Ufóinvázió Kolozsváron

Érdeklődéssel olvastam Tamás Zsófia: Ufóészlelésekre vezethető vissza a kolozsvári Hója-erdő paranormális turisztikai népszerűsége című írását a Transtelex 2026. szeptember 26-i kiadásában. Azok közé a hamarabb született kolozsvári polgárok közé tartozom, akik még emlékeznek a múlt század hatvanas éveinek a második felében, különösen az 1968-ban, városunkat lázban tartó UFO jelenségekről.Engem pedig különösen érdekeltek, hisz kisgyerekkorom óta vonzódtam a csillagos ég és az űrkutatás iránt, s kezdetben a választott szakmámon keresztül is igyekeztem a kozmosz tudományát közelebbről is megismerni. Aztán a sors valahogy más pályára térítette érdeklődésemet, de kíváncsiságom a végtelen világmindenségről, s benne az ember lakta porszemnyi bolygónk szerepéről mind a mai napig megmaradt. Ezért merészkedek néhány gondolattal, személyes emlékeken keresztül hozzászólni a tudomásom szerint mindmáig nagy érdeklődésre számot tartó témához.

Az UFO kifejezés az angol Unidentified Flying Object (azonosítatlan repülő tárgy) rövidítése. Ez egy amerikai katonai szakkifejezés volt: így nevezték azokat a repülő objektumokat, amelyek megjelentek a radarok képernyőin, s mindaddig, amíg nem történt meg a beazonosításuk, ezt az elnevezést használták rájuk. S mivel időnként akadt olyan repülő objektum is, amelyről nem tudták kideríteni, honnan származhat, hát UFO maradt. Innen már csak egy ugrás volt, hogy az emberi képzelet idegen civilizációk űrhajóját lássa benne. Igaz, később földi megfigyelők is fényképeztek érdekes égi jelenségeket, mint például a Tamás Zsófia írásában szereplő Emil Barnea kolozsvári katonai technikus 1968-ban, a Bácsi-erdőben készült fotója, amely a „műfajon belül” az egyik legautentikusabb ufófelvételként járta be abban az időben a világsajtót. Újabban a hadászati megfigyelések alkalmával állítólag nem az UFO, hanem az UAP (Unidentified Anomalous Phenomena) kifejezést használják, ami azonosítatlan rendellenes jelenséget jelent. A román nyelvbe az UFO OZN-ként (Obiecte Zburătoare Neidentificate) került be a köztudatba. A magyarban tudomásom szerint nem alakult ki megfelelő rövidítés: mi ufót látunk, vagy ha jellegzetes korong alakja van, akkor „repülő csészealjat”.

Kisiskolás voltam a múlt század hatvanas éveinek elején, amikor egy csillagfényes nyári estén bandukoltunk édesapámmal hazafelé, s felnézve az égboltra észrevettem egy, a csillagok között araszolgató fénypontot. Rögtön megmutattam neki, édesapám pedig elmagyarázta, hogy az egy műhold. Attól kezdve műholdvadász lettem, és mind a mai napig az is maradtam, valahányszor tiszta éjszakákon alkalmam nyílik a csillagos égboltot szemlélni. Közben a mennybolt látványa egyre jobban lenyűgözött, magával ragadott. Örömömre az otthoni könyvtárunkban, apám ugyancsak széles körű érdeklődésének köszönhetően, megtaláltam két csillagászati könyvet: Sztrókay Kálmántól Az ember és a csillagokat, valamint James Jeanstől A csillagos ég titkai című művet. E két kötet olvasásának élménye, valamint az időnkénti műholdvadászatok – amikor a kertben hanyatt fekve kémleltük az eget – máig hatással vannak az életemre. De nemcsak édesapám egyengette lépteimet a csillagösvény felé, hanem jó barátja, dr. Xántus János (1917–1982) is. Ő természetrajztanár volt, amolyan ízig-vérig természetbúvár és ismeretterjesztő szakíró, akit a tengerfenéktől a csillagokig minden érdekelt. János bácsi mindig az általa űrkabinnak nevezett dolgozószobájában fogadott, és jókat beszélgettünk. Ez főleg abból állt, hogy kimerítő válaszokat adott a kérdéseimre, s távozásomkor mindig ellátott szakmai olvasnivalóval. (Csak zárójelben jegyzem meg: mindezek után a kolozsvári egyetemen matematikát végeztem, mert ezen a szakon tanítottak csillagászatot, s abból is államvizsgáztam dr. Pál Árpád [1929–2006] csillagász professzornál. Hűséges maradtam addigi szerelmeimhez, a műholdakhoz is, hiszen dolgozatomban a pályájuk kiszámításával foglalkoztam.)

