Csak biztonságos kapcsolatban meri az ember kimondani az igényeit

„Nekem az a tapasztalatom, hogy Erdélyben nagyon sok parentifikált él. Tavasszal voltam egy hat állomásos erdélyi körúton, csupa olyan emberrel találkoztam, akik már zavarba ejtően kedvesek voltak és próbálták minden igényemet kielégíteni” – magyarázta nagyjából a kolozsvári előadása felénél Bibók Bea pszichológus, akinek a 2023 őszén megjelent Ellopott gyermekkor, illetve az egy évvel rá következő Ellopott felnőttkor című könyve igen nagy népszerűséget hozott, nemcsak Magyarországon, hanem Erdélyben is. Nem véletlen, hogy a tavalyi év sikerkönyveit összegző cikkeinkben (itt és itt) is rendre feltűnt a neve.

Ez a népszerűség meglátszott a Kolozsvári Magyar Napokon, a Refo Udvarban tartott előadáson (hivatalosan beszélgetés), ahol fiatalok, idősek, nők és férfiak egyaránt helyezkedtek az első sorokért. A meghirdetett kezdés előtt negyedórával már nem is lehetett volna ülőhelyet kapni, ha a szervezők nem szedik elő a tartalék padokat és babzsákokat is. Mindenesetre úgy tűnt, hogy Bibók nagyon ráérzett a néplélekre, amikor a parentifikációról és infantilizációról, valamint ezeknek a felnőttkori következményeiről, párkapcsolatokra gyakorolt hatásairól írt. Mielőtt tovább mennék érdemes nagyon röviden kitérni arra, hogy nagyjából mit is jelentenek ezek a fogalmak:

• Parentifikáció – szülősített gyermeket jelent, olyasvalakit, akinek felnőtt felelősségvállalással kell élnie a családban.
• Infantilizáció – gyerekként kezelt felnőttet jelent, olyasvalakit, akit a szülei (vagy a környezete) nem engednek felnőni, úgymond benntartanak.

Bibók a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem pszichológia szakán végzett, és elmondása szerint a Libri könyvkiadó kérte fel, hogy párkapcsolat és szexualitás témában írjon nekik könyvet arról, hogy miként lehet ezt jól csinálni. Elmondása szerint ő javasolta azt a szerkesztőnek, hogy a saját élményei kapcsán már annyira „belemászott” a parentifikáció és infantilizáció témába, hogy ebből az irányból közelíti meg azt. „Meghívott a szerkesztőm egy kávéra, elkezdtem neki mesélni, és egy órán át szóhoz sem jutott. Ezek után válaszolta: – Bea, készen van a könyv” – idézte fel a történetét.

Elmondása szerint az első könyvét, a saját élményekből is inspirálódó Ellopott gyermekkort két hónap alatt, hétvégénként írta. Leült péntek délután a laptop elé, és kis túlzással vasárnap állt fel onnan. „Nagyon dolgozott bennem, ezt valószínűleg érezni is a könyvön, mert nyilván én is érintett vagyok. Nagyon sok saját élmény is van benne” – mondta, majd a beszélgetésen ezt bizonyította is, többet is megosztott a közönséggel.

Felidézte, hogy még emlékszik arra, amikor felismerte, az idillinek hitt gyerekkora nem is annyira tökéletes. Ahogy magyarázta, a gyerekeknek minden, ami velük történik természetes. Ha elhanyagolják, akkor az a természetes, és nem tudják, hogyan lenne jó. A gyerekek biztonságot várnak a szülőktől, de nagyon sokszor valamilyen oknál fogva ezt nem tudják megadni nekik. „Vagy azért, mert olyan családi körülmények között élnek, vagy mert túlterheltek a szülők, vagy épp azért, mert az egyik szülő alkoholista, és a másiknak két ember helyett kell elvégezni a feladatokat” – magyarázta. Szerinte hasonló eredménnyel jár az is, ha olyan elvárásokat támasztanak a gyerekkel szemben, amiknek nem lehet megfelelni.

Bibók szerint a legáltalánosabban akkor parentifikálódnak a gyerekek, ha az egyik szülő alkoholista a családban.

„Egy alkoholista szülő úgy van jelen a családban, mint egy kisgyerek. Általában az ő igényei köré szerveződik a családi élet. Ha a kisgyerek sír, akkor ki kell találni, hogy éhes, fázik, fáj neki valami, unatkozik vagy épp szorong valamitől. Egy alkoholista a családban pont ugyanilyen. Minden bizonytalan: haza jön vagy nem, van pénz vagy nincs, részeg lesz vagy sem, üvöltözni fog vagy nem fog üvöltözni. Ilyen körülmények között a másik szülőnek nem marad energiája a gyerekre, hogy elég figyelmet fordítson rá” – magyarázta. Szerinte sokszor még a gyereknek kell a másik szülőt érzelmileg támogatnia, talpraesettnek lennie, és közben észrevétlen parentifikálódik a gyerek.

