A székelyföldi dombvidék szinte kiált az e-bike túrákért: lankás gerincek, egymásba hajló falvak, kilátók és hosszú lesiklások váltják egymást Udvarhelyszék környékén. Mi is ezt akartuk letesztelni egy elektromos biciklitúrán, de hamar kiderült, hogy a természeti adottság önmagában kevés. Villanypásztorokkal elzárt ösvények, pásztorkutyák, jelzés nélküli utak és állandó újratervezés között próbáltunk eljutni a Boldogfalvi-kilátóhoz (700 m), miközben lassan az e-bike akkumulátora is feladta a harcot. Az út végére nemcsak egy túra rajzolódott ki előttünk, hanem az is, mennyire félkész még Székelyföld ökoturisztikai infrastruktúrája.
A májusi időjárás idén sem tudta eldönteni, hogy tavasz van-e még, vagy már nyár, amit jól érzékelt az is, hogy a romániai magashegyekben még javában tart a tél. Mire elindultunk volna a Déli-Kárpátok felé, a meteorológusok mindenhová esőt rajzoltak a térképre. Brassó környéke, a Bájhavas, a magasabb hegyek lassan beleúsztak a radarképeken terjedő szürkébe. Maradt az újratervezés. Úgy döntöttünk, Udvarhelyszéken még meg lehet előzni a délutáni záport egy elektromos biciklitúrával. Majdnem sikerült is...
Csakhogy addig kerülgettük a medvék miatt kifeszített villanypásztorokat – amelyek medve ellen ugyan nem védenek, viszont a lesikló biciklist megakasztják –, az üres esztenákat őrző pásztorkutyákat és a sehova nem vezető földutakat, hogy az eső is utolért. Igaz, már Székelyudvarhelyre visszaérve.
Pedig egy e-bike-túrához elvileg nem kell sok minden. Egy jó bicikli, bukósisak, biciklis nadrág, hosszú szárú zokni, sárálló cipő, napszemüveg, napkrém, valamilyen tájékozódási eszköz – és egy úticél. Nálunk ez végül a Boldogfalvi-kilátó lett. Vagy inkább az a gondolat, hogy eljussunk oda.
Mert Székelyföldön a természet többnyire már készen áll az ökoturizmusra. Csak az emberi oldal nincs még teljesen felkészülve rá.
Ahol véget ér a város
Székelyudvarhelyről indulva még könnyű azt hinni, hogy minden összeállhat. Az elmúlt években a város látványosan próbált nyitni a kerékpáros közlekedés felé. Nem minden megoldás sikerült egységesre, néhol a biciklisáv egyszer csak eltűnik, máshol a járdára szorul, de még így is itt látszik leginkább, hogy valaki legalább megpróbált gondolni a két keréken közlekedőkre.
És a város környéke valóban szinte kiált az e-bike-túrákért. A Budvár, a Kuvaszó vagy a Szarkakő dombjai nem azok a hegyek, amelyek legyűrik az embert. Inkább hullámzanak. Felkapaszkodsz rajtuk, aztán hosszú percekig ereszkedsz lefelé a völgyek irányába, miközben alattad apró falvakká zsugorodnak a házak. Ez nem a klasszikus hegyi kerékpározás világa, hanem a lassú, nézelődő tekerésé. Azé, ahol az ember egyik kilátótól a másikig gurul.
Legalábbis elméletben.
Röviddel indulás után már Csalóka városrész felől kapaszkodtunk kifelé, elhaladtunk a katonaság mellett, majd a motocross-pálya irányába fordultunk rá a földútra. A Mondóhegy–Nagyerdő felől terveztük megközelíteni a Bágyi dombot, majd a Boldogfalvi-kilátót, amely Felsőboldogfalva és Árvátfalva fölött emelkedik a gerincre. A térkép szerint egyszerűnek tűnt, a Mapy.cz pontosan vezetett az ösvényen.
A valóságban viszont Székelyföldön sokszor már az sem egyértelmű, hogyan jut el az ember egyik faluból a másikba.
Hömpölygős utak és kaptatók Ábránfalva felé – Fotók: Tőkés Hunor / Transtelex
Az első visszafordulás
A helyi vezetőm, a kadicsfalvi Szilágyi Pista azok közé tartozik, akik gyakorlatilag végigbiciklizték Udvarhelyszék dombjait. Ismeri az erdei utakat, a gerinceket, a rövidítéseket, azt is, hol lehet jó tempóban leereszkedni. Mégis alig telt el egy óra, már ő is csak ingatta a fejét.
