Kicsúszott a kezem közül az irányítás, két hónap sem volt elég kipihenni az egyetem fáradalmait

„Nagyon érdekelt a szak, amelyre jelentkeztem. Eléggé sok órám volt, de ennek ellenére motivált voltam. Mint mindig, itt is minden feladatomat maximálisan végeztem el, valamint szakkollégiumi tevékenységeket és egyéb fejlesztő programokat is vállaltam az egyetemen kívül. Sajnos fél év után online oktatásra tértünk át, emiatt pedig kicsit megrekedtem. Nem tudtam rendesen megismerni a szaktársaimat, nem volt lehetőségem fejleszteni a kapcsolatokat. Egy idő után az egyetem elvesztette a szocializációs funkcióját és csak a tanulás maradt” – kezdte vallomását egy 22 éves kolozsvári egyetemista, aki név nélkül szeretett volna nyilatkozni nekünk.

Ennek ellenére úgy érzi, az első félévet sikeresen tudta teljesíteni, jól beosztotta az idejét és minden egyetemi feladatát el tudta végezni. Fáradt volt ugyan, de ugyanakkor elégedett is. Aztán a második félév még húzósabb lett, és akkor már azt érezte, hogy a fáradtsága egyre inkább nő: olyan feladatok, kihívások elé került, amelyek újszerűek voltak és sok energiát kívántak. Ennek ellenére továbbra is mindenben szeretett volna jól teljesíteni.

„Egyre kimerültebb lettem, ezt pedig nem tudtam pótolni, nem tudtam feltöltődni. Úgy tűnt, hogy erőmön felül teljesítek. Magamra kevés idő jutott. A hobbijaimat teljesen elfelejtettem, alig tudtam barátokkal találkozni. Továbbá nehézkes volt az alvás is, nem volt pihentető. Összevissza étkeztem. Ezeket akkor nem tudtam annyira tudatosítani magamban, inkább később, visszatekintve láttam, hogy mennyire elhanyagoltam magam”

– mesélte. Mint fogalmazott, kicsúszott a keze közül az irányítás.

„Azt reméltem, amikor befejezem végre a tanévet, a nyáron lazítani tudok és mindent kipihenhetek. Sajnos nem így volt. Nem volt elég két hónap kipihenni az egyetem fáradalmait. Nem tudtam meghatározni, mennyi időre lenne szükségem, azt sem pontosan, hogy mire lenne szükségem. Túlnőtt rajtam már ez a kimerülés. Nem tudtam megfogni, nem tudtam, hogy hol van a vége, már egyáltalán nem láttam át. Nem tudtam, hogyan lehetne kipihenni, hogyan lehetne csökkenteni a fáradtságot. Nem volt kedvem semmihez. Nem igazán tudtam minek nevezni ezt az állapotot, a hozzám közelálló korombelieknél nem láttam ilyen problémákat, hamar kipihenték a fáradtságukat, nálam valahogy nem ment. Egyetemi vagy más feladatokra, kötelezettségekre nem tudtam gondolni. Ijesztő volt, hogy ősszel, pár hónap múlva újra kezdődik az egyetemi év elölről. Sajnos az emberekkel sem volt túl jó a kapcsolatom. Nem igazán tudtam új társaságba menni, új emberekkel ismerkedni. Csak a közeli, régi barátaim mellett éreztem jól magam” – számolt be arról, hogy hogyan élte meg ezt az időszakot.

Egy idő után úgy érezte, hogy külső támogatásra lenne szüksége, hogy minél hamarabb túl legyen ezen az állapoton, ezért pár hónap múlva egy pszichológus segítségét kérte. Ezzel a döntéssel pedig lassan, apró lépésekkel sikerült javítani a helyzeten.

„Kicsivel jobban tudtam koncentrálni a feladataimra, a hobbijaim és egyéb feltöltő tevékenységek is visszaszivárogtak a mindennapjaimba. Igyekszem megtanulni, hogy csak annyit vállaljak, amennyit meg is tudok csinálni, és ne törekedjek mindig a tökéletes munkára. Bár ennek a történetnek már körülbelül két és fél éve, még mindig nem vagyok teljesen túl rajta. Már sokkal jobb, mint előtte, de még mindig néha megterhelőnek érzem az egyetemen való teljesítést” – mondta el, az ő esetében hogyan sikerült részben megoldást találni és segítséggel kikerülni ebből a kiégésből.

