2016 visszatér: a Z generáció zenével és filterekkel idézi fel az első nosztalgiáját

Akaratunk ellenére néha nem csupán önmagunk elől menekülünk, hanem a minket körülvevő, rendszerszinten hömpölygő rossz elől is. A nosztalgia felütése minden generációnak mást jelent, és gyakran elhisszük, hogy az idő megszépít mindent, és minden rossz filtere színesebbé válik az idő előrehaladásával. Az idilli hangulat megteremtése a jelenből való kiszakadással is kezdődhet, és a retrospektív gondolatok, érzések, zenék azok, amik néha előremutató jelzést adnak. Tíz év távlatában 2016-ra úgy is gondolhatunk, mint a Z generáció első nosztalgikus felütésére.

2016 egy olyan origó volt, ami köré körkörösen felépültek azok az események, amelyek előtte történtek, és organikusan összefonódtak, hogy egységében tudjunk visszatekinteni rájuk. A közösségi média robbanásszerű elterjedése már a 2010-es évek elején megtörtént. Utat tört magának a hashtages leírásokkal a képorientált Instagram, az eltűnős üzenetekkel a Snapchat, és a Facebook mint a modernkori gócpont mindenkivel összehozott, akiket azelőtt táborokban, rendezvényeken láttunk. Esetleg a világ másik felére emigrált rokonok mindennapi tevékenységét figyelhettük, és talán egységesen elhittük azt, hogy a technológia emberközpontúan a jót szolgálja.

És tényleg elhittük. Most már mosolyogva vagy felvont szemöldökkel olvasod ezt, mert tudod, hogy a hajdani szkepticizmusod beigazolódott, esetleg a kollektív naivitás túllendült azon, amit ma képvisel a közösségi média.

Miért beszélünk 2026-ban arról, hogy mi történt tíz évvel ezelőtt? Talán azért, mert közben az Y és Z generáció gondtalan tinédzserei és fiatal felnőttjei felnőttek, és az első igazi nosztalgiahullám vizuális és mozgóképes változata elért minket. Indokolatlan Snapchat-filterek mindenhol, a The Chainsmokers Closer című dala nemcsak a csapból folyt, hanem a könnyű nyári zápor is a dal ütemére esett. És így volt ez rendjén. Minden generáció megéli az első nosztalgiahullámát, és van, hogy csak személyes reflexióként idéz emlékeket, de jelen esetben egy egész generáció kollektív emlékezetéről beszélünk.

Miben másabb 2016 zenéje?

Röviden is válaszolhatunk erre a kérdésre azzal, hogy egy hosszabb folyamat kiteljesedése. Viszont az izgalmasabb rész a részletekben rejlik. Abban, hogy a 2010-es évek elején elindult közösségimédia-dömping hogyan hatott a zenei alakulásokra.

Két fő szempont felől is megközelíthetjük a változást, ami egy adott ponton találkozik és uralkodóvá válik a zenében. Egyrészt nem mehetünk el amellett a folyamat mellett, ami az elektronikus zenével történik. A 2000-es évek nagy lemezlovasai előkészítették a terepet, hogy a 2010-es évek elején feltűnt tehetséges utánpótlás átlépjen a zenei üvegplafonon.

Azaz kellett David Guetta és Tiësto ahhoz, hogy kezdetben Skrillex és Calvin Harris, később Avicii és Martin Garrix mindent letaroló mainstream fogalommá tegyék az elektronikus zenét.

Megfigyelhető, hogy a millenium első évtizedében kiadott elektronikus dalok letarolták a bulikat, de nem volt átütő sikerük a slágerlistákon. Hiába köthető számtalan ikonikus buliklasszikus David Guetta nevéhez, igazán sikeres csak a 2000-es évek végén, a 2010-es évek elején lett slágerlistás helyezés szempontjából.

Aztán az előbb említett utánpótlás elhozta a változást. Az R&B és a popzene addigi formája háttérbe szorult, és az Y és Z generációs fiatalok zenei ízlése változást hozott. Így jutunk el 2016-ig, amikor a The Chainsmokers két olyan dalt is kiadott, ami tényleg mindenhol ott volt.

