A hanyag elegancia atyja, aki csendes forradalmárként igázta le a divatipart

A divatvilág talán legismertebb közhelye, hogy „az Armani öltözteti a feleséget, a Versace pedig a szeretőt”. Bár a szállóigévé koptatott mondatot ma már mindenki Anna Wintournak tulajdonítja, valójában nem bizonyítható, hogy az amerikai Vogue korábbi főszerkesztője valaha mondott volna ilyet. Talán azért sem mondott volna, mert bár a két olasz divatház összehasonlítása elsőre frappánsnak tűnhet, ez a leegyszerűsítés pont azt hagyja figyelmen kívül, ami Giorgio Armanit az egyik legnagyobb hatású divattervezővé tette: a fáradhatatlan kísérletező kedvet, a forradalmi szabászati megoldásokat és merész újításokat, amik alapjaiban reformálták meg azt, ahogy öltözködünk. Úttörő volt nemcsak a női és férfiszabásminták modernizálásában, de a divatipar demokratizálásában is, sőt, évtizedekkel megelőzve kortársait ő volt az első tervező, aki genderfluid kollekciót állított a kifutóra. A 91 éves korában elhunyt Giorgio Armani messze nem csak a feleségek öltöztetője volt.

A tervező 1934-ben született Észak-Olaszországban. Orvosnak készült, azonban a tanulmányait félbehagyva először katonának állt, majd 1957-ben Milánóba költözött, és egy divatüzlet kirakatrendezőjeként kezdett el dolgozni. A következő tíz évben több olasz divatháznál megfordult, dolgozott többek között a hétköznapi, mégis elegáns dizájnjairól ismert divatmogulnak, Nino Ceruttinek, és a tökéletesre szabott, minőségi anyagokból készült öltönyeiről ismert Zegnánál is.

1975-ben alapította meg saját divatmárkáját, a Giorgio Armanit (vagy röviden Armanit), amely először férfi-, majd hamarosan női kollekcióval is debütált. Jó üzleti érzékkel hamar építeni kezdte azt a márkabirodalmat, amibe ma már többek között kiegészítők egész sora, ékszerek, bútorok, szállodalánc és édesség is tartozik. Az első lépés a nyolcvanas évek elején egy, a L’Oréallal kötött megállapodás volt, aminek köszönhetően megszületett a parfümöket és kozmetikumokat piacra dobó Armani Beauty. A Giorgio Armani „ready-to-wear” darabjai és a szintén hétköznapi viseletre szánt, de jóval megfizethetőbb, 1981-ben útjára indított Emporio Armani mellett 2005-ben megszületett az Armani Privé első haute couture kollekciója is. A többi pedig (divat)történelem.

Egy stílusos dzsigoló és a férfiruhába bújtatott Julia Roberts

Armani hamar felismerte, hogy ha gyors hírnévre vágyik, a hagyományos marketingen túl másra is szüksége lesz. Ez a más a mozi lett. Az olasz tervező neve viszonylag ismeretlennek számított a tengerentúlon, egészen az 1980-ban bemutatott Amerikai dzsigolóig, amelyben Richard Gere Julian Kay szerepében kizárólag az Armani által tervezett öltönyökben tűnt fel. De nem akármilyenekben: Armani eltávolította a hagyományos válltöméseket, könnyedebb anyagokkal, tompább színekkel dolgozott, lágyabb sziluettet és lazább szabásvonalat tervezett, amely tökéletesen illeszkedett viselőjére, miközben nagyobb mozgásszabadságot is engedett neki. Julian Kay öltönyei divattörténelmet írtak, forradalmasították a férfidivatot és nem utolsósorban egy csapásra sztárt csináltak Gere-ből és a legkeresettebb tervezők sorába emelték Armanit, aki így nemcsak szabászatból adta fel a leckét kortársainak, de abból is, hogyan lehet mesterien kihasználni a divat és a film összefonódását.

De nem a kifogástalanul öltözött eszkort volt az egyetlen, aki fogalommá emelte az Armani öltönyt. Éppen tíz évvel később, 1990-ben, Julia Roberts a Golden Globe-díj-átadón egy Armani férfiöltönyben jelent meg. Két hónapra rá, az Oscar-gálán a színésznő ismét Armaniban (egy mélyen dekoltált hátú estélyiben) tűnt fel – csakúgy mint Jodie Foster, Jessica Lange, Jessica Tandy, Tom Cruise, Michelle Pfeiffer és Denzel Washington. Az Armanira jellemző minimalista, androgün stílus ezek után szinte egyeduralkodóvá vált a kilencvenes évek vörös szőnyeges eseményein, maga az Armani pedig a sztárok egyik legkedveltebb márkája lett, ma már nincs olyan esemény, amin ne tűnne fel legalább egy híresség a tervező ruhájában.

