Dr. Szabó Judit, Erdély első sebésznője: Nehéz volt, de az ember érezte, hogy végre csinál valamit

2024. február 25. – 08:08

Dr. Szabó Judit, Erdély első sebésznője: Nehéz volt, de az ember érezte, hogy végre csinál valamit
Szabó Judit – Fotó: Tóth Helga / Transtelex

Másolás

Vágólapra másolva

Évtizedeken át dolgozott a kolozsvári sebészeti klinikán és több generációnyi orvost tanított Dr. Szabó Judit, aki akkor választotta a sebészi szakmát, amikor ez jellemzően férfimesterség volt. Az 1940-es évek végén, a háború utáni nélkülözések időszakában kezdte el az orvosi egyetemet – akkor még Steiner Juditként –, korlátozásokkal teli gyermekkor után, családját ugyanis a zsidótörvények értelmében Aradra költöztették és csak azért nem gettósították, mert a várost megszálló magyar honvédségnek nem volt ideje ezt megszervezni, mielőtt ismét kivonultak volna onnan. Bár nem volt kötelező, igyekezett minél több gyakorlatot szerezni az egyetemi klinikán, amikor pedig az akkori rendszer szerint kihelyezték vidékre, sebészi állást keresett, így lett kezdő orvosként a felsővisói kórház egyik alapembere. Bátor döntésnek tűnik ekkora felelősséget vállalni, de Dr. Szabó Judit szerint ő egyszerűen szerette ezt a mesterséget, mert úgy érezte, hogy van értelme.

Újszentannán és a közeli Aradon töltötte a gyermekkorát, a második világháború árnyékában. Hogyan emlékszik vissza azokra az évekre?

Szentanna nagy sváb község volt, földművesek lakták és egy pár kereskedő. Az én apukám is kereskedő volt, bőrkereskedő. Német iskolák voltak főleg, egy román iskola volt, az első négy osztályt ott végeztem. Román iskolába írattak, habár egy szót románul nem tudtam, sem én, sem a szüleim, anyukám pláne, ő felső-magyarországi volt, kassai. A szüleimnek az volt a nagyon okos gondolata, hogy aki Romániában él, az meg kell tanuljon románul. Idővel megtanultam, elég jól.

Egy lány és egy fiú gimnázium volt akkor Aradon, az első gimnáziumi osztályt ott végeztem, de azután jöttek a faji törvények, és tovább már nem lehetett iskolába járni. Egy év kimaradt, és azután be kellett költöznünk a megyeközpontba, Aradra, kényszerlakhelyre. Ott nem legalizált formában, de a rendes program szerint elvégeztük az osztályokat. Temesváron volt egy hivatalos líceum, és annak a tanárai egyszer egy évben vizsgáztattak bennünket. Nem volt nehéz, mert tizenvalahány évesek voltunk…

Mindenféle restrikciók voltak, amiket ha ma elmesél az ember, akkor hihetetlennek tűnnek. Például nem volt szabad csak az utca egyik oldalán menni. A strandon nem, csak a Marosban volt szabad úszkálni, meg hasonlók. 13-16 éves korban megszoktuk... nem csináltunk belőle se erkölcsi, se politikai problémát. Utána jött a háború vége, visszairatkozhattunk a rendes iskolákba, elismerték az elvesztett osztályokat, és már a rendes román líceumban érettségiztem '47-ben.

Egyértelmű volt, hogy orvosi egyetemre jelentkezik?

Nem. Diákkoromban, amikor annyira korlátozva volt a kultúrához való hozzáférés, rengeteget olvastunk, az volt a fő szórakozásunk, mert ugye nem lehetett menni se moziba, se színházba, se sehova. Kultúrával szerettem volna foglalkozni. Aztán egy kiránduláson megismerkedtem egy orvostanhallgatóval, valahogy szóba került a medicína, és azt mondtam, lehet, hogy ez nem lenne rossz.

A szülei támogatták abban, hogy az orvosi pályát válassza?

Meg voltak elégedve a választásommal. Támogattak olyan értelemben, hogy nagy ritkán sikerült annyit összeszedni, hogy küldtek egy-egy csomagot. Édesapám nagyon büszke volt arra, hogy a lánya orvosnő lesz. Mindig elképzeltük, hogy hogy lesz az, amikor az idő telik és múlik, és megkapom a legnagyobb orvosi kitüntetést – amit egyébként csak tudományos kutatásokért adnak, nem sebészetért –, és ő vár engem a repülőtéren. Jó fantáziák voltak.

Ő szegény családból származott, nem volt iskolai képzettsége, de fantasztikusan művelt és olvasott volt. A legjobb barátom volt élete végéig. Az életben a hangját fel nem emelte rám. Nem csak rám, senkire, nagyon békés ember volt. 1896-ban született, tehát semmiképpen nem élne már, de bennem él.

