„Minden ember valaki” – Kadarkai Endre estje Kolozsváron

A kolozsvári Planetárium kávézó és közösségi tér vendége volt Kadarkai Endre, népszerű magyar televíziós műsorvezető, riporter és podcaster, aki leginkább mélyinterjúiról és portréműsorairól ismert. Pályafutását a Napkelte című műsorban kezdte a „Riporter kerestetik” tehetségkutató megnyerése után, amiről egészen részletesen mesélt, majd több csatornánál is dolgozott, mielőtt saját online márkáját felépítette volna. Mostis Gergő, a Planetárium tulajdonosa kérdezett, és Kadarkai Endre nemcsak a televíziós munkájáról beszélt, hanem arról is, hogyan lett a felvidéki fiúból az egyik legismertebb magyar portréinterjú-készítő, és közben milyen kételyek, kudarcok és erkölcsi dilemmák formálták.

Kadarkai arról beszélt, hogy szerinte a mai médiából egyre inkább hiányzik az a fajta lassú, figyelmes, emberi beszélgetés, amely nem csak információt akar kiszedni valakiből, hanem valóban megérteni próbálja az interjúalanyt. Úgy fogalmazott: „Ha ennek a műfajnak van hozzáadott értéke, akkor az talán az, hogy ma már nagyon kevés helyen látni olyan beszélgetést, ahol két ember tényleg meghallgatja egymást, nem szakítják félbe egymást, nem produkcióként kezelik a másikat, hanem kíváncsiak rá.”

A Világtalálkozó című műsoráról is mesélt, azt mondta, a formátum alapja valójában az a felismerés volt, hogy ma több minden választja szét az embereket, mint amennyi összeköti őket, ő pedig kíváncsi lett arra, mi történik, ha két teljesen különböző ember mégis leül egymással beszélgetni. Volt olyan eset, amikor a műsor után valódi barátság alakult ki a résztvevők között, sőt olyan történetet is felidézett, amikor két meghívott a felvételen tudta meg, hogy családi kapcsolatban állnak egymással. Olyan elképesztő kombinációkat is összehozott, mint a kolozsvári származású filozófus, Tamás Gáspár Miklós és Majka, akik végül egy taxival távoztak a stúdióból. Hasonlóan emlékezetes volt Karikó Katalin és Zorán találkozása a műsorban. Számára ezek jelentik a műsorkészítés legszebb pillanatait: amikor a kamera után is történik valami emberileg fontos.

Sok szó esett felvidéki gyerekkoráról is. Elmondta, hogy teljesen magyar közegben nőtt fel, és csak később szembesült azzal, mennyire korlátozhatja az embert, ha nem beszéli tökéletesen a többségi nyelvet. Ma már úgy érzi, hiba volt, hogy fiatalon nem tanult meg jobban szlovákul. A Budapestre kerülés ugyanakkor hatalmas kulturális sokk volt számára. A Napkeltében kezdett dolgozni tizennyolc évesen, a magyar politika és média legsűrűbb közegében, miközben saját bevallása szerint folyamatosan kicsinek, műveletlennek és kevésnek érezte magát. Azt mondta, ez az érzés ugyanakkor hajtóerővé vált benne.

A beszélgetés egyik legerősebb része az volt, amikor a pályája elején elkövetett hibáiról mesélt. Felidézett egy tizenkilenc évesen készített televíziós riportot egy tragikusan meghalt kisfiú szüleiről, amelyet ma már szégyell. Arról beszélt, hogy akkor még nem volt benne sem kellő szakmai tapasztalat, sem emberi arányérzék, és túlment egy határon, amit ma már soha nem lépne át.

„Másfél órán át győzködtem egy gyászoló anyát, hogy nyilatkozzon nekem, aztán csináltam egy hatásvadász, érzelmekre játszó riportot. Amikor később visszanéztem, elszégyelltem magam, és akkor döntöttem el, hogy ezt soha többé nem akarom így csinálni.”

Hosszan beszélt az interjúk etikájáról is. Szerinte egy riporternek nem az a dolga, hogy megszégyenítsen embereket vagy csapdába csalja őket, még akkor sem, ha a nézők ezt sokszor izgalmasnak találnák.

„Van egy pont, ahol egy kérdés már nem bátorság, hanem etikátlanság. Én soha nem akarok senkit megszégyeníteni vagy kellemetlen helyzetbe hozni csak azért, hogy erősebb legyen a műsor.”

A közönség többször is nevetett azon, milyen őszintén beszélt saját bizonytalanságairól. Bevallotta, hogy sokáig attól félt, nem lesz eléggé karakteres vagy emlékezetes televíziós személyiség, és mindig úgy érezte, neki külön bizonyítania kell, hogy helye van azok között, akiket gyerekként csodált. Nagy szeretettel beszélt példaképeiről, többek között Vitray Tamás, Kepes András vagy Gyárfás Tamás munkásságáról, és arról, hogyan gyűjtötte és hallgatta meg újra és újra a VHS-kazettákra fölvett interjúikat.

Kadarkai Endre, bár ismert médiaszereplő lett, valójában ma is ugyanazzal a kíváncsisággal közelít az emberekhez, mint pályakezdőként tette. Felidézett egy történetet A félelem bére című film forgatásáról is, amelyben Yves Montand játszta a főszerepet, és egyik nap a felvételek után tetőtől talpig olajosan, sárosan maradt le a stábról, majd segítséget keresve bekopogott egy közeli házba. A házigazda azonban nem ismerte fel a világhírű színészt, csak egy sötét alakot látott maga előtt, és egyszerűen elküldte.

Nem sokkal később azonban egy szomszéd felismerte Montand-t, átrohant a házhoz, és döbbenten kérdezte a tulajdonostól, hogyan küldhette el a világ egyik legismertebb színészét. Erre azonnal a színész után szaladtak, utol is érték, a házigazda pedig mentegetőzni kezdett: „Nem tudtam, hogy ön valaki.” Montand erre csak annyit felelt: „Minden ember valaki.” Kadarkai szerint riporterként ezt soha nem szabad elfelejteni.

„Minden ember ér valamit. Riporterként ezt soha nem szabad elfelejteni. Teljesen mindegy, hogy valaki világsztár vagy egy magányos tévészerelő: ha elég figyelemmel fordulsz felé, előbb-utóbb megmutatja magát.”