De miért vezethet az egyetem kiégéshez? Milyen okai lehetnek a kiégésnek? Hogyan lehet kezelni és hogyan lehet felállni a kiégés, motiválatlanság állapotából? Ezekkel a kérdésekkel kerestük meg Erdei Blanka pszichológust.

Hogyan lehetne általánosan meghatározni a kiégést?

A kiégés egy tünetegyüttes. A hivatalos megnevezése a burnout szindróma, és tulajdonképpen a mentális, érzelmi és fizikai fáradtságban nyilvánul meg és általában a munkához köthető. Ugyanakkor nem egy mentális betegség, a DSM-ben (Mentális zavarok diagnosztikai és statisztikai kézikönyve) nincs benne, mint például a depresszió. Habár nagyon sok közös tünete van a depresszióval, de amíg az egy általános, tehát az élet bármely területére kiterjedő probléma és inkább egy nagyobb körben van jelen, addig a kiégés kimondottan a munkára vonatkozik.

Beszélhetünk kiégésről az egyetemisták, diákok körében is?

Mindenképpen. Az egyetemisták körében az első év az, ami nagyon veszélyeztetett, vagy azok a fiatalok, akik éppen frissen végezték az egyetemet és az első munkahelyükre kerülnek. Ha az egyetemistákat nézzük, akkor előfordul, hogy nagy elvárásokkal bekerülnek az első évre, lehet, hogy nagyon jól teljesítettek az iskolában, és ugyanezekkel az elvárásokkal és elképzelésekkel mennek egyetemre is. Elképzelhető, hogy a szüleik felől is jön egy nagy nyomás és elvárás, és ez a kiégés akkor kezd megjelenni, amikor nem tudnak megfelelni ezeknek az követelményeknek. A másik ok lehet, hogy nagyon alacsony az önbizalmuk. Ez a kettő nagy stresszhatáshoz vezet, ami hosszú távon előidézi ezt a feszültséget bennük, és ebből a feszültségből kialakulhat a kiégés, ami azt hozza magával, hogy nincs kedvük tanulni, motiválatlanok, nincs sikerélményük. Kiválhatja az is, hogy nem kapnak pozitív vagy bármilyen visszajelzést a tanárok részéről sem, így nem tudják, hogy jól teljesítenek vagy sem, nincs amibe kapaszkodjanak.

Egy következő tényező, ha nem sikerül egy baráti kört kialakítaniuk maguknak. Nincs kitől kérdezzenek, nem tudnak segítséget kérni. Lehet, hogy az iskolában megvolt az a baráti kör, akikhez mindig fordulhattak, de megváltozott a társaság, lehet, hogy kicsit visszahúzódóbb személyiséggel is rendelkeznek, nem tudnak kihez fordulni, nem tudnak jól teljesíteni. Ekkor azt érezhetik, hogy semmi nem sikerül nekik, ami egy idő után oda vezet, hogy akkor nem is csinálnak semmit, nincs kedvük semmihez. Egy másik ok pedig, amely a munkahelyen is jellemző, az a monotonitás: mindig ugyanazt kell csinálni, mindig ugyanabban az órában, vagy pl. mindig ugyanazokon a projekteken kell dolgozni. Egyszerűen nem kihívás a diák számára. Lehet, azt érzi, hogy többre lenne képes, de az egyetem csak ezt nyújtja, vagy nagyon elméleti az oktatás és semmi gyakorlati tudás nincs benne. Ha pedig folyamatosan ugyanazt csinálja és nem is kap visszajelzést, ha nem is igazán sikeres ebben, akkor ez is kiégéshez vezethet.

Lehetnek még más tünetei is a kiégésnek az egyetemisták esetében?

Ezek megmutatkozhatnak konkrét fizikai tünetekben is. Például, hogy fáj a fejük reggelente, fájnak az ízületeik, gyomorgörcseik vannak. Továbbá a kialvatlanság, az alvászavarok, emésztési problémák is nagyon gyakran előfordulnak. Maga a legfőbb tünete pedig a fáradtság: egyszerűen annyira ki vannak fáradva mentálisan, érzelmileg, fizikailag, hogy nincs kedvük odatenni magukat, nem motiválja őket semmi.

