Újélet.ro – az egykori erdélyi lap egyedi archívumával jelentkezik az Azopan Fotóarchívum

„Gálfalvi Zsolt ajánlott be Sütő Andrásnak, az 1958-ban Marosvásárhelyen frissen induló Művészet című lap főszerkesztőjének. Mivel dossziém a pártnál egyértelműen a tilalmat közvetítette, így Sütő nem alkalmazhatott újságíróként. Fényképészként? Még egy filmet sem tudtam lege artis előhívni, de nem is tartottam fényképésznek magam. Újságíró voltam. Aztán három évvel később újra írhattam” – magyarázta Erdélyi Lajos fotóművész, újságíró a Korunknak 2018-ban, hogy miként került a Művészethez, majd annak profilváltása után hogyan lett az Új Élet munkatársa. Azért emelem ki pont az ő szavait, mert Erdélyi Lajos a következő történet egyik főszereplője, pontosabban az ő munkái, amit az egykori Új Életnek fotózott. Ezek mostantól egy egyedi archívumban is elérhetők lesznek.

Az ujelet.ro online archívum az Azopan Fotóarchívum kezdeményezésére készült el az Arcanum Adatbázissal, a Maros Megyei Könyvtárral, a Teleki Tékával, az Arhiva de Fotografievel és a Fortepannal szakmai partnerségben. A megvalósításához a Nemzeti Kulturális Alap Igazgatósága (AFCN) nyújtott anyagi támogatást. A készítők elmondása szerint évek óta formálódott bennük a gondolat, hogy létrehozzanak egy egyedi archívumot a néhai Új Élet folyóiratnak, köztük a korábban már idézett Erdélyi Lajos képeivel.

Szőcs Edgár, az Azopan Fotóarchívum vezetőjének az elmondása szerint már a gyűjtemény indulásakor kaptak egy nagyobb adag, a lap szerkesztéséhez használt fotót a magyarországi Fortepan révén, a fotóarchívum ugyanis Sütő András gyerekeitől több doboznyi képhez jutott, amikor az író családja felszámolta a marosvásárhelyi családi fészket. Ezek a képek évtizedekig rejtőzködtek, teljesen rendezetlenül.

„Idővel kiderült, hogy a Maros Megyei Könyvtár periodikarészlegén is őriznek bő 20 doboznyi fényképet. Szászgáspár Imola könyvtáros pozitív és rugalmas hozzáállásának köszönhetően és az Arcanumtól kölcsönkapott nagy teljesítményű szkennerrel elvégeztük ezek digitalizálását is, így összesen már több mint ötezer Új Életes fénykép van az archívumban. Ezek zömében az 1958-1980 időszakból származnak. Tudomásunk van még egy nagyobb adag film lappangásáról is a Teleki Téka Alapítvány gondnokságában, amely valószínűleg az 1970-es évektől a megszűnésig tartalmaz képeket. Van rá esély, hogy sikerül ezeket is digitalizálni” – magyarázta Szőcs.

Ugyanakkor fontos kiemelni, hogy a mostani gyűjtemény nem egyszerűen a képeket mutatja be, mellé rendeli az egykoron széles tömegek által olvasott társadalmi-kulturális képes magazint is. Egyazon felületen olvashatók a lapszámok és böngészhetők az eddig előkerült képek.

„Régóta előszeretettel használjuk az Arcanum Újságok adatbázisát, ahol többek között az Új Élet folyóirat digitalizált évfolyamai is megtalálhatóak. Biszak Sándor igazgató önzetlen segítségnyújtásként rendelkezésünkre bocsátotta az amúgy havidíjas adatbázisban található digitalizált újságokat” – tette hozzá az Azopan Fotóarchívum vezetője.

Szőcs elmondása szerint a közönség bevonásával szeretnék a képeket összekötni a lapszámokkal, ahol megjelentek. Amint már nagyobb mennyiségű képet azonosítanak, egy olyan kiegészítést is élesítenek, aminek a segítségével az olvasók át tudnak lépni a képekről a cikkekre, illetve fordítva. Ha valaki egy olyan képet néz, amelyet már azonosítottak az újságban, akkor egy kattintás után már olvashatja is cikket.

