Tizenhét embert vitt el az Ufó, mind visszatértünk

Szerencsére az átélők száma megegyezett a túlélők számával. Egyed Ufó Zoltán vezetésével – és vele együtt – ugyanis összesen tizennyolcan vágtunk neki a Fogarasi-havasok gerincének: tizenegy gyerek és hét felnőtt, nagyjából kétszáz kilónyi felszereléssel megpakolva. A gyerekek zsákjába természetesen csak a legszükségesebb dolgok kerültek: kártya, mesekönyv, gumicukor, szőlőcukor és cukorka. De szerintem ráéreztek valamire, ugyanis a hegyekben a cukor nem (csak) édességnek, hanem stratégiai tartaléknak is számít – én legalábbis sorban álltam érte minden nagyobb hágó előtt.

A gyerekek szerencsé(m)re végig nagyon adakozó kedvükben voltak, és szerintem nem csak azért, hogy minél kevesebbet kelljen cipelniük. Ugyanezt tapasztaltam az ezelőtti gyerektúrákon is; általában jó kis társaság verődik össze. Minden hónapban találkozunk ugyanis, mert az udvarhelyszéki EKÉ-ben Egyed Ufó Zoltán újságíró és rendszeres túrázó 2026 februárjától havonta szervez gyalogtúrákat a gyerekek és a fiatalok számára. „A cél az, hogy egy olyan csapatot, közösséget tudjunk kinevelni, amelyben a fiatalok saját korosztályuk társaságában, felnőtt nélkül tudnak túrázni, jól szórakozva, testi és lelki egészségben gyarapodva. Szeretnénk, ha fiataljaink a hegyekből és nem a drogokból merítenék életerősítő élményeiket” – magyarázta nekünk.

A fogarasi túra azonban már nem a havi egynapos kirándulások egyike volt. Ez egy háromhetes lassúsági túrának indult, ami végül egyhetesre sikeredett, de magashegyi körülmények között, ekkora csomagokkal ez is hatalmas teljesítménynek számít. Nekem biztosan.

Mennyi van még? – hangzott el a kérdés már az első kilométer után, a Vöröstoronyról induló útvonalon. Szegény gyerekek, ha tudták volna, hogy még hány kilométer és szintkülönbség vár rájuk... És mi, szegény felnőttek, ha tudnánk, hogy még hányszor hangzik el ugyanez a kérdés... De senki nem sejtett semmit, csak tovább mentünk felfelé, a Dárdányos-nyereg irányába, ugyanis ez volt az első nap célkitűzése.

Felfelé mindenki hűségesen kínálta a rágnivalókat, mert mindenki jófej, de sanszos, hogy szabadulni is akart a súlytól. Vizet szerencsére keveset kell magunkkal cipelni, a Fogaras ugyanis az egyetlen hegy a környéken, amelyikről elmondható, hogy van víz rajta bőven, a források nem apadtak ki, így három-négy kilométerenként újra tudjuk tölteni a kulacsokat.

Mire több rendbeli áfonyázás után felértünk az 1820 méteres magasságban levő Dárdányos-nyeregbe, végre mi is nyeregben éreztük magunkat, és kipróbálhattuk a 3 perc 11 másodperces sátorállítási technikánkat, amit a túra előtti héten gyakoroltunk be a gyerkőccel arra az esetre, ha hirtelen érne az eső. Nos, eső nem jött, helyette egy gyönyörű naplementét nézhettünk meg, miközben áfonyás zabkását kanalaztunk.

Téli és nyári sportok, juhok és juhászok mindenhol

A másnapi megállónknál, ami a 2320 méteren fekvő Feleki-tónál volt, kisebb dilemmát okozott a gyerekek körében, hogy inkább ússzanak és halacskázzanak-e a tóban, vagy hógolyózzanak és szánkózzanak inkább a tó körüli havas foltokon. Végül mindkettőt megszavazták.

