A behaviorizmus atyja a legismertebb kísérletében pár hónap alatt csörömpöléssel csinált idegroncsot egy csecsemőből

A pszichológia mint tudomány kétségtelenül rengeteget fejlődött a 20. században, számos új iskola jött létre ekkor a behaviorizmustól a kognitivizmusig, és egy rakás, máig emlegetett kísérletet végeztek ekkor. Azt viszont mondani sem kell, hogy ezek jelentős része mai szemmel nézve nem volt túl etikus. Elég csak Harry Harlow izolált környezetben felnevelt rézuszmajmaira, vagy a szociálpszichológia két hírhedt, az elmúlt években kétségbe vont alapkövére, a stanfordi börtönkísérletre és az áramütéses Milgram-kísérletre gondolni.

Ebbe a kategóriába tartozik a behaviorizmus atyjaként számon tartott John B. Watson egyik leghíresebb kísérlete is, amellyel az amerikai pszichológus azt bizonyította be, hogy a klasszikus kondicionálás az embereknél is ugyanúgy működik, mint az állatoknál. Méghozzá azzal, hogy fogott egy kilenc hónapos gyereket, akit addig terrorizáltak a tudomány nevében, hogy egy fehér patkánytól a családi háziállatokon át egy Mikulás-maszkig rémületében minden szőrös dologtól zokogni kezdett.

Az évtizedekkel később patkányutópiákat építő John B. Calhounhoz (és számos más pszichológushoz) hasonlóan Watson is rágcsálókkal kezdte a tudományos karrierjét, doktori disszertációját is a különböző életkorú patkányok tanulási képességeiről írta a Chicagói Egyetemen, és ezt követően évekig foglalkozott az állatokkal ugyanitt. Watson 1908-ban aztán a Johns Hopkins Egyetemen kezdett el oktatni, 1913-ban pedig kiadott egy azóta sokat idézett cikket a behaviorizmusnak nevezett új pszichológiai irányzatról, mely a leírása alapján teljesen objektíven képes megjósolni és irányítani a viselkedést.

Watson mereven elutasította Edward L. Thorndike azon elméletét, mely alapján a 20. század másik nagy behaviorista pszichológusa, a többek közt galambvezérelt rakétákon is dolgozó B. F. Skinner felfedezte a pozitív és negatív megerősítést. Ivan Pavlov klasszikus kondicionálását inkább fiziológiai reakciónak tartotta, és Skinner későbbi szemléletmódjával ellentétben, amely az egyén érzéseire és gondolataira is nagy hangsúlyt fektetett, kizárólag olyan, általa objektíven mérhetőnek tartott dolgokra koncentrált, mint a viselkedés és a látható reakciók. Az érzelmeket is puszta fizikai reakcióknak tartotta,

és úgy gondolta, hogy a félelemre, a dühre és a szeretetre kondicionálás nélkül is képesek vagyunk a születésünktől fogva.

Így jutottunk el 1920-ig, amikor ugyanezen a vonalon maradva Watson és asszisztense (valamint diákja, na meg szeretője) Rosalie Rayner belefogtak abba a kísérletbe, melyben Pavlov kutyáihoz hasonlóan kondicionáltak egy kilenc hónapos gyereket. A szakirodalomban kis Albert-kísérlet (Little Albert experiment) néven ismert kísérlet főszereplője nem meglepő módon a kis Albert volt, a célja pedig az, hogy a gyereket arra kondicionálják, hogy rettegjen a bundás állatoktól. A gyereket először összeeresztették különféle állatokkal – egy majommal, egy nyúllal, egy kutyával és egy patkánnyal –, amire pozitívan reagált, még simogatni is megpróbálta őket.

A kísérlet következő lépése az volt, hogy Watsonék elkezdtek kalapáccsal verni egy fémcsövet minden alkalommal, amikor Albert az állatokkal volt, amitől a gyerek természetesen megijedt, és gyakran sírva is fakadt. Az ezt követő hónapokban Albertet szép lassan sikerült úgy kondicionálni, hogy ne csak akkor rémüljön meg az állatoktól, ha megütik a rudat, hanem akkor is, ha egyszerűen csak meglátja őket. Bő három hónappal később már nemcsak az állatok váltottak ki jól látható félelmet belőle, hanem egy Mikulás-maszk vagy egy szőrme.

Az ide kattintva elérhető tanulmány szövegéből egyértelműen látszik, hogy a gyerek gyakran halálra volt rémülve, a Mikulás-maszk többszöri megérintése után már annak látványa is elég volt ahhoz, hogy zokogni kezdjen. Ez önmagában is kegyetlennek tűnik, úgy meg aztán pláne, hogy bár Watson és Rayner eredetileg azt is be akarták bizonyítani, hogy a kondicionált félelmeket meg lehet szüntetni, ennek már nem tudtak nekilátni, mert a gyereket kivonták a kísérletből. Watson annak idején azzal védekezett, hogy a gyerek előbb-utóbb mindenképpen találkozott volna hasonló impulzusokkal a világban, mai szemmel nézve azonban egyértelmű, hogy a kísérlet nem volt kifejezetten etikus.

Később egyébként az is felmerült, hogy Albert eleve nem volt egészséges, Watson pedig ennek ellenére úgy prezentálta az eredményeket, mintha az általánosan érvényes lenne minden gyerekre. Hogy ez tényleg így volt-e, abban nincs egyetértés, ahogy abban sem, hogy egyáltalán ki volt a kísérlet alanya – előbbi teória szerint egy Arvilla Merritte nevű ápoló Douglas nevű fia, aki néhány évvel később meghalt, mások szerint viszont egy vele egy napon született, William Barger nevű fiú, aki 2007-ben halt meg, és élete végéig irtózott az állatoktól.

Emellett egyébként a kísérlet módszertanát és következtetéseit is többen kétségbe vonták már az elmúlt száz évben – ironikus módon például azért is, mert a reakciók értékelésére nem alkottak objektív módszert, így lényegében a szubjektív értelmezéseik alapján vontak le következtetéseket, de hasonló probléma az is, hogy a kísérletnek mindössze egyetlen alanya volt. Az viszont így is biztos, hogy Watson és Rayner nagy hatást gyakoroltak vele a pszichológiára.