Felépülés lépésről lépésre: több mint harminc éve segít a függőknek a Bonus Pastor Alapítvány Erdélyben

Felépülés lépésről lépésre: több mint harminc éve segít a függőknek a Bonus Pastor Alapítvány Erdélyben
A Bonus Pastor Alapítvány által szervezett országos találkozó 2025 áprilisában, Sepsiszentgyörgyön – Fotó: BPA, Facebook-oldal

A függőség nem gyenge akarat kérdése, sem anyagi háttéré, sőt, sokszor akkor is ott van, ha még nem ismertük fel. A Bonus Pastor Alapítvány azonban segítő kezet nyújt annak, aki készen áll a segítségkérésre, felépülésre, új, egészséges kapcsolatok kiépítésére önmagával, környezetével és akár Istennel is. Az ördögi körből való kilépésről, a hozzátartozók felelősségéről és a fiatalokat érintő nehézségekről is beszélgettünk interjúnkban Bartha Évával, a Bonus Pastor munkatársával, klinikai szakpszichológussal.

A Bonus Pastor Alapítvány több mint három évtizede nyújt komplex segítséget az alkohol-, drog-, szerencsejáték- és egyéb függőségekkel küzdőknek, valamint családtagjaiknak. Jelenleg Erdélyben magyar nyelven egyedüliként. Munkájukat keresztény értékrendre és pszichológiai segítői eszközökre alapozva, öt fő területen végzik: prevenció, terápia, utógondozás, képzések és hitmélyítés.

Nem csak arra törekszenek, hogy a hozzájuk fordulókat elindítsák a változás útján, hanem segítenek meg is maradni ezen az úton. Bár tevékenységüket keresztény szemléletre alapozva látják el, a hit nem a gyógyulás feltétele. Az, mint kiderült, csak egy extra kapaszkodó lehet.

1993-ban indult el Kolozsváron, Horváth Levente református lelkész munkájának köszönhetően a szenvedélybetegek felkarolása, amely több városban működő bibliaórás csoportból nőtt ki, és 1996-ban jogi/pénzügyi háttérrel megalakult belőle a Bonus Pastor Alapítvány. Innen a programok folyamatos bővülése következett: az első rövid terápiás program és utógondozói tábor megszervezése, a magyarózdi Terápiás Otthon létrehozása 2005-ben, valamint később újabb prevenciós táborok és korszerű szolgáltatások indítása. Az évek során nemcsak a terápiás központ épületei újultak meg, hanem kiterjedt nemzetközi kapcsolatok és akkreditált képzések is létrejöttek – mindezzel a szervezet mára Erdély egyik meghatározó függőségkezelő és megelőző központjává vált és a legmeghatározóbbá a magyar nyelvterületen.

Az alapítvány munkájáról, a függőség jellemzőiről, hatásairól függőre és hozzátartozókra, illetve ehhez kapcsolódó tévhitekről Bartha Évát, a Bonus Pastor munkatársát, klinikai szakpszichológust kérdeztük.

Körülbelül 720 beköltözés volt, ebbe beletartoznak a visszajárók illetve visszaesők is, akik többször is megfordultak nálunk. De igazából a Bonus Pastor Alapítvány munkája nem akkor kezdődött, amikor megnyílt ez a terápiás otthon, hanem jóval előtte. Több mint 30 éve működik az alapítvány, szenvedélybetegekkel és hozzátartozóikkal foglalkozunk többféle program keretein belül. Mielőtt a magyarózdi terápiás otthon megnyílt volna, voltak 14 napos, 12 napos programok, ahova szerhasználati zavarral, vagy játékszenvedéllyel küzdő férfiak és nők egyaránt jöhettek. Évente három alkalommal az ország különböző régióiban találkoztunk azokkal, akik már részt vettek terápiás programon, és szükségük volt valamilyen támogatásra, vagy azokkal, akik érdeklődtek.