Másnap, amikor tovább indultunk a 2280 méter magasan levő Skála-vendégkutyhó irányába, egy kisfiú ezt mondta: „Itt a Fogarasban sem úgy van minden, mint ahogy az ember eltervezi. Haladna, erre itt is van sorompó.” Oldalra néztem, és tényleg. Pirosas jelölésű báránycsapat állja el az utunkat.

A juhász viszont sehol sem volt. és egy picit tartottam a kutyáktól (mert azok viszont ott vannak a „sorompó” közelében). A félelmem viszont alaptalannak bizonyult, mert a kutyák meglepően nyugodtak voltak, egyetlen vakkantást sem hallottunk az egész hét alatt, pedig rengeteg kutyával futunk össze.

Hamarosan rátaláltam a juhászra is, aki egy szikla mellett pihent, és amikor megkérdeztem tőle, hogy nem csúszik-e a gumicsizmája a köveken, csak annyit válaszolt, hogy ő már megszokta, hogy így jár. És tényleg: az elkövetkező juhászoknál is ugyanezt a hiányos túraöltözetet láttam, sehol egy jó kis Scarpa vagy legalább Salomon, szélálló dzseki és hasonlók, sehol semmi, és még így is sokkal jobban másztak, mint mi, ami hamarosan be is bizonyosodott.

Kiérve a 2331 méteres Șerbota-csúcsra, egy újabb juhásszal találkoztunk, aki az előzőekkel ellentétben egyáltalán nem bújkált, sőt, láthatóan az sem zavarta, hogy egyszer csak megjelent mellette egy tizennyolc főből álló csapat. Nyugodtan játszott tovább a kiskutyájával, mintha ott sem lettünk volna, ami annyira kedves jelenet volt, hogy videózni kezdtem, és mivel őt szemmel láthatóan nem zavarta a jelenlétünk, úgy éreztem, nekem sem kell különösebben zavartatnom magam.

Amikor aztán lefelé ereszkedtünk a vendégkunyhó irányába, a juhász hirtelen számba vett minket, majd utánunk iramodott a sziklákon, de szó szerint. Nem tudtam, hogyan csinálta, de villámgyorsan közeledett felénk, közben pedig Ufónak ordibált, hogy nem azon az útvonalon kellene elindulnunk, és nehezen fogadta el, hogy mi márpedig ott fogunk leereszkedni, egy kötél segítségével. Bár így leírva egy kicsit vészesen hangzik, a gyerekek nagyon jól boldogultak a feladattal, sőt, még a felnőttek is.

Közben kezdett furcsává válni a helyzet, mert egyre nőtt a bárányokra eső juhászok száma, természetesen továbbra is mind hiányos túraöltözetben.

Ufó az egyiküket arról faggatta, hogy mi a funkciója annak a kampós botnak, amit magukkal hordtak, és láthatóan már találkozott ilyen eszközzel, inkább csak a juhász válaszára volt kíváncsi. Számomra viszont egészen meglepő volt a dolog, mert korábban sosem láttam ilyet: a juhász elmondása szerint azért volt fémkampó a bot végén, hogy azzal, a lábuknál fogva igazítsák helyre az elcsatangolt bárányokat. Hát, nem lettem volna fekete bárány a hozzájuk tartozó nyájban.

Kikövezett út a Negoj katlanából fel a csúcsra

A zsúfolt Skála-vendégkunyhó után a Negoj Köves-katlanában élveztük a privát szabadnapunkat, pihentünk, egész nap csak mostunk – hajat, ruhát –, s elvitte a víz a szappant is, csak sajnos kappan nem volt, amit utána küldhettünk volna, így az hamar elázott a folyóban.