(Ez megelőzte azt a csúcsidőszakot, amit 2017-ben Ed Sheeran Shape of You-ja és Luis Fonsi és Daddy Yankee Despacitója hozott el.)

Ez arra is ráirányítja a figyelmünket, hogy a kollektív élmény és kiteljesedés hogyan vezette ezt az irányt. Amíg Avicii 2013-ban kiadott Wake Me Up című felvétele a country elemek és az elektronikus zene fúziója volt, és az egész világ egy emberként skandálta a refrént, addig a The Chainsmokers Closerje egyszerre volt egy intimebb zenei élmény megteremtője és a hajnalig tartó bulik alapja.

És itt jön be a képbe az, hogy milyen képi fordulatnak lehettünk szemtanúi.

A videóklipekre is jellemző volt a kettősség, de mindenek felett igazán a hangulattolmácsolás volt a lényeg. Ebben pedig Beyoncé alkotott maradandót. A Formation című dalához készült videóklip szinte rögtön a mindenkori legjobb videóklipek között említendő.

A koncepció, a koreográfia és a dal szövege együttesen jelzi a nők valódi erejét. Az is mutatja az erejét, hogy még ma is diskurzusok alapját képezi az a vizuális világ, amit akkor megvalósított az énekesnő.

Formabontó és ikonikus, de valamilyen szinten elkeserítő, hogy 2026-ban még mindig visszatérő probléma a nők helyzete a zeneiparban.

Tumblr, Pinterest, filterek és a lehetséges jólét jelei

Miért is beszélhetünk jólétről? Nem anyagi-gazdasági jólétet és nem is feltétlen egy konstans jólétet kötünk ehhez a fogalomhoz, hanem az önkiteljesedés, a kollektív-egyéni stílus határán mozgó állapotnak azt a formáját, ami ugyancsak a 2010-es évek elején kezdődött, és 2016-ban volt egy aktuális kiteljesedése. A baglyos és a bajuszos nyakláncok, a telitalpú magassarkúk, a galaxisos mintájú jégeralsók és irdatlan mennyiségű és nagyságú kalapok a lányoknál, a Vans, a skinny jeans, a feliratos pólók és fullcapek pedig szinte minden fiúnál alapdarabok voltak.

Ez az állapot volt az előszobája annak, ami 2016-ban történt. Adidas Superstars, bodyk, színes fonatok, kockás ingek és a rengeteg közösségi média-kihívás (manöken, Ice Bucket stb.), valamint az ikonikus Instagram-filterek hozzájárultak ahhoz, hogy a szürke hétköznapok igazán másabbak legyenek. A Tumblr és a Pinterest-éra felfutásához hozzátartozott az is, hogy a 2016-ot megelőző időszakban olyan előadók futottak fel, mint Lana Del Rey, vagy éppenséggel az Arctic Monkeys nevezetű banda is betört a mainstream zeneiparba.

Lana Del Rey Video Games című dala, amelyet 2012-ben adott ki, egy olyan sajátos hangulattolmácsolós videóklippel rendelkezik, ahol a szöveg tényleg találkozik a képpel, és ez volt az előszobája ennek az esztétikának. A videóklip sajátossága az effektek és filterek jelenléte, az, ahogy a fekete-fehér képsorokat olyan részek követik, amelyek olyanok, mintha telefonkamerával lennének felvéve. Az idilli és tökéletes látszat háttérbe szorítása segített abban, hogy az életfelfogás is másképp legyen. Még ha a filterek módosítanak is, a változás épp a szabálytalanság és a tökéletlenség felé irányítja a vizuális reprezentációt. Talán ezért is meghatározó az, hogy folyamatában nézzük az egészet, és ne csak 2016-ra fókuszáljunk.