Milyen volt a háború után egyetemistának lenni Kolozsváron?

Amikor beiratkoztam az egyetemre, az akkori szabályok szerint 200 hely volt, amelynek egy részét munkások és parasztok gyermekeinek tartották fenn, ami nem felelt meg a lehetőségeknek, mert nem volt annyi paraszt és munkás eredetű gyermek, aki leérettségizett volna. Az én édesapám például kereskedő volt, de eltekintettek tőle, felvettek.

A legkedvesebb és leghűségesebb kolléganőm, Tercsi, román lány volt, Károly környéki, a szülei parasztok voltak, küldtek csomagokat, szalonnát, meg hasonlót, ezért nem haltunk éhen, különben amit nekünk, diákoknak enni adtak… A Tercsi szülei látástól vakulásig a földön dolgoztak, feketén volt egy munkásuk, mert nem volt szabad kizsákmányolni az embereket, és azt éjszaka dolgoztatták… valami szörnyű társadalmi körülmények voltak. Ma képtelen lenne egy fiatal megérteni. De rögtön a háború után felszabadulás volt bizonyos szempontból. Valamit lehetett csinálni.

Akkor indult be az úgynevezett kommunista mentalitás. Mi, akik akkor keveredtünk ki a különböző faji és hasonló restrikciókból, meggyőződéses kommunisták voltunk mind, ami elég hamar elmúlt, de abban a periódusban hittünk abban, hogy van igazság és ha valaki ember, akkor annak ugyanolyan jogai vannak, függetlenül attól, hogy milyen fajú, hogy milyen nemű. Azután jött a nagy átalakulás, jött a súlyos, drámai kommunizmus, ami tényleg szörnyű volt, de amihez az emberek alkalmazkodtak, mert más megoldás nem volt. A legelején voltak ilyen ellenzéki megmozdulások, de nagyon hamar abbahagyták, mert drasztikusan véget vetettek ezeknek.

Fiatal egyetemistaként mit érzékelt ebből, hogy látta ezeket a folyamatokat akkor?

Nem volt egy aktuális téma a politizálás az egyetemen. Az volt, hogy rögtön '45 után mindenkit felvettek a pártba, függetlenül attól, hogy milyen előélete volt. Amikor én másodéves voltam, tehát '49-ben, volt egy nagy pártellenőrzés, és akkor derült ki, hogy ezek között sokan voltak, akik mindenféle illegalitásokat követtek el, legionárius meggyőződésűek voltak, és akkor nagy kizárások voltak a pártból. Ezután elég szigorú mentalitás alakult ki, hogy ez pontosan miben állt és mennyire volt hatékony, azt nem tudom, mert soha vezetőségi funkcióm pártban nem volt és nem is érdekelt. Ami érdekelt nagyon korán, az a sebészet volt. Volt egy professzorunk, Nana professzor, hozzá mentem el negyedéves koromban és mondtam, hogy szeretnék sebész lenni. Emlékszem, hogy nem szép, de nagyon kifejező kezei voltak… ült az íróasztalnál, és azt mondta: „kedves elvtársnő, tudja meg, hogy a Szovjetúnióban – az volt az ideál akkor – léteznek női sebészek”.

Az orvosis kolléganői mire szakosodtak inkább?

Még voltak nők, akik sebészetet űztek, de a szemészet vagy orrfülgégészet keretében. Az általános sebészek között én voltam az első nő. Az általános sebészet, mint szakterület egyébként azóta megszűnt, mert részekre bomlott. Akkor az olyan volt, hogy akármilyen eset jött, azt meg kellett oldjad.

Hol talált először munkát sebészként?

Amikor végeztem, '53-ban, még az volt a rendszer, hogy a végzősöket kihelyezték különböző tartományokba. Kérdezték, hogy mit szeretnék dolgozni, és mondtam, hogy nekem mindegy, de már negyedéves koromban nagy szerelembe keveredtem a sebészettel. Így helyeztek ki Máramaros tartományba, Felsővisóba, ahol azelőtt soha nem jártam. Aztán ott voltam Visón tíz évig.

Negyedéves korom óta dolgoztam a sebészeti klinikán, először injekciókat adtam, később már vakbélműtétet is csináltam. De azért a sebészet és közöttem volt egy elég nagy távolság. Ahhoz képest, ahogy a kollégáim foglalkoztak a dologgal, nem, mert másokat nem érdekelt, nem volt kötelező. Nem volt olyan, hogy kötelező gyakorlat. A szakosodási folyamat majd '57-ben indult csak be, és akkor az egyik kritériuma az volt, hogy az illető azon a szakon legyen legalább, ha jól emlékszem, összesen talán öt évet. Ezek az éveim nekem '53-tól '58-ig megvoltak, úgyhogy én '58-ban letettem a szakvizsgát.