A hosszú távú bentlakásos program Magyarózdon, az csak felnőtt férfiak számára van, 18 évtől kezdődően. Nehéz lenne koedukált programot fenntartani azon a területen. Mi jelenleg a portage-modellt alkalmazzuk (szerk megj.: egy strukturált, bentlakásos közösségi terápiás megközelítés, amely a felelősségvállalásra és a fokozatos személyiségváltozásra épít), annak is egy módosított változatát, ami keresztény megközelítésű. Emellett Magyarózdon 12 napos programot is szervezünk, ami viszont nyitott a nők, vagy fiatalok, tinédzserek számára is.

Azt látjuk, hogy egyre nagyobb szükség volna arra, hogy meg tudjuk célozni a serdülőkorúakat is. A fiatalabb korosztállyal a személyes beszélgetések, a tanácsadás, a terápiás ülések vagy akár a családterápiás ülések során kerülünk kapcsolatba, illetve a prevenciós programokban is. Az első prevenciós táborunkat is közel 30 éve hirdettük meg, eleinte azoknak a gyerekeknek, akiknek a szülei függőségekkel küzdöttek. Ez az idő múlásával alakult, egyre többen lettek a fiatalok, hozták a barátaikat is, olyanok is csatlakoztak, akiknél a családban nem volt jellemző a szenvedélybetegség. Ami teljesen rendben van, hiszen a cél a megelőzés. Ezek közül a gyerekek közül sokan, amikor felnőttek, munkatársak lettek, visszajöttek, hogy segíthessenek ők is, átadhassák tapasztalataikat, élményeiket.

A gyerektáborok általában egy hetesek, ahol sok minden történik, személyiségfejlesztő játékok, prevenciós foglalkozások, beszélgetések, de azt gondolom, hogy a legnagyobb prevenció az tulajdonképpen az, hogy közösségben vannak, barátságok jöhetnek létre, hogy van idő és lehetőség akár arra is, hogy a digitális eszközöket félretegyék és a természetben legyenek, megtapasztaljanak valami egészen mást, mint a megszokott hétköznapokat. A református egyházhoz tartozik a Bonus Pastor Alapítvány, ezeken a táborokon általában egy bibliai történet mentén igehirdetés is van. Ezenkívül van az iskolai prevenció, aminek szintén egyre nagyobb jelentősége van, hiszen a fiatalok körében is egyre elterjedtebb a szerhasználat, ráadásul sokszor náluk a közösségi médiával való viszonyukból is adódhatnak problémák. Időnként meghívások vagy pályázati lehetőségek nyomán elmennek a kollégák prevenciós foglalkozásokat tartani. Nagyon fontos lenne sokkal célirányosabban, hosszú távú programokat létrehozni ahhoz, hogy hatékonyak lehessenek ezek a megelőző találkozások, beavatkozások.

Bartha Éva és Horváth Levente – Fotó: Bonus Pastor Alapítvány Facebook-oldala
Bartha Éva és Horváth Levente – Fotó: Bonus Pastor Alapítvány Facebook-oldala

Nagyon sokat emlegetik mostanában az izlandi modellt, ott az történt, hogy nagyon sikeresen tudtak beavatkozni, mert közösségi, hatóssági és állami szinten kezelődött a szerhasználatnak, alkoholhasználatnak, a dohányzásnak a problémája. A cél nem csak a szerhasználatról való „tiltás” volt a kiskorúak körében, hanem olyan környezet kialakítása, amely eredendően csökkenti a szerhasználat esélyét. Ez persze többkomponensű: rendszeresen mérték, milyen szinten van a szerhasználat a serdülők körében, az iskolákat, a családot bevonták és olyan minőségi közösségi programokat szerveztek, amelyek izgalmasak voltak a fiatalok számára. Gyakorlatilag olyan alternatívát ajánlottak, ami elég vonzó volt ahhoz, hogy lehessen eredményeket is látni a drogmegelőzés és az alkoholhasználat területén.

Aki azt tapasztalja magán, hogy probléma van, annak elsősorban az egyéni tanácsadást szoktuk javasolni, vagy a pszichoterápiát. Van egy 4 napos programunk is, ami egy „belépő”, ismerkedés a függőség kérdéskörével, illetve támogató csoportok is vannak függőknek és hozzátartozóknak.

