A mára kialakult kortárs székelyföldi építészet a hely és kultúra összefüggéseit aknázza ki

Köllő Miklós a bukaresti Ion Mincu Építészeti és Urbanisztikai Egyetemen szerzett építészdiplomát, majd a Transylvania Trust közreműködésével a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetemen műemlékes szakmérnökként is diplomázott. A Ion Mincu Építészeti és Urbanisztikai Egyetemen szerzett doktori diplomát 2023 februárjában, kutatási területe a kultúrtáj, a hagyományos építészet és a történelmi településszerkezetek. 2019 óta a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem Tájépítész Karán is tanít. Emellett a gyergyószentmiklósi Larix Stúdió alapítója. Csapatával többek között olyan munkák köthetők a nevükhöz, mint a Mies van der Rohe-díjra jelölt csíkszentsimoni lovarda, az ivói vízifűrész, a tatárdombi emlékhely vagy a székelydályai református templom restaurálása. Az idei Országos Építészeti Biennálén olyan munkáikat jelölték díjra, mint a csíkmadarasi piac, az ivói kápolna, a gyergyószárhegyi óvoda. A gyergyószárhegyi „káposztáshordó” térrendezése még különdíjat is kapott. Emellett szintén díjra jelölték a saját háza építési történetét felidéző Mesélem a házam román fordítását. Egyértelmű, hogy a díjaknál kezdjük a beszélgetést.

Mit jelentenek Önnek a díjak?

A díjak azt jelentik, hogy a munkaközösség, akikkel dolgozom, a Larix Stúdió, olyan építészetet művel, amire figyel a romániai és a magyarországi szakma. Tudnak rólunk. A sikerességet abban mérem, hogy van egy jó csapat, amelyik megbirkózik mind az urbanisztikai, mind a restaurálási, mind az építészeti feladatokkal. Az építészet nem egy ember munkája. Egy jól összeszokott csapat szükséges hozzá, amelyikben mindenki teszi a dolgát.

Amikor végignéztem a romániai építészeti biennálé díjazottjainak és jelöltjeinek a lajstromát, azt láttam, hogy elég sok az erdélyi magyar, illetve székelyföldi díjazott. Ön szerint ez mivel magyarázható?

Ez összetett kérdés. Általában az egyetemi központok környékén élők és dolgozók kapják a díjakat. Ez alól egy kivétel van: Székelyföld. Szerintem kettős magyarázata van ennek. Az egyik az, hogy itt léteznek még hagyományos mesterségek, amit az itteni építészek felismernek és egészen jól tudnak hasznosítani. A másik meg a természetközeliség, amely az elmúlt időszakban felértékelődött. Ezek a díjazott épületek általában jó környezetben épültek a kontextus tiszteletben tartásával. Egyfajta tapintatosság figyelhető meg a hellyel szemben, ahová „letették” ezeket az épületeket. Teljesen más így dolgozni, mint megtervezni egy hétvilágra szóló épületet, amely ugyan tökéletes, de semmi köze a helyhez.

Ennek lassanként elméleti vetülete is van: amikor székelyföldi ökoregionalizmusról és tradinovációról beszélünk. Ezek olyan dolgok, amelyek már a magyarországi építészeti közbeszédbe bekerültek. AzOctogon építészeti magazinban a közeljövőben megjelenő cikkben vonják le azt a végkövetkeztetést, hogy a székelyföldi építészet egyre tradinovatívabb, vagyis a hagyományokat kortárs módon tudja hasznosítani és értelmezni.

A Magyar Művészeti Akadémia kutatóintézetében egy könyvet (A valóság ideái. Kortárs ökoregionalista építészet Erdélyben címmel – szerk. megj.) is írunk/készítünk most erről Wesselényi-Garay Andorral és Bujnovszki Tamással közösen. Abban is ezt a 2010 és 2020 között kibontakozó és megerősödő székelyföldi jelenséget próbáljuk értelmezni.

Akarva vagy nem akarva, de lassan ténylegesen megállapíthatjuk, hogy mára kialakult egy kortárs székelyföldi építészet.

Ön is ezt kutatja doktori dolgozatában?

A doktori dolgozatomnak három nagy témája van. Az első a településszerkezetekkel foglalkozik, és azt mutatja be, hogy a székelyek miként ingadoztak a közösségi és privát településszerkezeti formák között. A másik iránya a doktori kutatásomnak arról szól, hogy milyen volt a hagyományos építészetünk, milyen elvek alapján épült fel a székely ház, és ezek az elveket miként lehet hasznosítani manapság.

Nyugat-Európában a kézművesség most kezd felértékelődni, de míg ott lényegében újra ki kell ezt találják, addig nálunk még léteznek ezek a mesterségek. A premodern világ mesterségei nyomokban még fellelhetők ebben a mai poszt-posztmodern világban, és ezek értékesíthetők és hasznosíthatók. A hagyomány nem egy konstans dolog, hanem mindig megújul. Minden haszontalan kikopik belőle. Izgalmas ez a kettősség, hogy miként tudjuk a helyit bevinni a kortárs építészetbe. Például a mi hagyományos építőanyagunk a fa, ami egyszerre tradicionális, de modern és divatos is, mert újratermelődő erőforrás.