Ha most visszagondolok rá, mi akkor bújtunk ki a tojásból és mi voltunk a fő sebészek... Úgy csináltam, ahogy a legjobbnak láttam, mert nem volt kitől megkérdezzem. Volt egy főnököm, amikor odakerültem, Botskor. Az első műtétbe, amit végeztem, besegített. A másodiknál ott állt a hátam mögött, amíg műtöttem a nővérrel, a harmadiknál pedig elment sétálni. A kórházban dolgozott két levetkőztetett apáca, Mirela kedvesnővér, aki nagyon okos és jó műtősasszisztens volt és Lucia kedvesnővér, az osztályos főorvos. Ők voltak, akiktől én rengeteget tanultam, és akikkel nagyon-nagyon jó kapcsolatban voltam végig.

A fiatal sebészorvos és műtőasszisztense Felsővisón – Fotó: Szabó Judit személyes archívuma
A fiatal sebészorvos és műtőasszisztense Felsővisón – Fotó: Szabó Judit személyes archívuma

Annál nagyobb siker volt, gondolom, ha valakinek az életét sikerült megmenteni.

Emlékszem egy ilyen úgynevezett sikerélményre. Kezdő voltam, nem volt lakásom, a kórházban volt egy szobám. Akkor a visói kórháznak három osztálya volt, sebészet, nőgyógyászat és belgyógyászat. Áthívtak a nőgyógyászatra éjszaka, jött a nővér, hogy van egy szülő nő, keresztbe fekszik a magzat, és nem tudják megfordítani. Ugyanazon az emeleten volt a nőgyógyászat, ahol az én szobácskám. Átmentem, emlékszem, feltűrtem a pizsamakabátom ujját. Nem volt altatási lehetőség, nem volt érzéstelenítési lehetőség, nem volt semmi. A magzat ott feküdt keresztbe és a fejecskéje bele volt szorulva a méh belső kapujába, se ki, se be, mozdítani nem lehetett. Az anya odavaló parasztasszony volt, aki, szegény, azt hiszem, hogy örökölte a felmenőitől a szívósságot a különböző kínok és fájdalmak ellen. Ő is tűrte, amit én csinálok, én is csináltam, amit tudtam, csupa vér volt a pizsamakabátom ujja, mire befejeződött a dolog, és sikerült megfordítanom úgy, hogy a lábacskák kerüljenek le, mert nem lehet kihúzni a fejénél fogva a magzatot, csak a lábacskánál fogva, és annak is megvan egy bizonyos technológiája, amit én addig soha nem láttam, de amiről tanultam az egyetemen. Szóval megszületett a bébi, a mama is túlélte, én is, a nővér is, úgyhogy minden rendbejött.

A visói évek után hogy került vissza Kolozsvárra? Ott jobban felszerelt kórház várta?

1965-ben versenyvizsgáztam és '66-ban bekerültem Kolozsvárra az egyetemi klinikára, ahol korábban diákként dolgoztam. Az akkori körülmények között a legjobban felszerelt klinika volt Kolozsváron az 1-es klinika Nana professzor vezetése alatt. Több osztály volt, mindegyiknek egy osztályfelelőse és munkaterülete. Nana fantasztikusan szigorú volt, és a kollégák, a sebészek – nem azt akarom mondani, hogy mindegyik zseniális volt –, de általában elég jól végezték a dolgukat.

Mennyire merült fel abban az időben, hogy esetleg külföldről, vagy külföldi szaklapokból, szakkönyvekből szerezzenek információt?

Külföldről nem is hallottam. Volt olyasmi? Én nem emlékszem. (Nevet) Miután Kolozsvárra kerültem, tehát már az egyetemen dolgoztam, egyetlenegy külföldi lap volt, amihez hozzá lehetett férni, a La Revue du Praticien, egy francia lap, amit persze csak az egyetem könyvtárában lehetett olvasni, és különböző témákkal foglalkozott, nem mindig olyasmivel, ami érdekelt. Volt egy olyan lap is, amiben megjelentek a különböző szakterületekről szóló cikkek szerzői és a címük. Egy ilyen cikket postán lehetett kérni, de egy levél 7 lejbe került, az pedig nekünk sok pénz volt. Így jutottunk külföldi információhoz, hogy írtunk ezeknek a szerzőknek, és voltak olyanok, akik elküldték a kivonatokat. Aztán be volt osztva, hogy ma délután 3-tól 7-ig nálad van, 7 órakor elhozod hozzám és 9-ig nálam van. Ahhoz képest, amennyi információ kellett volna, ez nagyon kevés volt. Mi tanítottunk, diákjaink voltak.