Hollywoodot öltözteti: az Armani

Visszafogott, időtlen luxus, kifogástalan szabás – ez Giorgio Armani védjegye. Szinte közhely, hogy az Armanival nem lehet melléfogni, nem hiába viseli darabjait rendszeresen többek között Cate Blanchett, Nicole Kidman, Zendaya, Renée Zellweger és Demi Moore is. Blanchett, a márka talán leghűségesebb vásárlója az éppen zajló velencei filmfesztiválon is Armaniban jelent meg a szőnyegen, ráadásul egy olyan, mélyen dekoltált, fekete kövekkel díszített (és zsebes!) estélyi ruhát választott az alkalomra, amit egyszer már 2022-ben is viselt. Azt, hogy az elmúlt évtizedekben mennyire egyeduralkodóvá vált az Armani a vörös szőnyegen, jól mutatja, hogy Guillermo del Toro Frankenstein című filmjének augusztus 30-i bemutatóján (szintén a velencei filmfesztiválon) nem kevesebb mint 13 híresség, köztük Gemma Chan, Rosie Huntington-Whiteley és Aaron Taylor-Johnson jelent meg az olasz tervező által kreált ruhában.

A siker titka talán pont az egyszerűségben rejlik. Armani több interjúban elmesélte, hogy a legjobb tanácsot a pályája elején az édesanyjától kapta: „Ha a szépséget akarod elérni, csak a legszükségesebbet csináld, ne többet.” A második világháborút szűkölködő családban végigélő tervező pontosan tudta, hogy ez mit jelent, a „kevesebb több” elve végigkísérte a pályafutását.

Armani a popkultúrában is bebetonozta magát. A saját és mások megjelenésével megszállottan foglalkozó Patrick Bateman manhattani bankárról szóló, 1991-ben megjelent Amerikai pszichó című regényben például messze az Armani a legtöbbet említett márka. Nem véletlen, hogy a 2000-ben bemutatott filmadaptációban a Batemant alakító Christian Bale több jelenetben is Armanit visel. A tervező Martin Scorsesével is több filmen dolgozott együtt, így bújhattak Armaniba a Goodfellas New York-i gengszterei 1990-ben és a Wall Street farkasai is 2013-ban. De Armani kreációi felbukkantak olyan filmekben is, mint az Aki legyőzte Al Caponét, A sötét lovag, a Becstelen brigantyk, A közösségi háló és a disztópikus jövőben játszódó Elysium.

A kiszámíthatóság Armani esetében nem jelent egyet az unalommal, sőt a tervező nem egyszer bizonyította, hogy az extrémebb megoldásoktól sem zárkózik el. 1998-ban például, amikor még egy kilátszó has vagy fedetlen hát is kisebb botrányt tudott kavarni, áttetsző csipkeestélyibe öltöztette Gwyneth Paltrow-t a Szerelmes Shakespeare premierjére. De ő tervezte az éppen akkor szupersztárrá avanzsáló Lady Gaga ruháját is a 2010-es Grammy-gálára, és az énekesnő több, a turnéján viselt szettjéért is ő felelt. „Folyékony” szaténruhái az utóbbi években a márka legújabb védjegyévé váltak, a különleges, fényesen tükröződő anyagból készült estélyi visszatérő szereplő lett a vörös szőnyegen, többek között Hunter Schafer, Carey Mulligan és Demi Moore is előszeretettel viseli.

A visszafogott forradalmár

Szinte észre sem lehetett venni, ahogy a nyolcvanas években Armani hatására átalakult az utcai divat. Pedig átalakult, mégpedig gyökeresen és visszafordíthatatlanul. Az Amerikai dzsigolóban világhírűvé vált lazára szabott öltöny, ami elmosta az addig éles határvonalat a nappali és alkalmi viselet között, hamar meghódította az utcákat. „Erőlködés nélküli, hanyag elegancia” – így jellemezte saját stílusát Armani. Ezt a stílust próbálja magáévá tenni azóta is szinte mindenki.

Persze nem lenne igazságos a tervező ötvenéves pályafutásából egyetlen öltönyt kiemelni, ő maga sem szívesen tesz így. „Azt kell mondanom, bizonyos szempontból nem érzem, hogy megkaptam volna a női divat terén elért eredményeimért járó elismerést. Mindig csak az 1980-as évekről és arról az öltönyről beszélnek, de ha visszatekintünk, rengeteg dolgot csináltam, amit aztán szerintem mások is átvettek. Persze az is presztízs, ha másolnak” – nyilatkozta 2021-ben a GQ-nak.