A kutatásom harmadik iránya a székely kultúrtáj, ennek a rétegei, illetve ezeknek az átalakulása. Ez a három egyben vezet oda, hogy értelmezem azt, amivel az elmúlt 10 évben foglalkoztunk.

A háza építéséről szóló könyvében (Mesélem a házam. Kortárs vidéki építészet, Hargita Népe Kiadó, 2018) azt írja, hogy a gyergyócsomafalviak ellenérzéssel fogadták, hogy zsindelyt akar tenni a házára. Mennyire van benne a köztudatban az, hogy tradinovációs mintákat követve is lehet építkezni?

Székelyföldön létezik egy modernizációs kényszer, amikor úgy érzik az emberek, hogy nyűg és teher a hagyomány. Valami ósdi. Azt gondolhatják, azért próbál valaki zsindelyt tenni a házára, mert nem futja banki hitelből cserépre. Pedig ez nem igaz. Sőt, a zsindely jelen pillanatban lehet még drágább is, mint a cserép, vagy legalábbis azonos árszinten vannak, és nem biztos, hogy 100 évig fogja bírni.

Lehet, hogy kevesebbet fog tartani, mint a cserép, de azzal, hogy a helyi terméket választom, előbb-utóbb azt is elérem, hogy az jobb minőségű lesz, már csak azért is, mert több lesz a szükséges tapasztalat, nő a gyártási kapacitás. Ugyanakkor a zsindelyért kifizetett pénz a helyi gazdaságban marad, a mesterember gyerekét segíti a tanulásban, a sportban vagy a fejlődésben. Ez egy tudatos választás kellene legyen.

A legjobb az volna, ha a közintézmények tudatosan ebbe az irányba mozognának, mert nagyon sok jó példát tudok említeni, de még nem látok szisztematikus elmozdulást errefelé.

Több síkon is lehet tevékenykedni. Jó példát lehet mutatni. Gyergyószentmiklóson egy adott pillanatban a polgármesteri hivatal ki akarta cserélni a történelmi épületének a nyílászáróit. Meg kellett győzni az akkori polgármestert, hogy ne dobja ki a történelmi szubsztanciával rendelkező, elég jó minőségű nyílászárókat, amiket javítani is lehet, mert utána már nem lesz erkölcsi alapja másokat számonkérni, hogy miért nem javíttatják fel a sajátjukat. Akkor restaurálták a nyílászárókat. Ugyanakkor a rendezési tervekben indokolható módon elő lehet írni, hogy egy bizonyos zónában a nyílászárók fából készüljenek. Ezzel megint a helyi asztalosokat lehet támogatni. Jó lenne, ha egyre több gyerek lehetne büszke arra, hogy ezt vagy azt az édesapja csinálta a műhelyében. Ez fontos volna ahhoz, hogy egyre többen mozogjanak ebbe az irányba.

Már említettem a Magyar Művészeti Akadémiánál megjelenő könyvünket, A valóság ideáit, amelyhez 2021-ben több mint 80 épületet mértünk fel. Azóta pedig csak több lett. Ezek nagy része biennálékon nyertes munka. Azt jelenti, hogy 80 olyan épület már biztosan van a régióban, amelyikről lehet beszélni kortárs építészet kapcsán. Jó volna, ha többen választanák ezt az irányt, de mindenképp van egy csapás, amelyen el lehet indulni.

A csomafalvi háza építésekor ezt az irányt követte. Annak voltak követői?

Két példát tudok mondani. Ennek hatására egy biológusként tevékenykedő falumbeli nekifogott a dránica-készítésnek. Megtanulta a mesterséget, és nem csak ő használta az általa készített dránicát, hanem mi is több épületen használtuk. Például a Tatárdomb emlékhelyen. Másrészt egyre többen ismerik fel, nem szabad új házat építeni olyankor, amikor nagyon sok ház romos állapotban van, gazdátlan, hanem inkább egy régit kell továbbgondolni. Lehet, kevésbé lesz funkcionális, mint egy jó építész által megtervezett új ház, de funkcionálisabb, mint a mai új épületek nagy része. Emellett egy régi háznak történeti, eszmei és esztétikai értéke is van. Nagyon sokan elindultak azon az úton, hogy vesznek egy régi házat, és kezdenek valamit vele. Ezek a régi házak lassan felértékelődnek.