„Még mi is többször vissza kellett forduljunk, folyamatosan villanypásztorral elzárt, üres esztenákat őrző pásztorkutyákba ütköztünk. Most képzeld el azt az ausztriai vagy német túrázót, aki ide jön a szép kilátások miatt: sehol egy tábla, hogy merre menjen, aztán mindenhol megtámadják a kutyák. Székelyföld fel kell kösse a gatyáját ökoturizmus terén, ha ki akarja használni a természeti adottságait” – mondta Pista.
Nem sokkal később meg is kaptuk az első adagot.
A földút egy elhagyott esztenán vezetett keresztül. Előbb csak egy-egy ugatás hallatszott, aztán egyszerre több irányból kezdtek előbukkanni a kutyák. Nagytestű, megtermett pásztorkutyák voltak, azok a fajták, amelyeknél az ember gyorsan újragondolja, mennyire fontos neki az adott útvonal.
Leszálltunk a biciklikről. Az előre bekészített kutyaspray is előkerült – amit a medvék miatt az esztenákra telepített akár tucatnyi pásztorkutya miatt érdemes a csomagban tartani, de medve esetében sem rosszabb, mint tetszhalottnak tettetni magad.
A kutyák viszont egyre közelebb jöttek. Az egész helyzet abszurditását az adta, hogy az esztena gyakorlatilag üres volt. Se juhok, se emberek, csak a kutyák őrizték a semmit. Végül visszafordultunk. Pista szerint ugyan az e-bike-okkal valószínűleg le tudtuk volna hagyni őket, de fölösleges lett volna kockáztatni. Az elektromos bicikli egyik nagy előnye éppen az, hogy könnyebben vállalsz be kerülőket. Nem pusztulsz bele minden plusz emelkedőbe. Ez addig igaz is, amíg van töltés.
Villanydrótok országa
Új útvonalat kerestünk. Aztán még egyet. A következő ösvényt egy egysávos villanypásztor zárta el, mögötte tehenek legeltek. Pista csak annyit mondott: valószínűleg magánterület. Megfordultunk. A következő átjárónál újabb villanypásztor jött. Aztán még egy.
Nehéz volt nem arra gondolni, hogy itt senki sem számol azzal, hogy a gazdákon kívül más is használni szeretné ezeket az utakat. A domboldalakon összevissza kifeszített drótok között már annak is figyelnie kell, aki helybéli, nemhogy egy turista, aki csak egy kilátót keresne. Nem akar magánterületre menni, és főleg nem akarja, hogy lerágja a helyi őrző-védő szolgálat, amelyet senki nem felügyel.
Végül nem maradt más választásunk: átemeltük a bicikliket a villanypásztor fölött. De a kapaszkodó még e-bike-kal is túl meredeknek bizonyult, ezért kénytelenek voltunk ismét útvonalat módosítani, hogy ne merüljenek le a kerékpáros aksik időnap előtt.
Utána viszont hirtelen kitágult a táj.
Köves út következett, napsütés, hosszú gerincek és azok a tipikus udvarhelyszéki dombhullámok, amelyek miatt az ember hajlamos megfeledkezni minden bosszúságról. A falvak madártávlatból nézve apró foltokká zsugorodtak, a mezők sárgán villogtak a pitypangoktól, mi pedig egyik emelkedőről a másikra kapaszkodtunk át.
És ekkor kezdett lemerülni az e-bike.
Nem kímélték a combizmokat az elektromos biciklik sem – Fotók: Tőkés Hunor / Transtelex
Az akkumulátor és a domborzat
Aki már tekert elektromos biciklivel, tudja, hogy az akkumulátor százalékai nem sík terepen fogynak igazán, hanem dombokon. A bicikli alattam addig dolgozott helyettem a kapaszkodóknál, hogy lassan elkezdte feladni. A kijelző még mutatott pár vonalat, de Pista már a domborzatot nézte, nem a számokat. Előttünk ugyanis tovább hullámzott a gerinc.
Az e-bike furcsa kompromisszum, olyan helyekre is feljuttat, ahová sokan hagyományos biciklivel nem indulnának el, közben viszont a saját technikád foglyává is tesz. Egy húsz-harminc kilós biciklit nem kap fel az ember a vállára, és nem tolja fel könnyedén a hegyre – de még alumínium- vagy karbonvázas társainál is nehezebb a vezetése.
Mire Miklósfalvára értünk, már az akkumulátor töltése is kezdett fontosabbá válni, mint az útvonal.
Kocsma, útépítés és a fejlődéstől való félelem
A falu kisboltjában találtunk konnektort. A bolt egyben kocsma is volt, előtte pedig zajlott az élet. Az utászok egy másfél méter szélesen sáncot vágtak az út mentén, a markoló folyamatosan hordta ki a földet, máshol már vasalták a friss beton helyét. A helyiek a kocsma elől figyelték a munkát, miközben a munkások időnként elbontották a deszkapalánkból összetákolt hidat a kocsma és az út között.