Nem sokkal a halála előtt Xántus Jánostól kaptam néhány, számomra nagyon értékes csillagászati kiadványt. Többek között a Kolozsvár és Kisbács határában álló mogyoróhegyi amatőr csillagvizsgáló – tudomásom szerint Románia első ilyen intézménye – 1971-ben kiadott közlönyének egy példányát. Az A4-es formátumú, írógéppel írott, sokszorosított, majd bekötött, mindössze néhány példányban megjelent füzet nemcsak a csillagda éppen aktuális asztronómiai megfigyeléseit tartalmazza, hanem csillagászati és űrkutatási tárgyú írásokat is. A műgonddal összeállított, kemény borítóval ellátott kiadványra aranybetűkkel írták fel: „Buletinul Nr. 2 1971 al observatorului astronomic Dealul Aluniș com. Baciu Nr. 175 A Cluj”. Az én kolozsvári korosztályom még emlékezhet arra, hogy Bács felé haladva az út jobb oldalán, a domboldalon állt az a jellegzetes „buborék” épület, a kis kupolás csillagda. (Jelenleg tömbháznegyed borítja a hegyoldalt, a csillagvizsgáló emlékét pedig már csak az új negyed Hold, Jupiter, Szaturnusz, Vénusz, Merkúr, Csillagok és Galaxis elnevezésű utcái őrzik.) Az obszervatórium tulajdonosa, megálmodója és építője Romulus Irimieș (1930–1989), a bácsi kenyérgyár technikusa és amatőr csillagász volt, a Kolozsvári Városi Művelődési Ház Victor Anestin nevét viselő csillagászati körének elnöke. A csillagvizsgálót barátaival kalákában építették fel 1966-ban a saját telkén; a munkálatok során csupán a kupola megszerkesztése okozott némi fejtörést. (Irimieșt 2023-ban posztumusz Kolozsvár díszpolgárává avatták.) A magyarul kitűnően beszélő alapító felvette a kapcsolatot Kulin György (1905–1989) csillagásszal, a budapesti Uránia Bemutató Csillagvizsgáló igazgatójával, a magyarországi amatőrcsillagász-mozgalom pápájával, aki készséggel szerelte fel a kis csillagdát megfelelő műszerekkel, mindenekelőtt egy jó minőségű távcsővel. Kulin nemcsak azért tette ezt, mert szívvel-lélekkel, határok nélkül élt a mozgalomért, hanem azért is, mert nagyszalontai származású lévén mindig szívén viselte az erdélyiek sorsát. Jómagam is középiskolás koromban tőle kaptam az első, kisebb teljesítményű távcsövemet. (Szakmájában szintén jeleskedett: 1936 és 1940 között huszonegy kisbolygót fedezett fel és számította ki a pályájukat – az elsőnek a Szalonta nevet adta –, 1942-ben pedig egy üstökös legkorábbi megpillantása fűződött a nevéhez.) Minden bizonnyal a mogyoróhegyi csillagda iránti érdeklődést tovább fokozta, hogy a közvetlen szomszédságában terültek el a titokzatos, időnként ufójelenségeket produkáló bácsi és hójai erdők.

A mogyoróhegyi csillagvizsgáló említett, 81 oldalas kiadványában olvasható egy figyelemre méltó írás OZN la Cluj (Ufó Kolozsváron) címmel. Szerzője Florin Gheorghiță (1928–2023) kolozsvári tervezőmérnök, a Bukaresti Központi Asztroklub levelező tagja. Szenvedélyes ufókutatóként a repülő csészealjakról készült felvételek hitelességét igyekezett szakszerűen tanulmányozni, s élénken követte a földön kívüli civilizációk kutatását; a témában számtalan cikke jelent meg a romániai lapokban. Írásában a múlt század hatvanas éveinek második felében – kiváltképp 1968-ban – Kolozsvár felett feltűnt, ismeretlen eredetű repülő tárgyakról számolt be alapos részletességgel. Néhány észlelésnek ő maga is szemtanúja volt számos helyi lakossal együtt. Cikkében elsőként a Tamás Zsófia írásában is felidézett esetet említi: Emil Barnea katonai technikus 1968. augusztus 18-án a Bácsi-erdő felett lebegő objektumról készített felvételét, amely bejárta a világsajtót, és ezzel Kolozsvárt előkelő helyre helyezte a nemzetközi ufókutatás térképén. Gheorghiță rámutat: olyan mértékadó külföldi szaklapok közölték a fotót és elemezték a jelenséget, mint a londoni Flying Saucer Review 1969 novemberében, a Párizsban kiadott Phénomènes Spatiaux 1970 júniusában, vagy a kanadai UFO Report 1970 júliusában.

