Annyi videót és képet látunk, hogy nem érzékeljük a valós emberi vészhelyzetet

Május közepén egy fiatal fiú a Margit hídon arra készült, hogy a Dunába veti magát. Az autósok között volt, aki bekiabálásokkal biztatta a fiút arra, hogy tegye meg, ugorjon le a hídról, míg mások telefonért nyúltak, hogy videót készítsenek az eseményekről. Talán sokan hallottak a történet végéről és hőséről, Fináncz Dominikról is, ő volt az, aki mindaddig beszélgetett a fiúval, amíg a rendőrök megérkeztek, és visszaemelték a korlát másik oldalára. A helytállásáért nem sokkal az események után Karácsony Gergely főpolgármester is köszönetet mondott.

A napokban pedig egy férfi a saját Facebookon-oldalán számolt be arról, mennyire szomorú és megmagyarázhatatlan az, hogy szinte senki nem állt meg segíteni annak az édesanyának, aki a kislányát próbálta újraéleszteni az M3-as autópálya külső sávjának aszfaltján.

A történtek nyomán érdemes végiggondolni, kerültünk-e már olyan helyzetbe, amikor nem éreztük magunkat elég bátornak vagy felkészültnek ahhoz, hogy segítsünk egy idegennek a bajban. Persze megint más a helyzet azokkal, akik segítségnyújtás helyett mobilért nyúlnak, vagy beszólogatnak, ami csak ronthat a helyzeten. De mivel magyarázható, hogy így reagálunk és viselkedünk egy ilyen helyzetben?

A magyar társadalom erősen individualista

Kende Anna szociálpszichológus, az ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Karának tanszékvezetője szerint nem arról van szó, hogy hidegen hagy bennünket egy másik ember szenvedése, ez ennél sokkal összetettebb jelenség, aminek hátterében több dolog is áll. Egyrészről ma már rengeteg katasztrófát, tragédiát megörökítő fotót és videót látni az interneten:

„Az ember deszenzitizálódik, azaz elérzéketlenedik, és nem fogja fel a súlyát annak, hogy ez egy valós emberi vészhelyzet”

– mondta Kende Anna.

Azt pedig, hogy valakinek előbb jut eszébe a telefonjáért nyúlni, és fotót készíteni az előtte zajló katasztrófáról vagy vészhelyzetről, már tanult reakciónak nevezte.

Másrészről szerinte az, hogy valaki egy ilyen helyzetben inkább odakiabál, biztatja is a másikat, azzal is magyarázható, hogy egy csomó tévhit kapcsolódik a mentális betegségekhez és az öngyilkossághoz is. Nincs kellő ismeretünk, és emiatt nem is feltétlenül tudunk együttérzéssel fordulni azokhoz, akiknek valamilyen mentális problémájuk van.

Ez az emberi viselkedés, ez a reakció a szociálpszichológus szerint bizonyos beidegződéseknek és szokásoknak is betudható. „A magyar társadalom erősen individualista, tehát mindenki arra koncentrál, hogy ő maga jól boldoguljon. Ennek itthon különböző kulturális és történelmi tapasztalatokból kiinduló okai vannak: a saját boldogulásomat azt biztosítja leginkább, ha másokat lenyomok. Ezért sokszor nem segítőkész módon fordulunk másokhoz, főleg ha nem közeli hozzátartozóról van szó.”

Ezt az individualista társadalmat a 20. század politikai rendszerei alakították, még a kollektivistaként elkönyvelt szocializmusban is erősen jelen volt ez a fajta mentalitás: „Ott egy hazug rendszerben, a többiek ellenében kellett érvényesülniük az embereknek.” És hiába írunk már 2022-t, a múlt velünk marad, habár a fokozódó idegengyűlölet és az intolerancia már inkább a közelmúlt politikai történéseihez köthető Kende Anna szerint. Az idegengyűlölet összefügg azzal is, hogy különbséget teszünk ember és ember között, azazhogy „kiről gondolom azt, hogy megérdemli a tisztességes bánásmódot és azt, hogy segítsek neki”.

Majd valaki más segít

Nap mint nap találkozunk olyan helyzetekkel, amiket gyakran észre sem veszünk, mert sietünk, vagy észrevesszük, de azt gondoljuk, hogy másvalaki már biztosan tett valamit. Ezeket a viselkedéseket rutinból, tudatosítás nélkül is képesek vagyunk előhozni magunkból, ezért tűnhet egyszerűbbnek félrenézni vagy arrébb lépni, mint megállni, és segíteni. Pláne, ha ez egy tömött buszon vagy egy forgalmas utcán történik, ahol rengeteg másik ember is van, ezért joggal gondolhatjuk, hogy más majd biztosan segít.