A saját történetét is elmesélte. A szülei korán jártak dolgozni, ő sokat járt egyedül a 2 kilométerre lévő óvodába, és emlékszik, bárki jött vele szembe, mindenkihez kapcsolódni akart. Emellett három éves korában szülei beiratkoztak egyetemre is. Amikor hazament az óvodából, és kapcsolódni szeretett volna hozzájuk, akkor arra kérték, hagyja őket békén, mert tanulnak, menjen inkább a csirkékkel játszani.

„Négy évesen már olvastam, mert úgy tudtam hozzájuk kapcsolódni, hogy megkérdeztem: – Ez milyen betű? És ez milyen betű? A nagy magányban pedig összeolvastam a betűket, és onnantól kezdve faltam a könyveket” – tette hozzá. Szerinte, ha egy gyerek nagyon-nagyon szeret olvasni, állandóan bújja a könyveket, akkor valószínűleg magányos, és „ott deportálja magát a külvilágból, mert az érzelmileg nehéz, és a könyvben talál vigaszt, és általa éli meg azokat az érzelmeket, amiket egyébként élő kapcsolatokban kellene megélnie”.

A pszichológus szerint a parentifikált gyerekek nagyobb korukban is megalkotják a saját biztonságukat. Általában nagyon jól tanulnak, mert így próbálják magukra felhívni a figyelmet, és felnőtt korukban is szenvedélyesen dolgoznak. Példaként ebben az esetben is saját gyerekkorát hozta, elmondása szerint nem értékelték a szülei a kitűnő bizonyítványát, nem hitték el róla, hogy nem fog csődöt mondani a gimnáziumban (romániai megfelelője az elméleti líceum lehet), ezért egy számítástechnikai szakközépiskolában kötött ki, ahol nem tanult biológiát, ezért először le kellett tegyen arról, hogy beteljesíti az álmát, és szexuálpszichológus lesz.

„Felnőttként úgy működnek, mintha a szülő ülne a vállukon, és folyamatosan duruzsolna a fülükbe: – Te ennyivel beéred? Mi az, hogy nem hozol ki többet ebből a helyzetből? Ők lesznek azok a felnőttek, akik nyughatatlanok, maximalisták, nagyon kegyetlenül bánnak önmagukkal, nem tudnak kompromisszumos megoldásokat elfogadni” – tette hozzá. A szakember szerint a parentifikált emberek jellemzően hajszolt életet élnek, nem tudnak határokat tartani, és hiányzik az életükből az önszeretet, hogy lojálisak legyenek magukhoz. Általában akkor fordulnak szakemberhez, amikor már nagyon-nagyon elfáradtak.

„Nagyon sokszor úgy érkeznek, nem tudják, mi a baj, csak elfáradtak. Pillanatokon belül kiderül, hogy nem tudnak határokat tartani, önfeláldozó módon élnek, pesztonkálják a gyerekeket, segítenek a szülőknek, sokszor munkatársaknak is, és a baráti találkozókat is ők szervezik, mert azt gondolják, ha ők nem teszik meg, akkor nem lesznek” – mondta. Ez vezet oda, hogy egyik pillanatról a másikra elfáradnak.

Bibók szerint a parentifikált felnőttek közvetett módon jutnak boldogsághoz, azáltal, hogy másokat tesznek boldoggá, és ebben az esetben, ha a másik nem fejezi ki az örömét, a háláját, akkor végtelenül csalódottak.

„Ha megkérdezik tőlük, hogy mit szeretnétek karácsonyra vagy születésnapjukra, azt fogják mondani: – Nem kell velem foglalkozni. Ha kell valami, úgyis megveszem magamnak. Ne törd magad, ne foglalkozz ezzel. Viszont, ha kapnak egy olyan ajándékot, amit nem tudnak használni, vagy nem önazonos velük, akkor óriási fájdalmat élnek át, hogy ennyire nem figyeltek rájuk” – teszi hozzá.

A pszichológus szerint a határok hiányoznak a parentifikáltak gondolkodásából, és ezt lenne fontos tudatosítaniuk, hogy nagyon fontos az önszeretet, az öngondoskodás, és a mások igényeit nem helyezhetik állandóan a saját igényeik elé.

Bibók Bea lendületesen és humorosan beszél, jó előadó, érezhető, hogy nyakig benne van témában, ami hitelességet ad neki. Ugyanakkor, amikor arról beszél, hogy a parentifikáltak jól főznek, vagy nagyon fontos nekik a rendezett környezet, akkor már szinte olyan, mintha mindenre ez lenne a válasz.

A parentifikációról szóló Ellopott gyerekkor – Bibók szerint – az infantilizációt feldolgozó Ellopott felnőttkorral rendszert alkot, és a pszichológus erről is részletesen beszélt az eseményen.