A kolozsvári napilap, az Igazság 1968. szeptember 18-i számában megjelent, Két vándorról – képzelgés nélkül című írásában Xántus János meglehetősen szkeptikusan nyilatkozott a történtekről: „A legutóbbi napok égi érdekességei között kétségtelenül első helyet foglalt el az a híradás, mely augusztus 18-án a Bácsi-torok környékén megfigyelt «repülő csészealjra» vonatkozott, és amelynek «sztárja» a televízió képernyőjén is megjelent. Vele kapcsolatban sokan igazi és hamisítatlan «űrvendégre» gyanakodtak, az óvatosabbak viszont – jogosan – inkább egy meteorológiai műszeres léggömböt véltek látni benne. Ez utóbbi véleményt megerősíteni látszik az is, hogy kevéssel a «csészealj» megjelenése előtt bocsátottak föl a kolozsvári magaslégkört kutató intézetben egy műszeres léggömböt, ún. Molcsanov-féle rádiószondát.” (Xántus itt a Fellegváron, a Vadász utcában működő kolozsvári meteorológiai állomásra utalt, amely légvonalban alig másfél kilométerre fekszik a Bácsi-erdőtől.) Így folytatta: „Az ilyen kutatóballonokat elindításuk előtt nem töltik meg teljesen azért, hogy nagy magasságba emelkedve a belső nyomás következtében akadálytalanul kitágulhassanak, gömb alakot vehessenek fel anélkül, hogy időnek előtte szétrobbannának.” Ezért az alacsonyabb légrétegekben a ballon „gyakran mutat különféle kidudorodásokat, sőt peremszerű formációkat is, amelyek aztán gombára vagy éppen csészealjra emlékeztetik az avatatlan szemlélőt. Ellentétben a híradás szerkesztőinek véleményével, szerintünk az augusztus 18-án megfigyelt objektum nem lehetett kozmikus eredetű, s fedélzetén nem is érkezhettek hozzánk «humanoid típusú» űremberek.” Hadd idézzek fel egy derűs anekdotát, amelyet magától Xántus Jánostól hallottam. Egy alkalommal két magyarországi amatőr csillagászt kísért el a mogyoróhegyi csillagvizsgálóhoz. Visszafelé jövet Kisbács határában várták az autóbuszt, amikor az egyik vendég megjegyezte: ezen a tájon állítólag gyakran látni ufókat. Xántus felpillantott, és szerencséjére épp abban a pillanatban emelkedett a magasba egy frissen felbocsátott meteorológiai ballon. Nyomban felmutatott az égre, mondván: valóban, nézzék csak, éppen most is látható egy. Elmondása szerint a vendégek arcára előbb kiült az őszinte döbbenet, majd felismerve a csipkelődést, jóízűt nevettek.