Mit jelent pontosan ez a fizikai, mentális és érzelmi fáradság?

A fizikai fáradtságot úgy érezzük, hogy például az izmaink nagyon elernyednek vagy folyamatosan álmosak vagyunk. Kong, nehéz a fejünk, egyszerűen nem tudjuk nyitva tartani a szemünket. A mentális fáradtság jele, amikor nem tudunk koncentrálni, hiába próbálkozunk. Hiába aludtam 8 órát, tehát friss kellene legyek, egyszerűen nem tudok koncentrálni, nem tudok odafigyelni. A lelki fáradtság pedig az érzelmi kimerültség, hogy nagyon hamar rosszul érzem magam. Ugyancsak ide sorolható, hogy nem tudok koncentrálni, nagyon hamar elterelődik a figyelmem, bármi mással szívesebben foglalkozom, csak ne kelljen a tanulással.

A diákok kiégését mennyire befolyásolhatta a pandémia, amely miatt online oktatásra kényszerültek és például a szociális kapcsolataik nem tudtak annyira kialakulni?

Én nem feltétlenül mondanám azt, hogy a pandémia megteremtette vagy felerősítette a kiégés lehetőségét, hanem inkább rákényszerített arra, hogy egy másfajta ütemet vegyünk fel. Nagyon sok embernek segített abban, hogy kicsit átgondolja, átkeretezze az egész munka-egyetem viszonyát. Talán olyan szempontból befolyásolhatta, hogy a fiatal egyetemisták, akik akkor érkeztek meg a városba tanulni, nagyon hamar online oktatásra tértek át, így nem tudták felvenni a megfelelő ritmust vagy nem tudtak beleszokni. Egyszerűen nem tudták, hogy mi is az az egyetem. A másik helyzet pedig, amikor véget ért a pandémia időszaka, akkor megint csak nehéz volt felvenni az új ritmust az offline oktatással.

Az egyetemisták esetében is lehet annyira megterhelő és elhúzódó a kiégés, mint azoknál, akik a munkájuk során tapasztalják meg?

Ugyanolyan megterhelő lehet, azt mondhatjuk, hogy egyetemistának lenni is egy szerep, tulajdonképpen egy munka. Az egyetemisták esetében akkor mondhatjuk, hogy valaki valóban a kiégés tüneteit mutatja, ha már eltelt egy fél év és még mindig ugyanabban az állapotban van. Még mindig ugyanúgy érzi ezt a fáradtságot, még mindig ugyanúgy szorong, ugyanolyan motiválatlan. Mert lehetnek néha-néha olyan periódusaink, amikor tényleg szorongunk vagy amikor stresszesebbek vagyunk, vagy nincs kedvünk semmihez. De akkor beszélhetünk kiégésről, amikor minimum hat hónapig fent áll ez az állapot, ugyanolyan intenzíven, ezekkel a tünetekkel, hogy a diák nem tud aludni, nincs kedve reggel felkelni sem, folyamatosan fáradtságot érez.

Hogyan lehet észrevenni, tudatosítani a kiégés jeleit? Főleg, hogy fiatalként az ember még nem igazán volt hasonló szituációban, illetve lehet, hogy a külső környezet is azt közvetíti, hogy egyetemistaként még nem igazán lehetnek ilyen problémái.

Ami nagyon fontos, hogy felismerjük magunkon az olyan tüneteket, hogy soha nincs kedvem semmire, amikor az egyetemre gondolok. Azt, hogy folyamatosan szorongok, amikor be kell mennem az egyetemre, vagy egyszerűen teljes apátiával megyek be, nem érdekel semmi. Ha ezeket hosszú távon érezzük, akkor gyaníthatjuk, hogy tényleg a kiégés kezd megjelenni. De ami nagyon jó lenne, ha a környezet ezt észrevenné: ezért nagyon fontos egy baráti társaság, amelyik észleli, hogy problémák vannak.