Ugyanakkor sokan vannak, akiknek volna pénzünk megtartani egy régi házat, volna anyagi lehetőségük átalakítani, de nem látják benne még az értéket. Ezért is fontos a nevelés kérdése. Ha mi óvodát tervezünk, akkor nagyon tudatosan használjuk a helyi anyagokat, hogy a gyerekek ezt szokják meg. Amikor Zetelakán buszmegállót terveztünk, akkor két fontos szempontunk volt. Az egyik az, hogy a pad, ahová leülnek, ne egy vonal legyen, hanem teremtsen lehetőséget arra, hogy az emberek vizuális kontaktusba kerüljenek, majd köszöntsék egymást. A másik meg az volt, hogy az oldalára zsindely kerüljön.

Csak a nevelés által lehet elérni, hogy ne 80 példánk legyen, hanem az egész régió arculatát meghatározza ez az építészet.

A könyvben említi is, hogy amikor ön volt egyetemista, akkor még teljesen más személet határozta meg a romániai szakmát, és a tájhoz illeszkedő építészet gondolatával Belgiumban találkozott. Ehhez képest a mostani biennálén már a kiadványok között díjra jelölték a könyvének a nemrég megjelent román fordítását. Ez a jelölés azt jelenti, hogy a román építész szakma is egyre inkább értékeli ezt a szemléletet?

Románia valamikor egy agrárország volt, aztán teljesen ellenkező irányba állították. A 2010-es évek közepén fedezték fel, hogy van vidék, és van annak tartása, értéke. A rurális világ teljesen más, mint ami városon történik. Ha építészetről, urbanisztikáról és restaurálásról beszéltek, mind városi példákat hoztak, a városról szólt a diskurzus. Talán csak a szász vidék kivétel ez alól. Nekünk az volt a szerencsénk, hogy vidéken élve, azzal foglalkozva, nem láthattuk át és nem műveltük a restaurálás, urbanisztika és építészet teljes palettáját, de ezekből próbáltunk egy olyat összerakni, ami vidéken szükséges és alkalmazható. Létrejött egy új kategória: a vidék.

Nem biztos, hogy mi annyira jók voltunk, nem is tudtunk annyit erről, mint amennyit ma tudunk, de a tapasztalatunk miatt lépéselőnyben voltunk másokhoz képest. Eleve kisebb költségvetésű projektekkel dolgoztunk, soha nem az volt, hogy valamit elölről kell csinálni, hanem mindig kellett valamit alakítani, működőt valamiből, amit a tulajdonos meg akart őrizni. Érdekes képlet, amikor nem egy frappáns újat csinál az ember, hanem a régiből próbál élhetőt kihozni. Egy új hang lett az itteni paletta. Erre először aZeppelin folyóirat figyelt fel, és kezdett el beszélni kritikus transzilvanizmusról.

2020 körül a Romániai Építész Szövetség is úgy döntött, hogy foglalkozni kell a vidékkel, akkor lett a biennálénnak egy vidék szekciója. Amikor elmondtam, hogy erről van egy könyvem, akkor ennek a fordítását és kiadását teljesen a Romániai Építész Szövetség vállalta magára. Fontosnak tartották a vidéket, és azt is, hogy ha már van példa arra, hogy a vidéken valami történik, akkor az meg is jelenjen. Nem azt látták, hogy ez egy székelyföldi dolog, hanem úgy gondolkodtak, hogy Romániának nagyon sok néprajzi régiója van, nagyon sok helyi sajátossággal. Ha már van arra példa, hogy Székelyföldön az építészek által elkezdődtek a faluképfelmérések, és adtak egy helyi választ, akkor nagyon sok helyi választ lehetne adni régiónként az országban.

A székelyföldi ökoregionalis építészetnek egyik legfőbb alapanyaga a fa. Ugyanakkor nagyon sokszor merül fel problémaként a túlzott fakitermelés. Össze lehet egyeztetni? Mitől lesz ez fenntartható?

A fa azért fenntartható, mert újratermelődik. A doktori dolgozatomban vizsgálom a táji kérdést, azt, hogy mit jelentett például a középkori Csíkban a madarasi vashámor jelenléte. Csíkban azért irtották ki az erdőt, mert kellett a hámorhoz a szén és a fa. Ugyanez a történet Borszéken és Málnáson az üveghutával. Olyan mértékű erdőirtások vannak még a 20. század elején is, amikor építik a vasutat, amit a mai ember fel sem fog. Ugyanakkor látunk egy nagyfokú rezilienciát. Az erdők kiterjedése lényegesen nem zsugorodott azokhoz az állapotokhoz képest. Sőt, olyan helyek is vannak, ahol több erdő van.

Az a kérdés, hogy mekkora erdőfelülettel rendelkezünk, ebből mennyi az érintetlen erdő, illetve mennyit használnak erdőgazdálkodás szerint. Az erdőgazdálkodás szerint az erdőből a fát előbb utóbb ki kell termelni, hogy egészséges erdő maradjon. Létezik fenntartható erdőkitermelés, amelynek az egyik eleme a fa, mint végtermék. És nem mindegy, hogy azt a fát, amit ki kell onnan termelni, azt rönkként adom el, feldolgozva adom el vagy netalán minden elemét a legmagasabb szinten hasznosítom.