelen egy látomás jelent meg előtte (a tudományosabb magyarázat szerint hallucinált): a férjét látta, aki hívta őt. A nő ekkor felállt, halott testvére cipőiből szandált készített, szakadozott ruháját egy kendővel fedte el és kezében egy bozótvágó késsel tovább botorkált a vadonban, egyedül.
A nő étrendje nyers madártojásokból állt, már ha talált ilyeneket. Egész testét rovarcsípések és azok következményei, hólyagok, kelések borították. Szó szerint beleőszült az őt ért viszontagságokba, de vasakarattal haladt előre. Közel tíz nap magányos gyaloglás után belebotlott egy csapat indiánba. Szerencsére ők a barátságosabb őslakosok közé tartoztak: ellátták a nőt, aztán segítettek neki eljutni Loretóba, a portugál hajóra. Ott Isabel megtudta, hogy Joachim életben van: a szolga egy mentőcsapattal visszatért az expedícióhoz, még a dzsungelbe is követte őket, de már csak a halottakat találta meg. Látta, hogy Isabel holtteste nincs köztük, ezért tovább akarta keresni a nőt, de a mentőcsapat erre már nem volt hajlandó: Isabelt halottnak nyilvánították, Joachimot pedig mondvacsinált okkal visszatoloncolták Quitóba és börtönbe vetették. Amikor a nő ezt megtudta, kihozatta szolgáját a fogságból és felszabadította őt.
Isabel végül 1770. július 22-én találkozott újra a férjével, akihez addigra már eljutott a felesége halálhíre. Húsz évet, két hónapot és huszonegy napot voltak távol egymástól, a találkozáskor a nő negyvenkét éves volt, a férfi ötvenhét. És Isabel végül megláthatta Párizst is: pár év cayenne-i tartózkodás után, 1773-ban a házaspár útra kelt Franciaországba, ahol életük utolsó, nyugodt éveit élték egy Saint-Amand-Montrond nevű faluban. 1792-ben haltak meg, néhány hónap különbséggel.
Állj ki a szabad sajtóért!
A Transtelex az olvasókból él. És csak az olvasók által élhet túl. Az elmúlt három év bizonyította, hogy van rá igény. Most abban segítsetek, hogy legyen hozzá jövő is. Mert ha nincs szabad sajtó, nem lesz, aki kérdezzen. És ha nem lesz, aki kérdezzen, előbb-utóbb csend lesz, holott tudjuk, a hallgatás nem opció.
Támogatom!