Armani pár évvel a Giorgio Armani sikeres beindítása után új márkát alapított. Ez volt az Emporio Armani, ami a Giorgio Armanihoz hasonló, hétköznapi viseletre szánt, kiváló minőségű ruhákat kínált – csak jóval alacsonyabb áron. Ez a vállalkozás is bejött, a nyolcvanas évek közepétől az Emporio Armani mintájára több divatház is elkezdett „másodlagos”, olcsóbb kollekciókat létrehozni. Csakhogy az olasz tervező soha nem tekintett másodlagosként az Emporióra. Felismerve, hogy a stílusos öltözködés az önkifejezés legalapvetőbb formája, ami pedig mindenkit megillet, arra törekedett, hogy azok is átélhessék az Armani-életérzést, akiknek a Giorgio Armani árai elérhetetlenek. Ezzel sem elégedett meg, az 1991-ben alapított Armani Exchange még alacsonyabb árakkal és fiatalosabb dizájnnal újabb vásárlói rétegeket hódított meg.

És ha már a hétköznapi és alkalmi viselet közti határvonalat eltörölte, az Emporio kollekcióiban játszadozott a nemek közti határok elmosásával is: a márka több darabját például kifejezetten úgy tervezte, hogy azokat nők és férfiak is viselhessék. Tette ezt akkor, amikor a genderfluiditás még mint fogalom sem nagyon létezett. „Akkoriban fontos volt, hogy megadjuk a nőknek a férfiasság és nőiesség közötti játék lehetőségét. Ma minden sokkal, sokkal bonyolultabb. Most már van egyfajta nyitottság az identitás és a természet iránt, ami végre felszabadít és tiszteletben tart mindenkit. Már nem az a fontos, hogy ki vagy, amikor megszületsz: az a fontos, hogy ezt intelligensen tudd kifejezni” – mondta alig egy éve a Vanity Fairnek adott interjúban. Hogy mi köze ennek a divathoz? „A ruhák segítenek kifejezni az identitásodat és őszintébbnek lenni önmagaddal.”

A magánéletét egész életében védte, egy nagy szerelme volt, aki nélkül egészen biztosan nem lenne az Armani az, ami ma. Sergio Galeottivel a hetvenes évek elején találkozott a tervező, az üzletember segítségével hozta létre saját márkáját, aki ezek után még évekig menedzselte a céget Armani üzlet- és élettársaként. 1985-ben, mindössze 40 évesen az AIDS szövődményei miatt kialakult szívrohamban halt meg. A betegség akkor még tabunak számított, Giorgio Armani az ellene való küzdelemben is úttörőnek számított: 1992-ben egy, az AIDS elleni küzdelmet támogató kiállítás egyik fő támogatója és szervezője volt, több kutatást és programot finanszírozott, sőt, a ruhamárkáin keresztül is jótékonykodott.

2007-ben, a testpozitivitás hajnalán, Armani volt az első tervező, aki betiltotta kifutóin a 18 alatti testtömegindexű modellek alkalmazását. 2011-ben pedig ő volt az első divattervező, aki elfogadta a fenntartható divatért kampányoló Livia Firth felhívását, és újrahasznosított PET-palackokból tervezett estélyit az aktivista számára és egy szmokingot akkori férjének, Colin Firthnek.

Kritikusan állt a divatipar felgyorsulásához, a termelési kényszerhez is. Ma már nem ritka, hogy egy luxusmárka szinte a fast fashionre jellemző sebességgel, évente akár 4-5 különböző kollekciót is bemutat, ami Armani szerint egyenes út a luxusdivat hanyatlásához. „A luxus nem lehet, és nem is szabad, hogy gyors legyen – mondta a GQ-nak adott interjúban. – Ma rá vagyunk kényszerülve, hogy észvesztő tempóban álljunk elő újabb és újabb ötletekkel és kollekciókkal. Pedig a kreativitás és a minőség időigényes. Az én megoldásom a folytonosság: a saját tempómban fejlődöm, mert az általam öltöztetett nők és férfiak ezt várják tőlem” – mondta 2015-ben. De nem hirdetett forradalmat a fast fashion ellen, és nem tiltakozott hangosan a tömegtermelés ellen. Armani, mint mindent, az ellenállást is finom eleganciával oldotta meg. „A divattervezés terén szabályszegő vagyok, de soha nem törekedtem tudatosan forradalomra. Egyszerűen csak az ösztöneimet követtem.”

Tisztelet – egy szó, amit Giorgio Armani egész karrierje során előszeretettel használt a munkáját meghatározó értékrendjére. Tisztelet a test iránt, tisztelet az anyag iránt, tisztelet a viselő iránt és tisztelet a bolygó iránt. A tervező – nemcsak fizikai, de szellemi – öröksége szintén kiérdemelte azt a tiszteletet, amivel Giorgio Armani tekintett a világra.