Lush Life, avagy 2016 mint a trendszetterség origója

Zara Larsson 2015-ben alig tizenhét évesen kiadta a Lush Life című dalát, amiről akkor azt hittük, hogy egy egyslágeres felvillanás lesz, hisz a dal sikere kitartott 2016-ban is. Volt valami furcsaság abban, ahogy a dal leuralta az egész világot, slágerlisták élén kötött ki, kivéve az amerikai Billboard Hot 100-as listáján, ahol alig kúszott be a top 80-ba. Természetesen a Billboardon mindig másképp működtek a szabályok, és ők mindig megmutatták, hogy nem lehet olyan könnyen bekerülni a komplexnek tűnő, metrikus rendszeren alapuló listába.

Viszont nem mehetünk el amellett sem, hogy a helyzet konklúzióját megelőlegezve elmondhatjuk, hogy a cikk írásának pillanatában a Lush Life épp a top 40-et ostromolja az előbb említett slágerlistán. Véletlen ez? Egyáltalán nem. Tanulmányozni kellene azt, ahogy Zara Larsson reneszánszát éljük.

Vagy valóban reneszánszról beszélünk? Hiszen Zara sosem tűnt el a zeneiparból, csupán beintegrálta a rendszer abba a helyzetbe, amit mások ugródeszkának használnak: az elektronikus zenék vokalistájának státuszába.

Akkor miért beszélünk Zara Larsson reneszánszáról? Mert az emberek végre beszélnek a zenéjéről, trendek köthetőek hozzá, újra koncertezik, és végre visszakerült a reflektorfény biztos pozíciójába, és remélhetőleg ott is marad.

Természetesen a TikToknak köszönhetően 2024 őszén már megéreztük a jelenség előszelét, hiszen a 2017-es Symphony című dala minden trendet leuralt. A tengerből kiugró szivárványok és giccses effektek között mutatkozó delfinekkel társult a dal refrénje. Ezzel pedig Zara megérkezett 2025-be is.

Új albumot adott ki, koncertturnéra indult, és ami még fontosabb volt: 2025 ősze ismét őróla szólt a TikTokon. A címben szereplő Lush Life, Zara legismertebb és legikonikusabb dala újra tarolt. Egy táncos influencernek köszönhetően a dalra összeállított koreográfia nézettségi és videókészítési rekordokat döntött, és a dal újra integrálódott a köztudatba, és feltehetőleg megelőlegezte azt, hogy ez a 2016-trend releváns és aktuális legyen.

Releváns nosztalgia vagy erőltetett jelrendszer?

Megvan annak a varázsa, ahogy a saját generációmat látom felnőni. Ahogy a felsorolt érvek, gondolatok előkészítették a mai tartalomgyártás alapjait. Megfigyelhetjük, hogy nem lehet önmagában csak 2016-ot tárgyalni, szükséges az előzményeket is megemlíteni.

Az Y és Z generációs fiatalok és fiatal felnőttek Instagram- és Snapchat-filteres szelfijei elárasztották a közösségi médiát. Nem volt tökéletes, de a miénk volt. Nem volt a birtokunkban a mostani csúcstechnológia, de tudtuk, hogy azt, amink van, meg kell becsülnünk.

Szemtanúi voltunk Adele nagy visszatérésének, megfigyeltük azt, hogy Taylor Swift hogyan válik a cancel culture áldozatává, Rihanna kiadta élete albumát. Drake neve állandósulni kezdett a zeneiparban, Sia a parókája mögül diktálta a zenei ütemet, és mégis volt valami idilli ebben.

Közösen döbbentünk le azon, hogy kiadták az iPhone 7-et, és néztük, ahogy a telefonmárkák egyre magasabb minőséget képviselnek.

2026-ból visszatekintve van relevanciája ennek a korszaknak. Mert meg kell élni az első nosztalgiahullámot, és meg kell figyelni azt, hogy a trendek milyen utóélettel rendelkeznek. És az, hogy különböző minták visszaköszönnek a közösségi médiás trendekben, feltehetőleg ezzel a korszakkal hozható összefüggésbe.