„Ez egy jó kis játék is, megkeresni a digitalizált képeket és a hozzá tartozó cikkeket a folyóiratban. Persze nem minden kép jelent meg, lesznek olyanok, amelyek árván maradnak ebből a szempontból” – tette még hozzá.

Az 1950-es évek második felében, az átmeneti engedmények légkörében több új magyar folyóirat született, illetve született újjá Romániában: 1957 februárjában került ki ismét a nyomdából a korábban betiltott Korunk, ekkor jelent meg a Napsugár című gyermekirodalmi lap első száma, aztán következett a Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények meg a Művelődés. Ezek mellé sorakozott fel 1958 áprilisában a Sütő András főszerkesztő irányításával megjelent Művészet havilap.

A nagy reményekkel induló lap a következő esztendő szeptemberéig jelent meg Marosvásárhelyen. A bukaresti hatalom az átmeneti engedmények után ismét bekeményített, és egyik napról a másikra a lap átalakítása mellett döntöttek arra hivatkozva, hogy a Művészet nem felel meg „a szélesebb körű olvasói igényeknek”.

„Napnál világosabb, hogy mifajta »szerető gondoskodás« eredményeként érlelődött meg odafent a vélekedés, miszerint az a sajtóorgánum, mely elsőrendű feladatának tekinti a honi magyar kultúra, művészetek értékeinek tudatosítását – immáron fölösleges. Semmiképpen sem az olvasók táborának kívánalma vetett véget a Művészetnek, a szerkesztőség vezetősége szigorú parancsnak kényszerült eleget tenni” – érvelt a Hitelben 2008 júniusában Nagy Pál a lap átalakításáról.

Az 1959 szeptemberétől kéthetente megjelenő Új Életben már nagyobb arányban jelenhettek meg az aktuális pártkövetelményeket érvényesítő riportok, beszámolók. Ahogy Nagy Pál az előbb idézett cikkében írta, „úgynevezett vívmányokat népszerűsítő képes riportlappá alakult át”. A Művészet örökébe lépő Új Életben is mindvégig helyet kapott a színház, a képzőművészet, a zenei élet, csak szűkebb keretek között, mint korábban. Az Új Élet 1989 decemberéig maradt meg, hogy aztán a rendszerváltással nevet váltson. 1996 márciusában már Erdélyi Figyelő címmel fejezte be fordulatos pályafutását. Akkora már csak negyedéves gyakorisággal jelent meg.

„A labortechnikában bizonytalankodtam, de a fényképezőgéppel már kamaszkorom óta viszonylag biztosan dolgoztam. A tájfotózásban megfeleltem az elvárásoknak, és rövid idő múltán némi jóindulattal fel lehetett fedezni képriportjaimban a szociofotográfia elemeit. A Művészetet egy év után átkereszteltek, Új Élet elnevezéssel kéthetente jelent meg. A hangsúly némileg eltolódott. A művelődési-művészeti aktivitás tükrözése mellett nagyobb súlyt helyeztünk a gazdasági élet bemutatására. Megszűnt a betű dominanciája, a lap hasábjain egyre több felvétel kapott helyet” – magyarázta a Korunknak a kezdeti bizonytalanságait és a váltást Erdélyi Lajos.

Erdélyi a lap/lapok leghosszabb ideig alkalmazásban lévő fotósa (és nemcsak) volt, 1958-tól egészen az 1988-as magyarországi emigrációjáig belső munkatársként dolgozott. Rajta kívül még két belső fotóssal dolgoztak. A kezdetektől az 1974-es nyugdíjba vonulásáig Marx József dolgozott a lapnak, majd az ő helyére vették fel a Vörös Zászló fényképészét, Haragos Zoltánt, aki aztán végig maradt. Róluk korábban már megemlékeztünk a Transindexen, sajnos annak archívuma már nem elérhető.

1958-59-ben gyakran felbukkan még Dőri Endre neve is fotósként, sajnos róla egyelőre szinte semmit sem sikerült kideríteni az archívum munkatársainak, de szívesen látnak bármiféle információt róla. Ezen kívül gyakran jelentek meg a lapban külsős fényképészek munkái, sőt, az amatőr fotográfusoknak külön rovatot is fenntartottak.