Sokszor összetévesztjük a kiégést a depresszióval. A depresszió, mint már említettem, általánosabb, nagyobb területre kiterjedő. Ezt azt jelenti, hogy otthon sincs kedve semmihez a diáknak, vagy nincs kedve kimenni a barátaival stb. Maga a kiégés pedig azt jelenti, hogy nincs kedve egyetemre menni, vagy nincs kedve az egyetemi feladataival foglalkozni, de egyéb területen teljesen rendben van. Ezek azok a tünetek, amelyeket a környezet is észrevehet, és persze magáról is tudja tudatosítani valaki. Csak nem biztos, hogy ennyire tudatosak tudunk lenni, ezért lenne fontos egy külső segítség is: ez lehet bármilyen egyetemi kolléga, barát, tanár. Bár tudjuk, hogy nem feltétlenül van az egyetemen ilyen közvetlen kapcsolat a tanárok és a diákok között, de ők is észrevehetik azt, hogy valakinek már semmi motivációja a tanulásra, vagy nem úgy teljesít, ahogy régebben.

A környezetemben is sok egyetemistát látok, akik panaszkodnak arra, hogy nagyon fáradtak vagy kimerültek, nincs motivációjuk a tanuláshoz. Ma már nagyon könnyen rámondjuk bármire, hogy kiégtünk. Te hogy látod, milyen emberekkel találkozol a munkád, a karrier-tanácsadás során?

Általában azoknál szoktam látni a kiégéshez hasonló folyamatot, vagy már a tüneteket, akik egyrészt nem a jó helyen vannak. Lelkesen elkezdik a szakot és aztán az egyetem nem azt nyújtja, amit elvártak. Akkor is elképzelhető, hogyha mondjuk nem az érdeklődési területüknek megfelelő szakon vannak. Lehet, hogy csak azért mentek oda, mert a baráti társaságuk is, vagy a szüleik azt mondták, hogy ezt válassza, mert ebből lehet utána jól elhelyezkedni, sok pénzt keresni. Elmennek, megpróbálják, bár nem önszántukból mentek oda – habár lehet, hogy így is lelkesen indulnak.

Másrészt pedig fontos, hogy a környezet, ahol vagyunk, az megfeleljen az értékeinknek. Fel kell tennünk a kérdést: a munkakörnyezet vagy egyetemi környezet ugyanazokat az értékeket nyújtja-e nekem, amiben én hiszek, amit én követek? Ha nem ugyanazokat biztosítja, és nem találom meg azt, amit én keresek, akkor az a jólétemet, a mentális egészségemet veszélyezteti, a motivációmat érinti, és akkor kimerülök, és nem érzem jól magam a helyzetben. És ahol nem érezzük jól magunkat, ott nem is tudunk produktívak lenni.

Hogyan lehet kilábalni a kiégésből?

Az első és legfontosabb lépés, hogy felismerjük és tudatosítsuk. Ha nem tudatosítjuk, akkor hiába ismerem fel ezeket a tüneteket, nem tudom hova tenni. Lehet, sokan azt mondanák, hogy ez depresszió, pedig nem az. Meg kell nézni, hogy minden környezetben így érzem-e magam, vagy csak akkor, amikor az egyetemre gondolok. Nagyon sokat segítenek a pályaorientációs tanácsadások, találkozások is. Hasznos lehet az önismeret szempontjából is, illetve azért is, hogy megnézzük, hogy te kiválasztottál egy pályát magadnak, de valóban ezt szeretnéd-e végezni. Itt érzed jól magad? Megfelel annak, amilyen munkát 15 év múlva szeretnél végezni? Mert ha nem, akkor lehet váltani.

Manapság sokszor találkozom olyan egyetemistákkal, akik azt mondják, hogy itt vagyok huszonkét évesen, túl idős vagyok ahhoz, hogy váltsak. Ötvenévesen sem késő váltani, ha azt érezzük, hogy nem a jó helyen vagyunk. Tehát mindig ki lehet lépni az adott szituációból.

Fontos felismernünk az értékeinket, hogy mi az, ami számomra fontos. Az pedig megtalálható abban a munkakörnyezetben, egyetemi környezetben, ahol vagyok? Hol keressem, ha ott nem találom? Lehet, hogy más területen jobban megtalálnám, akkor lehet, hogy megint a váltáson kellene gondolkozni. Továbbá hasznosak lehetnek a mentor programok, amelyben egymást lehet segíteni. Lehet, hogy csak éppen elakadok, lehet, hogy egyetlen egy tantárgy az, ami nekem nagyon nehezen megy, látom, hogy abban nem tudok teljesíteni, és így elmegy a kedvem a többitől is. De ha van mellettem valaki, aki kisegít azokon a területeken, akkor felhozhatom magam.

