„Sokkal több az élet, mint amit egy nehéz helyzetben gondolsz róla” – Aczél Dóra a láthatatlan traumákról, a Grundról és a közösség megtartó erejéről

Saját kamaszkori betegségtörténetből indulva hozta létre a Yuppi tábort, ma pedig a Grund Alapítvány élén és Péter bácsi kéthektáros közösségi kertjében azon dolgozik, hogy a tanulás ne kényszer, hanem kapcsolódás legyen. Aczél Dóra író, élménypedagógus és a női vállalkozói közösség egyik motorja szerint a láthatatlan traumák éppúgy figyelmet érdemelnek, mint a diagnózisok, és néha a pénzhiány mutatja meg igazán, mekkora ereje van az összefogásnak. Interjúnban arról is kérdeztük, hogy miért nem kell mindent megmenteni, hogyan tanul meg egy háromgyerekes anya nemet mondani, és mit üzenne a felnőtt Dóra annak a kamasznak, aki egykor a túlélésért küzdött.

Szerintem a Fájdallam nem volt terápiás. Az írási folyamatot sem nevezném terápiás folyamatnak, hanem inkább úgy, hogy a meghosszabbított énem jött ki egy kis könyv formájába. A második könyv már inkább terápiás. Viszont itt sem föltétlenül maga az írás, hanem inkább az egész folyamat. Maga a metódus, ahogy ebből könyv lett, nagyon összetett volt, ahol minden kicsi apróságért meg kellett küzdeni, meg kellett szenvedni. Volt már egy szerződésem egy leadott kézirattal, amit végül visszahívtam, és az a könyv majdnem kilencven százalékban ment a kukába. Ugyanazzal a címmel aztán lett egy másik könyv, ami éppen csak nyomokban tartalmazott írásokat a régiből. A kiadás is nagyon bonyodalmas volt: nem volt pénz, nem volt pályázat, úgyhogy ki kellett találni, hogyan oldjuk meg. Végül közösségi gyűjtésből lett meg a könyv. Úgyhogy a terápiás folyamatnak nem csak magát az írást nevezném, hanem ezt az egészet.

Még kamaszkoromban vettem részt a Bátor Tábor első kísérleti fázisában, ami egy daganatos betegségekkel küzdő gyerekeknek szervezett találkozó volt. Ez annyira jól sikerült, hogy azt gondoltam: nem szabad, hogy csak Magyarországon maradjon! Így született meg bennem az igény, hogy ezt Romániában is meg kellene csinálni. Ennek mintájára hoztuk létre a Yuppi tábort, szintén krónikus beteg gyerekeknek. Számomra egyértelmű volt, hogy ha velük ennyire jól működik, akkor ez nem csupán egy „betegség alatti” módszer. Mivel pont azt erősíti, hogyan lehet élni, hogyan lehet jól élni, és hogyan lehet többet kihozni abból, amiben vagy. Egy kicsit kitágítja az elképzelt élethatárokat, és azt mutatja, hogy sokkal több az élet, mint amit egy nehéz helyzetben gondolsz róla. Amúgy én nem szeretem az egészség-betegség spektrumára rakni az embereket, mert szerintem a láthatatlan betegségekkel vagy láthatatlan traumákkal is érdemes foglalkozni.

Igen. Arra gondoltam, hogy jó lenne egy olyan hely, ahol élményterápiás módszerekkel tudunk dolgozni. De igazából én ezt élménypedagógiának nevezném, mert nem feltétlenül traumafeldolgozásról van szó. Inkább arról, hogy az élménypedagógia a tanulási folyamatot és az egyén személyiségének fejlődését tudja erősíteni. Úgyhogy így jött a Grund ötlete, ami igazából arról szól, hogy az élménypedagógiába be tudjunk emelni élményterápiás elemeket. A Grundon belül iskola utáni foglalkozásokat, természetpedagógiai programokat, gyerektáborokat és szociális vonatkozású tevékenységeket is szervezünk, és nem csak gyerekeknek. Mindent, ami kiegészítheti a hagyományos oktatást. Van például a négyhetes permakultúrás nyári iskolánk a közösségi kertben, ahol a régebbi grundos gyerekek inasként bekapcsolódnak, és már ők is programokat tartanak a kisebbeknek. Pedagógusképzéseket is tartunk, és vannak kamaszprogramjaink, klubok és táborok is.