A gyermek növekedésével a kapcsolat is változik a szüleivel. Először a szülő dominál, majd amikor a gyermek felnő, akkor egyenrangúvá válik a kapcsolat. Amikor a szülő már hanyatlik, akkor a gyermek fogja irányítani ezt a kapcsolatot, támogatja őt fizikálisan és mentálisan. Bibók szerint ezt a változást a rituálék szintjén is le kell követni, nem lehet a szülőnek egész életében a gyermek az élete értelme. A benntartott gyerekek esetében viszont olyan, mintha a családokban megállt volna az idő, nem engednék a korának megfelelően leválni.

Úgy magyarázta, hogy a gyermeknek két alapvető szükséglete van az élete során: a biztonság és az autonómia. Kezdetben a biztonságot az anya közelsége adja, ha szimbiózisban lehet vele. Amikor elkezd mászni, akkor kezd nőni a gyerekben az autonómia törekvés, egészen addig, mígnem 20-25 évesen leválnak a szüleikről.

„Egy szorongó anyuka a játszótéren, amikor a gyerek felmászik egy új mászókára, úgy reagál: – Oda ne mássz fel, mert kitöröd a nyakad! Le fog esni! Ez szorongást idéz elő a gyerekben, ugyanis a gyerek érzékeli, hogy az anya nem érzi magát biztonságban, és úgy fogja megnyugtatni őt, hogy visszatér hozzá” – magyarázta. Szerinte a túlféltő, szorongó szülő nem tud biztonságot adni a gyerekének, ezért ő úgy próbálja kiváltani a szülőből a biztonságérzetet, hogy lemond dolgokról. És ez egészen a felnőttkorig folytatódhat. „Ez egy póráz” – jegyzi meg. Szerinte sok esetben a szülők bűntudat keltéssel „ragasztják” magukhoz a gyerekeiket. Olyanokat mondanak neki: „Na, szépen vagyunk, három napja felém se néztél!”

A pszichológus szerint az infantilizált felnőttek nagyon gyakran szétszórtak, nem tudnak bánni a pénzzel, nem tudnak időpontra érkezni. Egy esetet is felidézett, amikor az anya a túlzott szeretetével végig tanulta az egyetemi éveket a gyerekével, sőt, még a diplomadolgozatát is ő írta meg helyette.

„A legsúlyosabb következménye, amikor van egy fiatal pár, és a család szomszédjában kell letelepedjenek, mert az a gondolkodás, hogy legyünk közel egymáshoz, mert akkor nem szorong a szorongó szülő, ha mindenki együtt van” – magyarázta.

Szerinte az infantilizált személyek nagyon sokszor nem egy másik emberhez kötődnek, hanem tárgyakhoz, és elkezdnek gyűjtögetni. Gyakran előfordul esetükben, hogy valamilyen függőség alakul ki náluk, mert ebben a szoros kapcsolatban az autonómiaigény, ami természetes módon egyre nagyobb, nem tud semmilyen szinten kielégülni. „Ezért ezek a fiatalok azt csinálják, hogy bevonulnak a saját szobájukba, magukra zárják az ajtót, és hajnalig nyomják a gépet vagy nézik a pornót” – teszi hozzá.

Bibók szerint a biztonságosan kötődő szülő a játszótéren azt mondta a gyerekének, hogy nyugodtan menjen fel a mászókára, mert meg fogja tudni csinálni. Ha meg megbillen, akkor ott lesz mellette, figyel rá, és elkapja. Úgy vélte, egy olyan családban, ahol túl szorosak a kapcsolatok, nem lehet önazonosan élő gyereket nevelni. „Az nem szeretet, az önzőség, ha nem engedik őt kibontakozni” – tette hozzá. Egy bizonytalan kötődésben, amikor bűntudatkeltéssel reagál a szülő, és sajnáltatja magát, ott nehéz határokat húzni. Csak biztonságos kapcsolatban meri az ember kimondani az igényeit és meghúzni a határokat.

„Ahhoz, hogy jól tudjunk megöregedni, be kell váltani a saját küldetésünk, tervünk, célunk az életben. Ha a gyerekünket bent tartjuk, ő nem fog tudni önazonosan élni, magyarul nem lesz boldog idős kora, mert nem tud örömmel, elégedettségben megöregedni. Szülőként nagyon fontos, hogy hagyjuk a gyerekeinket önazonosan élni, a gyerekek részéről pedig nagyon fontos, hogy ők ezzel a lehetőséggel jól tudjanak gazdálkodni, mert ekkor lesznek elégedettek, ha majd abba az életszakaszba érnek” – magyarázta. És hozzátette, előfordul az is, hogy egy személy esetében mind a parentifikáció, mind az infantilizáció hatása érvényesül.