Alig egy hónappal a Barnea-féle fotó után, 1968. szeptember 19-én délután újabb ismeretlen eredetű égi tünemény bukkant fel a város felett: napnyugtáig mozdulatlanul lebegett a magasban, s csak a sötétség beálltával enyészett el, jelezve, hogy nem rendelkezett saját fénnyel. Florin Gheorghiță erről az esetről is beszámolt, teleobjektívvel készült felvételekre támaszkodva. (A jelenséget jómagam is megfigyeltem egy kisteljesítményű kézitávcsővel, sőt másnap délután ismét felfedeztem az égen, csak jóval magasabban.) Gheorghiță „légcsavar és sugárhajtómű nélküli, műanyagszerű bevonattal ellátott ballonként” írta le a tárgyat: két egymásra borított tányérhoz hasonlónak látta, amely számításai szerint a mintegy 70 km/órás magassági szél ellenére egy helyben lebegett. (Emlékeim szerint inkább rombusz alakúnak tűnt, és enyhe, szivárványos árnyalatban verte vissza a napfényt.) Xántus János az Igazság hasábjain így jellemezte a látványt: „Alkalmunk volt az érdekes tüneményt közel százszoros nagyítású csillagászati távcsővel megfigyelni, illetve nyomon követni. Az északnyugat–délkelet irányban igen lassan mozgó, tehát kis szögsebességű tárgy alakja háromélű piramis volt. A távcső látómezejének mintegy háromnegyedét foglalta el. Valószínűleg áttetsző műanyagból készült és valamiféle belső merevítéssel volt ellátva, ami megmagyarázza szokatlan formáját. Különösen fényesek voltak az élek és csúcsok, ami a szemlélőben azt a benyomást keltette, mintha egy óriás kvarckristályt látna lebegni az égbolton. A többek által észlelt színjelenséget feltehetően a felhőkről visszaverődő napsugarak okozták. Az egyik lapon meglehetősen nagy kidudorodás látszott, ezt alighanem a borítóanyag egyenetlenségei okozták. Az objektum alsó részén finom szálacskák voltak megfigyelhetők. Legfényesebbnek este 6 óra tájban látszott, amikor a Nap már a láthatár alá bukott, viszont a nagy magasságban lévő tárgyat sugarai még elérték. Ekkor fénye messze felülmúlta a teli Vénusznak és a legfényesebb állócsillagnak, a Szíriusznak a fényerejét. Az ismeretlen eredetű tárgyat különben nem csupán Kolozsváron, hanem például Kisbánya-havason, Marosvásárhelyen, Segesváron, Erzsébetvároson, feltehetően sok más helységben is észlelték, csaknem azonos időben. Ezekről azonban egyelőre nincsen biztos adatunk. Meg kell jegyeznünk, hogy a különös objektumnak saját fénye nem volt, és csupán a műanyag burkolat verte igen erősen vissza a napsugarakat.” Tudomásom szerint a mai napig nem derült ki megnyugtatóan, valójában milyen kísérleti eszközt sodort akkor a szél Erdély fölé.

1968 őszén és telén több mint negyvenen észleltek különös repülő testeket és fényjelenségeket Kolozsvár egén – állítja Florin Gheorghiță az 1971-es tanulmányában, miután sorra elbeszélgetett a szemtanúkkal. Meggyőződése szerint a beszámolók egyike sem volt betudható szokványos természeti tüneménynek vagy ismert emberi szerkezetnek. Hogy a kétkedők akár személyesen is ellenőrizhessék az állításait, névvel, lakcímmel és foglalkozással tüntette fel az adatközlőket: akadt köztük mérnök, technikus, tisztviselő, tanár, újságíró, geológus, lelkész és könyvelő is, akiket aligha lehetett elfogultsággal vagy hiszékenységgel vádolni. Gheorghiță azt állítja, hogy 1968 nyara és tele között maga is többször látott megmagyarázhatatlan dolgokat. 1968. november 15-én este fél kilenc körül például a szomszédaival együtt figyelt fel egy északról dél felé, a Hója-erdő irányába tartó, szokatlanul fényes, sebesen közeledő testre. A repülési magasságot mintegy 5000 méterre, a sebességet pedig legalább 6000 km/órára becsülte. (Ezek a számok számomra meglehetősen kétségesek, hiszen ilyen sebesség és magasság megbecsüléséhez komoly műszerek kellenek, pár másodperces szabad szemes észlelés erre aligha alkalmas.) Előbb mesterséges égitestre gyanakodtak, ám amikor a fény mintegy 50 fokos magasságba ért a horizont felett, hirtelen éles szögben megtört pályán, cikkcakkban kezdett manőverezni. Ilyen mozgásra a műholdak fizikailag képtelenek, s a szerző szerint akkoriban semmilyen emberkéz alkotta gép nem rendelkezett hasonló képességekkel. A tárgy mindvégig egyenletes, sárgásfehér fénnyel világított, és semmiféle motorhangot nem adott ki.

(Gheorghiță írásában megkockáztatja azt a „merész” megállapítást is, hogy szerinte a cikkcakkos manővere az égi jelenségnek azért volt, hogy a földi radarok észleléseit elkerülje, kijátssza az objektum! – DTK) Egy hónappal később újabb különös jelenséget látott Kolozsvár felett az égbolton, melyet elmondása szerint lejelentett a bukaresti központi csillagvizsgálónak is. És természetesen a látványt szintén nem egyedül élte át, hanem néhány ismerősével. Elmondása szerint egy fényes objektum közeledett észak felől, kezdetben közepes sebességgel, majd egy adott pillanatban rövid ideig megállt a város felett, aztán nyugat felé indult. Majd egy újabb pihenőt tartva az égbolton, nagy sebességgel távozott déli irányba. (Ezt a megfigyelését is egy ábrával nyomatékosítja a mogyoróhegyi csillagvizsgáló közlönyében megjelent írásában.) Továbbá a cikkében Florin Gheorghiță az általa megfigyelt ufójelenségeket röviden összehasonlítja néhány, a nemzetközi szaklapokban megjelent hasonló jelenséggel.