„Volt olyan, hogy »két hét legjobb fényképe«, amihez adtunk valami kis díjat, és írtunk hozzá egy kis kritikát is. A rovatot irányítva saját magamat kezdtem ránevelni arra, hogy a sajtófotós szakmát komolyabban kell művelni, mint ahogy azt én csinálom, mélyebbre kell hatolni a mindennapi élet konfliktusainak érzékeltetésében. Örömmel fogadtuk és közöltük a néprajzi jellegű felvételek özönét, a hagyományos farsangi felvonulások fotódokumentumait... És mindig volt egy mérce – amihez viszonyíthattuk olvasóink alkotásait. Ugyanis a zseniális Marx József, akivel együtt dolgozhattam a dohos pincében berendezett fotólaborban, az életképek megszállottja volt. Az általa szervezett fotókörök egy új fotóművész-nemzedék kineveléséhez, elindításához vezettek” – idézte fel a munkát a már említett interjúban Erdélyi Lajos.

Elmondása szerint Sütő András hagyta, hogy kiélje magát a fotótörténet, az amatőrmozgalom forrásainak kutatásával. Kapott hozzá rovatot, ahol azt csinálhatott, amit akart. „Írtam fotósokról portrét, régi fényképek szerzői, hajdani fotográfusok után nyomoztam, beszélgettem, interjúkat közöltem, tehát valamelyest hozzájárultam fotótörténelmünk múltjának feltárásához” – nyilatkozta a fotós.

A Művészet érdeklődésének a középpontjában a színház állt, nemigen volt olyan magyar színházi esemény Marosvásárhelyen, Kolozsváron, Nagyváradon – akárhol Erdélyben –, amelyre a lap nem figyelt volna. A színházi rovat vezetője jó ideig báró Kemény János volt, akit „Sütő a mészégető kemencék mellől hozott be a Dózsa György utcai szerkesztőségbe”. Nagy Pál cikke szerint Sütő András a hatalomtól nem kevés megrovást kapott azért, mert káderszempontból kifogásolható kollégákkal vette körül magát a Művészetnél, és később az Új Életnél. Ilyen volt az arisztokrata származású Kemény János, ahogyan a cikkben többször idézett Erdélyi Lajos is, akit a Dolgozó Nő újságírójaként már korábban eltiltottak az írástól azért, mert 1956-os forradalom idején épp Budapesten tartózkodott, és bár nem vett részt az eseményekben, de túl sokat látott.

A színház iránti érdeklődés a névváltást követően is megmaradt. Ugyanakkor foglalkoztak hagyományokkal, festészettel, szobrászattal, zenével, illetve kötelező módon a hatalom kívánalmainak is eleget kellett tenni a termelési riportokkal, a gyárak, bányák és üzemek bemutatásával. De az Új Élet hasábjain arról is közöltek riportsorozatot, hogyan élnek azokon a vidékeken, amelyeket korábban Orbán Balázs már bejárt (és a fényképészet hőskorában le is fényképezett).

Ez a széleskörű érdeklődés természetesen a fotókon is visszaköszön, gyakoriak az előadás-, illetve kiállításfotók, de az üzemek és a mezőgazdaság dolgozóit is gyakran örökítették meg, ahogy az újonnan épülő negyedek bemutatásáról sem feledkezhettek meg. Máskor forgatásokra látogattak ki. Képes riportok, interjúk, kritikák jelentek meg benne, általában gazdagon illusztrálva. Számos képes dokumentumot tett közzé a romániai magyar irodalmi és nem csak irodalmi élet eseményeiről, múltjának kiemelkedő mozzanatairól. Régi képes összeállításainkban mi is gyakran idéztük már az interjúit és a riportjait.

A lap szerzői között a korszak legjobb színházi, képzőművészeti és zenei kritikusai szerepelnek, de most nem fogok senki sem külön kiemelni, mert ez a projekt elsősorban a lapban megjelenő fotókról, illetve magáról a Új Életről (illetve elődjéről és utódjáról szól). A lap/lapok főszerkesztője 1989-ig Sütő András volt, majd Éltető József (1990–91), Zsehránszky István (1992–94), Lázok János (1994–96) irányítása alatt jelent meg.

Az Új Élet az 1970-es évek végére 20 ezer fölötti példányszámban jelent meg, és ha hihetünk Balogh Edgár 1983-ban, az negyedszázados jubileum alkalmából A Hétben megjelent cikkének, akkor az egyik legnépszerűbb lap volt.