Kapaszkodót nyújthatnak a támogató csoportok azoknak, akiknek szükségük van arra, hogy hetente olyanoknak a közösségében, társaságában legyenek, akik hasonló problémákkal küzdenek. Ezek másfél-, két órás találkozások, ahova anonim módon jönnek el az emberek, és megosztják a tapasztalataikat arról, hogy hogyan küzdenek meg a függőségükkel, vagy éppen azzal a heti, napi problémával, ami nehézséget okoz.

Általában ennek a beszélgetésnek a vezetője egy felépült szenvedélybeteg, és azt mindig hangsúlyozzuk, hogy nem tanácsadás van ott, hanem megosztás. Nem kioktatás, hanem támogató jelenlét, ahol őszintén lehet beszélni a küzdelmekről és nehézségekről.

Vagy arról, hogy hogyan próbálnak megküzdeni a visszaeséssel, vagy mit tesznek ahhoz, hogy ne történjen meg. Marosvásárhelyen is, Kolozsváron, Brassóban is, Székelyudvarhelyen, Szatmárnémetiben, elég sok helyen az országban van támogató csoport függőknek és a hozzátartozóknak is.

Azt valljuk, hogy a szenvedélybetegség, vagy szerhasználati zavar biológiai, pszichológiai, szociális és spirituális téren jelentkezik egyidőben. Az emberi életnek több területét érinti. Pszichológiai területen sokszor együtt jár a szorongással, depresszióval, pánikzavarra, biológiailag megbetegszik a testünk, mentálisan, szociálisan, a kapcsolatok elkezdenek romlani, munkahelyi, társas problémák jelentkeznek. Spirituálisan az, aki függővé válik, eltávolodik önmagától, másoktól és Istentől egyaránt.

Én úgy látom, hogy a szerhasználók nagy része keresésben van, főleg a fiatalok körében jellemző a transzcendens keresése. A programjainkon ez egy lehetőség, ami fel van kínálva és amit megragadhatnak: hogy a hittel kapcsolatos kérdéseket, kételyeket valaki nyíltan megbészélják, vagy elcsendesedjenek és visszataláljanak Istenhez, közösséghez. Azt tapasztalom, hogy sokan azok közül, akik eljönnek a terápiás otthonba, miután a programot befejezik, beépülnek egy-egy közösségbe, egy-egy gyülekezetbe, elkezdenek újra a templomba járni, imádkozni. És azt gondolom, hogy ez egy megtartó erő lehet, erőforrássá válhat.

Nem lehet annak segíteni, aki nem igényli, vagy nem is látja be, hogy szüksége van segítségre. A hozzátartozónak fontos felismerni: miben segíthet és miben nem. Mi az, ami valódi segítség és mi az, ami valójában csak fenntartja a függőség mókuskerkét. Általában a hozzátartozó, a környezet azt látja, hogy a szenvedélybetegséggel küzdő ember egyfelől szenved, másfelől magatehetetlen, noha tudja, hogy árt saját magának, még sem képes abbahagyni az ön- és másokat romboló magatartást. A függőség arról szól, hogy tudom, hogy rossz, de mégsem tudok kijönni belőle. Tudom, hogy ártok magamnak vagy másoknak, de mégis folytatom azt a tevékenységet. Egy olyan életvitel alakul ki, ami sok szempontból káros. A hozzátartózóknak abban van a felelőssége, hogy tükrözzék valamilyen módon: ez így nincs rendben. Bár nem könnyű, mégis azt mondanám, nem kell moralizálni, nem kell ítélkezni, az nem segít.

Arra fontos figyelni, hogy ne kerüljenek bele azokba a játszmákba, amik a függőséget fenntartó dinamikában kialakulnak. Például ha valaki folyamatosan pénzt ad annak a gyerekének, akiről tudja, hogy szerencsejátékozik, vagy kifizeti az adósságokat, akkor gyakorlatilag úgy tűnik mintha megmentené, de csak pillanatnyilag menti meg azt a helyzetet. Attól ez az ördögi kör fennmarad. Vagy ha egy alkoholfüggő esetén a hozzátartozó betelefonál a munkaadónak, hogy nem tud menni munkába a férjem, fiam, mert beteg, miközben másnapos és amiatt nem tudott bemenni, akkor ezzel fenntartja a függőségi kört. Nehéz ilyen helyeztben határokat állítani vagy nemet mondani, de fontos.