A Grund 2019-ben jött létre hivatalosan, de előtte is tartottunk táborokat egy tanyán. Már akkor felmerült bennünk, hogy milyen jó lenne egy ilyen közösségi tér. Először egy tipikus városi közösségi kertben gondolkodtunk, de nem találtunk hozzá helyet. Aztán szinte az égből jött egy Facebook-bejegyzés egy kertről, amelynek a gazdái olyan családot kerestek, akik segítenének a fenntartásában. Elmentünk megnézni, és kiderült, hogy ez egy közel két hektáros biodiverz terület. Megkérdeztük a tulajdonost, hogy mit szólna ahhoz, ha közösségi kertként működtetnénk. Így lett Péter bácsi kertje a Grund egyesület egyik színhelye. Jelenleg is mi tartjuk fenn, tíz család gondozza a kertet, és időnként foglalkozásokat is szervezünk itt a gyerekeknek, valamint eseményeket.

Igen, és ugyanezt a konferenciát a tavaly is megszerveztük, csak kisebb anyagi ráfordítással. Idén arra kerestük a megoldást, hogyan válhat a természetközeli oktatás a mindennapi iskolai élet szerves részévé. Erre most nem kaptuk meg a városi támogatást, és ezért én már ott voltam, hogy hagyjuk az egészet. A többiek viszont felbíztattak, hogy így is csináljuk meg azzal, amink van. Az előadók pedig még ilyen körülmények között is azt mondták: ott leszünk. Bukarestből, Szebenből, Marosvásárhelyről is eljöttek. Ezek azok a pillanatok, amikor megérzem, hogy az emberi kapcsolatok sokkal többet érnek annál, mint ami pénzzel mérhető. Sokszor nem látjuk, hogy mi van, mert megszoktunk egy bizonyos működést, pedig ha igazán megnézzük, egy csomó mindenünk van, amiből lehet építkezni.

Én 2021-től kezdtem el aktívan is tevékenykedni a női vállalkozói közösségben, ami abból a célból jött létre még a COVID előtt, hogy azokat a nőket támogassa tanácsokkal, akiknek önálló vállalkozásuk van. Emlékszem egy olyanra, hogy kilencen ültünk egy asztalnál, és nagyon hosszú beszélgetésekben próbáltuk kitalálni, hogy mit akarunk, miből építkezünk, és hogyan akarunk a vállalkozók mellett lenni. Ott is egészen az alapokig kellett visszamennünk, mert majdnem mindenki azzal kezdte, hogy „de hát én nem is vagyok vállalkozó”. És akkor fel kellett építenünk azt, hogy nem attól lesz valaki vállalkozó, hogy van egy papíron bejegyzett cége, hanem ez egy szellemiség is: hogy csinálunk valamit, fenntarthatóságra törekszünk, és adunk valamit másoknak. Ebből végül egy hatalmas közösség lett. A Facebook-csoportban mármajdnem nyolcezer tag van, az országos találkozókon pedig 100–120 nő szokott részt venni. Számunkra az a fő kérdés, hogyan tudjuk támogatni ezeket a nőket, és hogyan tudunk ott lenni egymás mellett. Ma már rengeteg olyan eseményt szervezünk, ahol a résztvevők konkrét üzleti tippeket kaphatnak, emellett pedig eszmét cserélhetnek a többi női vállalkozóval. Emellett képzéseket is tartunk, és évente egy országos találkozót is.

Egyszerűen kiválasztom azokat a dolgokat, amik számomra fontosak, és el tudom dönteni, hogy ez most belefér-e. Persze ez nem volt mindig így. Nehéz, de szép tanulási folyamat volt. Sokat segített a férjem is abban, hogy megértsem: mindig a prioritásokat kell kezelni. Sokat segít az is, hogy van három gyerekem, akik mindig prioritást élveznek. És igen, a prioritások között ott kell lennie az alvásnak és a pihenésnek is.

Most már igen.

Hiszek abban, hogy minden döntést úgy hozunk meg, amennyi tudásunk van, és mindig a legjobbat akarjuk tenni. Éppen ezért én nem avatkoznék bele a tinédzserkori önmagam életébe. Még akkor sem, ha csomó marhaságot csináltam, és voltak olyan dolgok, amikről ma már látom, hogy akár önsorsrontás vagy önmagam bántása voltak. Akkor, az akkori tudásommal, ezt tudtam csinálni. Pedagógiailag is ezt mondanám neki: nem kell nagyon sok mindenbe beleavatkozni. Inkább csak biztosítanám arról, hogy csináld, mert negyvenegy évesen még itt leszel, és jól leszel.