„A felelősség annyifelé oszlik, ahányan benne vagyunk abban a helyzetben, és ezért úgy gondoljuk, hogy minél többen vagyunk ott, annál nagyobb az esélye, hogy valaki cselekszik”

– ezt már Orosz Györgyi, a Hősök Tere Alapítvány társalapítója mondta kérdésünkre.

A tudomány járókelőhatásnak (angolul: bystander effect), vagy kívülállóhatásnak nevezi a jelenséget. A definíció az 1960-as években született Amerikában, amikor a fiatal Kitty Genovese-t úgy gyilkolták meg a lakása közelében, hogy több környékbeli is érzékelte, valami nagyon nincs rendben, mégsem cselekedett senki idejében. A szakértő szerint a hatvanas–hetvenes években általánosságban jellemző volt egyfajta morális pánik, sokan gondolták azt, hogy a metropoliszokban élő emberek elidegenedtek, apátia jellemző rájuk, és az sem zavarná őket, ha valakit az orruk előtt gyilkolnának meg. A kutatások azonban az ellenkezőjéről számoltak be. „Egyáltalán nem arról van szó, hogy apátia lenne, és teljesen hidegen hagy minket mások szenvedése” – mondta Kende Anna.

De akkor miért egyszerűbb továbblépnünk és elfordulnunk, ha valaki bajba van körülöttünk? Mi tart vissza minket attól, hogy segítsünk?

„Bizonytalanok vagyunk azzal kapcsolatban, hogy biztos jól érzékeljük-e, hogy itt baj van, hogy jól interpretáljuk-e a helyzetet. Félünk a belekeveredéstől, hogy hülyét csinálunk magunkból, attól, hogy kinevetnek minket, saját magunkat hozzuk kellemetlen helyzetbe. Ez egyfajta védekezés is részünkről. Másrészről pedig, ha mások is ott vannak, akkor biztos lesz ott valaki, aki kompetensebb, mint mi. Felismerjük a bajt, de elhitetjük magunkkal, hogy nem nekünk kell megoldani”

– tette hozzá Kende Anna.

A cselekvés nem azt jelenti, hogy egyedül kell megoldanom

A szociálpszichológus szerint fontos lenne megtanulnunk, hogyan kell különböző vészhelyzetekben segíteni, akár közvetett (például hívunk mentőt vagy rendőrt), akár közvetlen segítségnyújtásról van szó – ahogy az a Margit hídon is történt, amikor egy fiatalember szóval tartotta az öngyilkosságra készülő fiút. „Borzasztóan fontos lenne az is, hogy tisztában legyünk azzal, hogy egy öngyilkosságra készülő személlyel hogy kell viselkedni, mit kell mondani neki, mik a jó lépések egy ilyen helyzetben” – mondta a szakértő. Azt is hozzátette, nem elég egyszer megtanulni, miként tudunk segíteni vagy elsősegélyt nyújtani, hanem érdemes lenne időről időre felfrissíteni ezt a tudást, mert így sokkal nagyobb lenne a segítési hajlandóság is, hiszen tudjuk, mit kell tennünk.

Többek között ezzel foglalkozik a Hősök Tere Alapítvány is, amelynek tagjai különböző foglalkozásokat, tréningeket és komplex programokat tartanak gyerekeknek, pedagógusoknak és szülőknek. Ezeknek a tréningeknek az is céljuk, hogy a résztvevők megértsék, miért nézünk félre, mit tehetünk azért, hogy ez ne így legyen. Orosz Györgyi szerint sok esetben az riaszt meg minket, hogy úgy érezzük, egyedül úgysem tudnánk megoldást találni:

„A cselekvés nem azt jelenti, hogy egyedül nekem kell megoldanom a helyzetet. Indítsunk el egy folyamatot, hívjunk oda másokat is, és osszunk ki konkrét feladatokat. Ki hívja a mentőket, ki mit hozzon, még azt is, ki hol álljon.”

Azt tanácsolta, hogy sok esetben az is megoldás lehet, ha át tudjuk keretezni a helyzetet valahogyan, felülírva a csoportnormát, akár azzal, hogy másokat is odahívunk. Ezt a technikát az alapítványban kibillentésnek hívják, amit egy személyes példán keresztül magyarázott el:

„Busszal utaztam Budapesten, amikor egy másik utas, egy férfi, elkezdett egy fiatal lánnyal ordenáré módon, ok nélkül hangosan üvöltözni. Tömött volt a busz, mégsem lépett senki semmit. Ekkor elkezdtem körbekérdezni az embereket, hogy szerintük ez így rendben van-e, és azzal, hogy többen is kimondtuk, hogy ez nem oké, elkezdtük átírni a csoportnormát. Majd odahívtuk a kislányt, hogy üljön oda közénk. Így meg tudtuk őt védeni, és adni neki egy pozitív visszajelzést, egy megerősítést.”