Nem szabad átvállalni a felelősséget a függőtől, neki kell viselni a viselkedésének a következményeit. Ez egy nagyon nehéz harc, küzdelem a hozzátartozó számára, merthogy ebben a dinamikában, ebben a családi dinamikában ők együtt vannak, együtt függnek egymástól is, meg a helyzetektől is.

A hozzátartozóknak való programokon, legyen az konferencia, vagy csoport, vagy egyéni, a hangsúlyt teljesen a személyes megélésre helyezzük. A hozzátartozóval foglalkozunk, azzal, hogy mit tesz vele a helyzet. Nem tudjuk megváltoztatni a másik embert, csak azt, hogy hogyan viszonyulunk hozzá. A hozzátartozó nem tud nem inni a függő a családtag helyett, de azt meg tudja tenni, hogy elmondja: ez számomra nincsen rendben, ha így folytatod, akkor ennek következményei lesznek a kettőnk viszonyára nézve. Persze ez nagyon nehéz, mert ugye néha jobb a megszokott rossz, mint az, amit még nem ismerünk.

Nagyon sok ilyen van, az egyik az, hogy a függőség gyenge akarat kérdése, miközben sokkal összetettebb ez az egész kérdéskör. Ott van egy neurobiológiai és pszichológiai vonzat, szociális tényezők, a családból hozott minta. Csak ártunk azzal, ha ilyen módon leegyszerüsítjük a helyzetet, és azt mondjuk, hogy gyenge az akaratod, szedd össze magad. Egy másik, hogy aki dolgozik és funkcionál, az nem lehet függő. Sokszor halljuk azt, hogy „de én a fizetésemet leteszem, a családomat eltartom”, nem látja senki azt, hogy probléma van, és ha nem látjuk, nincs is. Miközben nagyon sok ember évekig funkcionális függő, el tudja látni a feladatait, de egyre súlyosabbá válik a dependenciája ahogy telnek az évek.

Vagy az, hogy bármikor abba tudja hagyni valaki az ivást, vagy a droghasználatot, csak igazán akarnia kell. Hogyha így lenne, hogy minden fejben dől el, akkor miért ülne annyi felnőtt ember egy támogató csoportban, aki nem akar inni és beszélget arról, hogy hogy ne csinálják azt, amit amúgy sem akarnak? Ott van a megvonás, a sóvárgás kérdése, ott van az, hogy a jutalomrendszer annyira átalakul, hogy állandóan meg akarjuk jutalmazni magunkat akár a különböző szerek okozta érzésekkel is.

De nem csak a drogoktól vagy az alkoholtól válhat valaki függővé, ott vannak a folyamat függőségek: sokan szerencsejáték vagy sportfogadások által kerülnek bele ebbe az ördögi körbe, de egyre gyakoribb akár a képernyőfüggőség, ami most már egész kis korban kialakul. Érdemes a függőségre úgy tekinteni, mint egy folyamatra, ami idővel súlyosbodik. Egy magatartás, egy attitűd, egy életforma, bármi válhat függőséggé egy adott ponton, ami a normalitáshoz tartozott, de nem megfelelő módon éltünk vele.

Az sem igaz, hogy vannak olyanok, akiknél a kezelés nem működik, akiken már senki nem tud segíteni. Valóban nagyon sok mindenre van szükség ahhoz, hogy valaki felépüljön. Én azt láttam az évek során, hogy nagyon sok ember esetében hatékonyan működik a kezelés, legyen az rövidtávú, vagy bentlakásos programban történő. Ott, ahol a hozzátartozók is támogatják, vagy egy olyan közösség áll a függő mögött, ahol lehetősége van a felismerésre, beismerésre, tesz is lépéseket ebbe az irányba, ott nagyon szépen megújult életekkel találkozunk.

Rád is szükségünk van!

A Transtelex minden nap hiteles, ellenőrzött erdélyi történeteket hoz — sokszor több munkával, több kérdéssel és több utánajárással, mint mások. Ha fontos neked, hogy legyen független forrás, ahol a kényelmetlen kérdéseket is felteszik, kérjük, támogasd a munkánkat!

Támogatás
Kövess minket Facebookon is!