A tanárok bevonódása is segíthet a szupervíziós tevékenységek által. Ez kicsit nehezebben működik, de ez is egy jó megoldás. Továbbá a kommunikáció fejlesztése nagyon fontos, hogy el tudjam és merjem mondani, hogy mi az, ami nekem nem felel meg. Ezt az asszertív kommunikációval lehet megvalósítani, vagyis magamra vetítem ki, mi az, ami nekem nem felel meg, és miért nem felel meg ebben a környezetben. Ezeken a dolgokon is bármilyen tanácsadás vagy fejlesztő program is segíthet.

Felmerültek bennem olyan lehetőségek is, hogy például ne hagyjuk abba azokat a tevékenységeket, amelyek feltöltenek vagy feltöltöttek valamikor, ne szűnjön meg a barátokkal való kapcsolatunk. Ezek is segíthetnek?

Mindenképpen nagyon fontos, hogy legyen egy hobbink. Valami olyan tevékenység, amely feltölt, lehet ez bármi: sport, valami művészeti terület vagy bármi más. Nagyon fontos az is, hogy legyen egy bizonyos programunk, valamilyen stabilitás az életünkben. Megvannak azok az órák, amiket az egyetemre való tanulással, készüléssel töltök. Ez x óra a napomban, de kell legyen olyan idő is, amit csak magamra szánok. Feltöltődök, pihenek, kimegyek a barátaimmal, bármilyen olyan tevékenységet végzek, ami teljesen független az egyetemtől vagy a munkahelyemtől. A hobbik olyan tevékenységek, amik segíthetnek, egyrészt, hogy ne kerüljünk bele a kiégésbe, másrészt, ha már benne vagyunk, akkor kimásszunk belőle.

Arról már beszéltünk, hogy hogyan lehet ebből kijönni, de hogyan lehet megelőzni? Például mondtad, hogy a nagy elvárások miatt is kialakulhat. Tehát hogyan lehet tudatosan hozzáállni az egyetemhez, hogyan vigyázhatunk, hogy ne essünk bele?

Ami fontos, hogy ismerjem önmagamat. Tudjam, hogy nekem melyek a céljaim, hol az a határ, ameddig el tudok menni. Olyan elvárásokat állítsak fel magamnak, amelyeket teljesíteni is tudok. Ne legyenek olyan irreális elvárásaim, amikhez nincs se erőforrásom, se energiám, se módszerem. Ismerjem azt is, hogy mi az, amivel foglalkozni szeretnék, tudjam, hogy hol érzem jól magam, meddig tart az én komfortzónám. Persze ki is kell lépni néha ebből a komfortzónából, de nem lehet folyamatosan a komfortzónán kívül lenni, nem vállalhatom túl magam. Fontos, hogy az egyetemi vagy munkahelyi tevékenységeken kívül legyen más programunk is, tehát, hogy ne csak erről szóljon az életünk. Lehet sport, hobbi, bármilyen tevékenység, ami feltölt – ha ezek megvannak és nem hanyagolom el őket, akkor segítenek, hogy ne kerüljek bele a mókuskerékbe, a monotonitásba, amiből aztán nehéz kimászni.

Az önismeret fontos, de mi van abban az esetben, hogyha egy elsőévesnek vagy akár felsőbb évesnek nincs annyi önismerete, nincs annyi tudása, hogy ismerje, mennyit bír el, hol vannak a határai?

Nagyon sok ilyen fiatal van, sokan nem ismerik igazán önmagukat, mert korábban nem kerültek olyan szituációkba, amelyekben feltétlenül szükség lett volna arra, hogy magukkal többet foglalkozzanak. Amikor elsőévesen odakerülsz, akkor még nem tudhatod, hogy mennyit bírsz, ezt meg kell tapasztalni. Fontos az, hogy amikor megtapasztaljuk ezt, és látjuk, hogy nem bírjuk, de mégis tovább akarjuk csinálni, akkor próbáljunk meg segítséget kérni. Ne féljünk segítséget kérni valamilyen helyzetben, ahol elakadunk. Ez a segítség jöhet a baráti körből, a szaktársaktól, de lehet egy külső pszichológustól, tanártól, tanácsadótól is.