Tamás Zsófia az Ufóészlelésekre vezethető vissza a kolozsvári Hója-erdő paranormális turisztikai népszerűsége című, Transtelexben megjelent írásában említést tesz Sift Sándor (1936–1993) biológusról, aki az elsők között kezdte el tanulmányozni a Kolozsvár közeli Bács–Hója-erdőségek úgymond paranormális jelenségeit, még a múlt század 50–60-as éveiben. Nem volt szerencsém személyesen megismerni Sift Sándort, de ennek ellenére őrzök egy számomra nagyon emlékezetes eseményt vele kapcsolatban. A történethez hozzátartozik, hogy 1973 októbere és 1974 júniusa között, az egyetem előtt katonai szolgálatomat töltöttem Buzăuban. No meg az is hozzátartozik, hogy édesapám 1969-től az 1982-es nyugdíjba vonulásáig a Dacia Könyvkiadó magyar szekciójának tudományos szerkesztője volt, s mint ilyen, a kolozsvári tudományos élet számtalan személyiségét ismerte, többek között Sift Sándor biológust is. Édesapám kora tavasszal, a húszéves születésnapomra eljött Buzăuba, én kimenőt kaptam erre az alkalomra, s egy hétvégét együtt tölthettünk. Elmesélte, hogy nem sokkal azelőtt, hogy hozzám utazott volna, felkereste a szerkesztőségben Sift Sándor valamilyen könyvkiadási ügyben. Természetesen a beszélgetésük során szóba jöttek a Hója-erdőben általa is észlelt és kutatott furcsa jelenségek. Édesapám vagy tíz fényképet vett elő és mutatott nekem, amelyeket Sift nem sokkal azelőtt készített télvíz idején a titokzatos erdőben. Szülém, tudva, hogy nemsokára meg fogja látogatni a baka fiát, nyomban elkérte, hogy elhozhassa megmutatni nekem. Emlékeim szerint a felvételeken a lombtalan ágak között fennakadt ködszerű, pamacsos képződmények voltak láthatóak, melyeket Sift elektromos erőtereknek nevezett, s melyeket a téli erdőben csak helyenként, itt-ott elszórva fedezett fel a biológus. Elmondása szerint egy alkalommal egy ilyen ködszerű erőtérbe belenyúlva igen erős áramütést kapott. Állítólag Sift mágneses és bioplazmatikus (ahogyan ő nevezte) kutatásaival érdekes következtetésekre jutott, a gond csak ott van, hogy tudomásom szerint nem sokkal halála után feljegyzései valamilyen úton-módon megsemmisültek. Tény, hogy az iménti történet az én részemről autentikus, de sajnos bármennyire is próbáltam később utánajárni, ilyen jelenségekről vagy kutatásokról a Hója–Bács-erdők környékéről soha senkitől nem hallottam.

Az utóbbi időben nem hallottam arról, hogy ufók látogatnák a Bács–Hója-erdőségeket. Igaz, tudomásom szerint mostanában a Gruia-negyedi meteorológiai állomásról sem eregetnek fel légkörkutató ballonokat. Ami viszont tény, hogy az 1968-as esztendő és Barnea fotója óta Kolozsvár az ufókutatás homlokterébe került. Az is tény, hogy a paranormális jelenségek egyik keresett területe lett a vidék; jómagam is – bár ugyancsak kétkedve – néztem meg például egy nyugati forgatócsoport által készített filmet a Bácsi-erdő hátborzongató jelenéseiről, s sok jelenetet megjátszott szenzációhajhászásnak láttam. Az is tény, hogy 1968-ban valamilyen okból kifolyólag ugyancsak megszaporodtak városunkban az azóta is megmagyarázhatatlan égi-légköri jelenségek, s mint fentebb szóltam róla, jómagam is szemlélője lehettem egynek. Igaz, nem tudok arról, meg már nem is követtem a híradásokat, hogy a hátunk mögött hagyott néhány évtizedben különös égi jelenések történtek-e kincses városunk felett.