A Szovjetunióból sem érkezett semmilyen információ?

Nagyon gyenge dolgok voltak. Az első években még igen, aztán kiment a divatból a Szovjetunió. És különben is, ki tudott oroszul…

Ki számított akkoriban jó sebésznek? Kellett hozzá egyfajta különleges tehetség, kézügyesség?

Az ügyetlenség mindenesetre kerülendő volt... de inkább gyakorlat kellett hozzá. Mert nem végez az ember műtét közben a mai napig se zseniális gesztusokat, az nagyon jól kodifikált technológia szerint megy. Persze vannak esetek, amiket könnyű megoldani, és vannak esetek, amiket nagyon nem. Emlékszem, Nana professzor, aki nagyon jó sebész volt, mondta egyszer, hogy élete legnehezebb műtéte egy vakbélműtét volt. Voltak látszólag egyszerű műtétek, amik nehezen oldódtak meg és fordítva. Főleg, hogy amikor én kezdtem dolgozni, akkor az általános érzéstelenítés abból állt, hogy feküdt a páciens az asztalon, az arcára raktak egy darab gézt, és a nővér egy üvegből öntötte rá az étert. Így csináltuk, mert ezek voltak a körülmények. Ahhoz képest, hogy milyen technikával voltunk kénytelenek dolgozni, nem haltak meg sokan… Nagyon nehéz volt és nagyon jó volt csinálni, mert megvolt az emberben az az érzés, hogy végre csinál valamit.

Mennyire volt megterhelő ez a munka? Mindig készenlétben kellett állni, gondolom.

Persze, de az nem volt megterhelő. Ez a kényelem és órabeosztás, hogy ennyit dolgozom és ennyit pihenek, mint idea létezett ugyan, de a gyakorlatban nem volt jellemző. Az, hogy fogom magam és hazamegyek, mert egy óra lesz öt perc múlva, és nekem csak egyig kell dolgozni, hát csak nem fogok itt ülni potyára öt percre... ilyen nem volt. Igaz, hogy maga a szakma is olyan volt, és mi is nagyon fiatalok voltunk.

A családi élettel össze lehetett egyeztetni a sebészi szakmát?

Amikor Visóra kerültem, nem volt családi életem, egyedül voltam. Az első években volt az édesanyám nagyon beteg és halt meg nagyon fiatalon, 56 éves korában egy gyomorrák vitte el, három évvel azután, hogy végeztem az egyetemen. Akkor helyezték oda a későbbi férjemet, ő fogorvos volt. Elég hamar összeházasodtunk. De ez inkább egy ilyen baráti házasság volt. És azután '64-ben, amikor mi már 5 éves házasok voltunk, akkor a férjem olyan jól vizsgázott a szakvizsgán, hogy kiválaszthatta Kolozsvárt, ahol volt több fogorvosi hely, így egyszerre kerültünk Kolozsvárra. Nagy nyomorba, pénzünk nem volt, lakásunk nem volt, semmink nem volt. Aztán idővel elhelyezkedtünk, kaptunk lakást, és még eltelt egy jó pár év, amíg végre sikerült a mostani lakásunkat megvásárolni. Sajnos ő már nincs négy éve.

Azt hiszem, nagy bátorság kellett ahhoz, hogy akkoriban ezt a mesterséget válassza…

Nálam soha nem vetődött fel a bátorság. Nagyon szerettem csinálni. Hogy jól csináltam, rosszul csináltam? Persze, mindegyik sebésznek megvannak a maga kisebb-nagyobb áldozatai, manapság sokkal kevesebb és sokkal kisebb, mint régen, mert bővültek a lehetőségek. Akkor ami volt, azt használtad. Az a sebészet, amit én csináltam évtizedekkel ezelőtt, az ma már csak egy emlék. Az egy romantikus korszaka volt a sebészetnek. Azóta rengeteget fejlődött. Technikailag és minden szempontból. Nem is lehet összehasonlítani. Ha elmesélném egy mai szakembernek, hogy akkor hogy műtöttünk, azt mondaná, hogy Münchausen ehhez képest egy fantázia nélküli pasas volt.

Nélküled nem tudunk működni

A Transtelex egy órányi működése nagyjából 80 lejbe kerül. Az olvasói mikroadományok azonban nem tartanak ki a hónap végéig. Legyél te is a támogatónk, csak veled együtt lehet Erdélynek saját, független lapja.

Támogató leszek!
Kedvenceink
Kövess minket Facebookon is!