A francia sebészek a Napkirály felszakadt ánuszának köszönhették a szakmájuk felvirágzását

XIV. Lajos francia király tipikusan olyan történelmi figura, akiről alighanem még azoknak is dereng valami, akik végigaludták a középiskolai töriórákat. Tudják, a Napkirály, aki több mint 72 évig uralkodott, és aki tökélyre fejlesztette az abszolutizmust, amit úgy foglalt össze, hogy „Az állam én vagyok!”. Vagy nem, utóbbit ugyanis sok történész vitatja, és XIV. Lajos a halálos ágyán pont azt mondta, hogy ő ugyan elmegy, de az állam mindig megmarad.

Azt viszont kevesebben tudják róla, hogy 1686-ban ha nem is szándékosan, de nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a sebészek az orvosokkal egy szintre kerüljenek Franciaországban. XIV. Lajos ugyanis a hónapok óta hiába kezelt, emiatt sipollyá alakult végbéltályogjával kés alá feküdt, és rövidesen teljesen meggyógyult. Az őt megműtő Charles-François Félixből igazi sztár lett, a sebészek pedig egy csapásra fontossá váltak a királyi udvarban, majd pár évtizeddel később az egész országban is.

XIV. Lajos 1686. január 15-én tájékoztatta először az orvosát, Antoine Daquint arról, hogy egy kis dudor jelent meg a végbélnyílásától pár centire. A duzzanatot egy anális mirigy gyulladása okozhatta, ami ekkoriban elég gyakori volt, az udvari orvosok pedig hamar el is kezdték kezelni az uralkodót mindenféle borogatásokkal. Ennek ellenére tályog alakult ki a Napkirály hátsó fertályán, amiből időnként kiengedték a gennyet, a sebet pedig folyamatosan próbálták kiszárítani és lezárni, de hiába.

A Napkirály eközben természetesen egyre jobban szenvedett a fájdalomtól, de az még inkább zavarta, hogy naponta többször kellett ruhát cserélnie a szivárgó genny miatt, az orvosai pedig igazából semmit nem tudtak kezdeni a helyzettel. Négy hónapnyi szenvedés után a tályog nemhogy nem gyógyult meg, hanem sipollyá alakult, nem kis részben a seb rendszeres, forró vassal történő kiégetése miatt. XIV. Lajos kifelé nem mutatta, hogy baja lenne, és nem is sokan tudtak az állapotáról, de

egy idő után nyilvánvalóvá vált, hogy a helyzete így nem fog javulni, ezért az udvarban 1662 óta tevékenykedő fő sebész, Charles-François Félix az uralkodó két orvosának segítségével meggyőzte őt arról, hogy a műtét lesz a megoldás.

A sebészet a 17. század végén nem volt népszerű Franciaországban, a legtöbb orvos lenézte és a borbélyokhoz hasonlította a sebészeket, akiknek nagyjából annyi volt a feladatuk, hogy végrehajtsák az érvágást. XIV. Lajos udvari orvosai ugyanakkor nem Párizsban, hanem Montpellier-ben tanultak, így nem engedhették meg maguknak, hogy túlságosan lenézzék Félixet. Így ez az ellentét sem állhatott a királyi sebész útjába, és míg az orvosok szép lassan kimerítettek minden lehetőséget, ő elkezdte kikísérletezni a tökéletes módszert a műtéthez, amit korábban még sosem végzett.

A tervről csak a hadügyminiszter, valamint a király akkori szeretője (és későbbi hitvese), a gyóntatója és az orvosai tudtak, így Félixnek elég nagy mozgástere volt a felkészülésben. Ezt ki is használta, a feljegyzések alapján a műtét előtti hónapokban többtucatnyi, hasonló sipollyal küzdő beteget operált meg. Azt nem lehet pontosan tudni, hogy hányan élték túl a dolgot – állítólag egyvalaki igen –, de valószínűleg nem véletlenül terjedt el az a pletyka, hogy a halottakat napfelkeltekor, harangszó nélkül hantolták el, nehogy híre menjen a dolognak.

A műtétek alatt nemcsak a megfelelő technikát sajátította el, hanem a megfelelő eszközt is megalkotta egy hosszú, hajlított szike formájában, amelyet ma a párizsi orvostörténeti múzeumban meg is lehet nézni. XIV. Lajos végül 1686. november 18-án, reggel hétkor feküdt kés alá a királyi hálószobában, ahol Félix természetesen bármilyen érzéstelenítés nélkül kivágta a sipolyt a hason fekve lefogott király hátsójából. Az uralkodó a körülményekhez képest elég jól viselte a dolgot, a végén még azt is mondta, hogy ne kezeljék úgy, mint egy királyt, mert úgy akar gyógyulni, mint egy mezei földműves.

Persze lehet, hogy ennyire azért nem volt gördülékeny a folyamat, de a hivatalos feljegyzésekben csak egy mondat szerepel róla, és még ebben is benne van, hogy XIV. Lajoson érvágást is végrehajtottak, nyilván nem függetlenül az udvari orvosoktól. Félix részletesebben írt a beavatkozásról, de a lényeg az volt, hogy a műtét sikerrel zárult, az uralkodó pedig pár hónappal később teljesen meggyógyult. Itt érdemes megemlíteni, hogy Marquise de Créquy francia salonnière állítása szerint Georg Friedrich Händel a műtéthez írt himnuszt másolva írta meg a brit koronahimnuszt.

Azaz nincs kizárva, hogy a II. György 1727-es megkoronázásához írt, azóta is használt Zadok the Priestet indirekt módon XIV. Lajos ánuszsipolya inspirálta.

XIV. Lajos a műtét után természetesen busásan megjutalmazta, majd nemesi rangra is emelte az udvari sebészét, de nem ez volt a csodaszámba menő műtét egyetlen következménye. A sipollyal küzdő franciák előtt felcsillant a remény, hogy ők is meggyógyulhatnak majd egyszer, a királyi udvarban pedig hirtelen rengetegen találták ki, hogy igazából nekik is sipolyuk van, amit meg kellene műteni – hasonlóan ahhoz, amikor Donald Trump hívei is fülkötést raktak magukra, miután meglőtték a volt elnököt.

Az egész történet igazi győztesei viszont a francia sebészek lettek: az addig az orvosok árnyékában dolgozó, általuk lenézett szakembereknek hamar hírük ment nemcsak Franciaországban, hanem egész Európában, és hamarosan más országokból is elkezdtek özönleni az emberek, akik velük akarták megműttetni magukat. XIV. Lajos intézkedésekkel is tett azért, hogy a sebészeket elismerjék, az 1715-ös halála utáni években pedig az udvari fő sebészek reformjainak köszönhetően eljött a francia sebészet aranykora.

Az első sebésziskolát 1723-ban nyitották meg Franciaországban, ezt pedig nyolc évvel később saját akadémia követte, ami szinte azonnal hatalmas siker lett. Miután a legkorszerűbb eszközöket is mind a franciák gyártották, nem meglepő módon Párizs lett Európa sebészközpontja, mind a gyógyulni, mind a tanulni vágyóknak, és ez egészen az 1789-es francia forradalomig így is maradt. Sőt, igazából még utána is, Napóleon ugyanis 1808-ban hivatalosan is azonos polcra helyezte a sebészetet az orvoslással, 1843-ban pedig az akadémiai munka is újraindult.

(Források: Tidsskriftet, Cambridge University Press)