Másnap reggel a közelgő eső miatt korán indultunk útnak, mert Ufó szerint nem lett volna a legszerencsésebb, ha éppen a sodronyos részen kap el minket, és ebben mindannyian egyetértettünk vele, attól viszont még szörnyen nehéz volt felkelni, gyorsan összekapkodni a sátrat, vele együtt valahogy a gondolatainkat is, majd nekiindulni a hegynek. Nem tudom, a többiek hogy voltak vele, de nekem itt akadt néhány olyan pillanatom, amikor már nem tudtam eldönteni, hogy túrán vagy tortúrán veszek-e részt éppen, és szinte megváltásként éltem meg, amikor végre eleredt az eső, mert a sátorponyvákat magunkra terítve legalább egy időre megállhattunk pihenni.

Az eső után tovább haladtunk felfelé, a sziklák pedig nagyon hamar megszáradtak, ami nem is volt akkora baj, mert mászós rész következett. Egy kicsit át kellett lépnem magamon, mert tériszonyos vagyok, de be kellett vallanom, egyre jobban élveztem a mászkálást, és szerintem a gyerekek is így voltak ezzel, bár biztosan nem tudhattam, mert addigra már jócskán lemaradtam tőlük. Ufó mindig türelmesen bevárt, rajta kívül pedig már csak Kicsike, a második fia volt az, aki a túra elejétől a leginkább tartotta bennem a lelket, bíztató szavakkal, szőlőcukorral és rengeteg áfonyával. A kötelező Negoj-csúcsos fotózkodás után leereszkedtünk a Călțun-tó irányába.

Ufó közben a fiait is próbálta felkészíteni a magashegyek és az élet egyéb kihívásaira, így amikor Bambu arról panaszkodott neki, hogy úgy csúszott le a bugyija, hogy hozzá sem ért, egyből rávágta: „Fiam, majd meglátod, amikor nagyobb leszel, fogsz még így járni párszor.”

Alig értünk le a tóhoz és húztuk fel a sátrakat, már el is eredt az eső, mi pedig szerencsére nem áztunk el, de akadt, aki nem volt ilyen szerencsés. Békésen fújtam fel a matracomat, amikor a szomszédból meghallottam Ufó hangját: „Jaj, a bugyimmal töröltem ki a vizet a sátorból, és közben lett volna rongyom is.” Tovább fújtam a matracomat, és igyekeztem nem párhuzamot vonni a két bugyis kijelentés között.

Innen már csak lefelé vezetett az út

Megint korán keltünk, és én megint nem aludtam ki magam, miközben a csapat nagy része már hazafelé készült, ők a Bâlea-tónál tértek volna vissza a civilizációba. Nekünk ekkor még kérdéses volt, hogy folytatjuk-e a túrát, de elég hamar világossá vált, hogy a gyerekek nagy része kifáradt, a sajátomon is a súlyos nyafogás tünetei mutatkoztak, rajtam pedig a súlyos türelmetlenségé. Az igazság az volt, hogy az utolsó két nap engem is kicsinált a kora reggeli sietséggel és a kialvatlansággal, úgyhogy végül egyöntetűen arra szavaztunk, hogy mindenki leereszkedik a Bâlea-tóhoz, és majd jövőre folytatjuk ugyaninnen. Ufót és Kukut pedig hagytuk, hogy a következő két hétben olyan hegyeken mászkáljanak, amelyek már nekik is kihívást jelentettek, egy utolsó reggelit viszont mindenképpen meg kellett ejtenünk még 2400 méter fölött.

A Bâlea-tóhoz való ereszkedés már nem volt annyira felemelő, egyre jobban nyomasztott ugyanis, hogy vissza kell térnünk a civilizációba, miközben egyre több rövidnadrágos, papucsos turistával találkoztunk, és körülöttünk is egyre zajosabbá vált minden. Mire megláttam a parkoló autók tömegét és a bódékat, szinte elsírtam magam.

Szerencsére a túratársaink voltak olyan kedvesek, hogy visszaszállítottak minket a Vöröstoronynál parkoló autónkhoz, mivel ők a Bâlea-tónál hagyták a sajátjukat. Útközben aztán Tamás fiuk megszólalt a hátsó ülésen: „Anya, remélem, a gerincem fejlődött ezen a gerinctúrán.”