Miklósfalván Udvarhelyszék egyik nagy útfelújítási projektje zajlik. A helyiek egyszerre örülnek neki és tartanak tőle, mert ha jó lesz az út, a forgalom egy része talán ezentúl nem Kénos felé indul, hanem az elmaradott Miklósfalva felé. Egyesek ebben fejlődést látnak, mások inkább azt, hogy a csendes, félreeső falun hamarabb halad majd át mindenki. Hogy ami eddig eldugott volt, az egyszer csak útba esik.
Mire az ételünk elfogyott, a szomjunk oltottuk, az akkumulátor is három vonalnyira feltöltődött. Pista elérkezettnek látta, hogy újra meginduljunk. Csak az nem volt világos, hogy merre.
Sokszor csak a pásztorok jóindulatán múlik, hogy nézel mint borjú az új kapuban, vagy marhára élvezed az utat – Fotók: Tőkés Hunor / Transtelex
A kilátó előtt
A bágyi domb következett volna. De ahogy a székelyföldi ökoturizmus jelenlegi kilátásai, úgy mi is hamar zsákutcába kerültünk – ezúttal Ábránfalvánál. A terv az lett volna, hogy Ábránfalváról nagygépek kikotorta, megszáradt sárúton érünk át Sándortelkére. Csakhogy hiába kerestük a szekérutat a két egymás mellett lévő falu között, nem volt sehol. Csak egy félbehagyott, sárba vájt nyom maradt, meg egy különös kapu, amelyet biciklikkel díszítettek. A faluban egy lélek sem volt.
Felkapaszkodtunk egy csillagvizsgálóra emlékeztető épület alapjáig, aztán újra visszafordultunk. Lefelé viszont öröm volt ereszkedni. Az e-bike ilyenkor mutatja meg igazán, miért lett ennyire népszerű Nyugat-Európában. Nem legyőzni akarod vele a hegyet, hanem együtt mozogni vele. Megdolgoztat, de nem öl meg.
Aztán Miklósfalvából kijőve, az aszfaltúton, újra rátaláltunk egy esztenán átvezető ösvényre a Boldogfalvi-kilátó irányába. Dilemmáztunk: megéri-e újabb pásztorkutyákba belefutni? Nem szegték a kedvünket a csalódások – e-bike-ozni jöttünk, a többi csak körítés.
Ez a pásztor más volt. Kedves, segítőkész. Felajánlotta, hogy elkísér minket addig, amíg szerinte a kutyák miatt szükséges. Nem messze az esztenától elköszöntünk – ott álltak a tehenei, és úgy néztek, mintha szelfizni szeretnének. Lőttünk párat.
Mire az utolsó fotó is elkattant, az akkumulátor egyetlen villogó csíkon állt.
A boldogfalviak szemetelőknek szánt üzenetei megmosolyogtattak, de a közelgő zivatar hamar véget vetett az örömünknek – Fotók: Tőkés Hunor / Transtelex
Megérkezni valahová
Pista szerint nem biztos, hogy elérem a gerincet. A kijelző ugyan még optimistán számolt, de a dombok nem érdeklődtek a digitális becslések iránt. Tolni viszont, mondta, nem lenne buli. Nem akartunk aszfaltra lemenni, maradt a kapaszkodás.
Fogszorítva tekertem tovább energiatakarékos módban, próbálva beosztani azt a maradék töltést, amit a bicikli még hajlandó volt odaadni. És valahogy működött. Emelkedőről emelkedőre. Lassan. Aztán egyszer csak ott volt a gerinc, és végül a Boldogfalvi-kilátó is.
Addigra már csak a szomjúság maradt, meg az a furcsa csend, ami hosszú kapaszkodások után szokott megérkezni az emberbe. Lent apró falvak feküdtek a dombok között, fölöttünk pedig lassan gyülekezni kezdtek az esőfelhők. Nem sokkal később már Székelyudvarhely felé ereszkedtünk vissza.
A városba érve végül tényleg leszakadt az ég. Mielőtt teljesen átáztam volna, még leteszteltem a város biciklis sávjait is. Azok – ellentétben a Boldogfalva felé vezető utakkal – kitűnőre vizsgáztak. Az akkumulátor pedig az utolsó százalékokon villogott alattam.
A Boldogfalvi-kilátó meglett. Csak közben az is világossá vált, hogy Székelyföldön nem a tájból van hiány az ökoturizmushoz.
Te + 3,5% = Transtelex
Ha alkalmazott vagy, évente több ezer lejt fizetsz be személyi jövedelemadóként az államkasszába, aminek elköltésébe nincs beleszólásod. Mindössze 3,5 százalékáról dönthetsz te - és május 25-ig még élhetsz ezzel a lehetőséggel. Támogasd vele a független sajtót: ajánld fel a Transtelexnek!
