Egyre valószínűbb, hogy akár városokban is találkozhatunk a visszatelepített hóddal, így Kolozsváron is

Nemrég Kolozsváron szóltak arról a hírek, hogy egy hód jelent meg a városban. Fotók keringtek a közösségi médiában, és volt, aki nagyon örült a korábban kipusztított faj megjelenésének. A hatóságok is a megfelelő módon reagáltak: a Szamosba terelték az eltévedt és a forgalmas úton csatangoló jószágot. A jelek szerint a közvélemény is támogató a hódokkal szemben: az emberek a csendőröket kritizálták, amiért egy olyan szakaszon hajtották be a vízbe az állatot, ahol a lebetonozott part magas, és esetleg megsérülhetett.

Hódok azonban, mint azt Fülöp Tihamér biológustól, emlőskutatótól megtudtuk, már több mint négy éve élnek (ismét) Kolozsvár környékén a Szamosban: 2017-ben is dokumentálták egy példány jelenlétét a Malomárokban.

Az eurázsiai hód (Castor fiber) egyébként őshonos a térségünkben, korábban igen elterjedt volt, de kiirtották. A szőrméjéért vadászták, illetve a fartőmirigye által termelt pézsmáért, melyet a gyógyászat és a szépségipar is használt. És bizonyára hozzájárult a kipusztulásához az is, hogy az elődeink nehezen bírták a hosszú vallási böjtöket. Az 1600-as években a katolikus egyház, engedve a hívek nyomásának, úgy döntött, hogy azokon a böjti napokon, amikor egyébként engedélyezett a halevés, fogyasztható a hód húsa is.

Bár nyilvánvaló, hogy a hód nem egy hal, hanem emlősállat, a rendszertani besorolástól nagyvonalúan eltekintettek, és inkább azt vették alapul, hogy a vízben él. Cserében azért, hogy mellőzték a józan észt, nagyokat lakmározhattak az amúgy növényevő hódok izmos farkából készített pörköltből.

Ezt a (viszonylag) nagytestű rágcsálót a '90-es években és a 2000-es évek elején telepítették vissza a térségünkbe. Romániában a Maros, az Olt és a Ialomița folyók közelében engedtek el példányokat, Fülöp Tihamér szerint azonban a „kolozsvári hódok” nagy valószínűséggel nem ezektől az egyedektől származnak. Sokkal inkább érkezhettek Magyarországról, ahol szintén folyt (vissza)telepítés. Könnyebb lehetett ugyanis a fajnak a Szamoson, illetve a folyó mentén terjedni, kolonizálni új területeket, mint átvergődni egy másik folyó, akár a Maros vízgyűjtőjéből.

A biológus szerint hasonló a helyzet a Körösök völgyében is, például a Berettyóban is észlelték már a hódok jelenlétét, amelyek szintén Magyarországról érkezhettek. A határon átnyúló terjeszkedés elméletét támasztja alá az is, hogy Szatmárnémetinél a Szamoson már évekkel korábban, 2012 környékén megjelentek a hódok. Azóta járnak csodájára a szatmáriak a ceruzaszerűen kihegyezett fáknak a folyóparton. Később megjelentek Désnél is a Szamosban, és természetesnek tekinthető, hogy eljutottak Kolozsvár környékére is.

„Gyakran járom a Szamos-partot, szeretem nézni a vizet, a madarakat. És élvezem, hogy egy ideje itt vannak a hódok, nagyon cukinak tartom, ahogy megrágcsálják a fatörzseket. Gyerekkoromban a rajzfilmekben láttam ilyesmit, nagy élmény volt, amikor az első, kihegyezett facsonkokat felfedeztem”

– mesélte nekünk egy szatmári természetbarát.

Fülöp Tihamér szerint az állatok jelenléte vélhetőleg azért nem tűnt fel eddig a kolozsváriaknak, mert a hódok éjjel aktívak, illetve a város területén csak nagyon kevés példányt képes eltartani a folyó, hiszen a partok nagyrészt le vannak betonozva, fák és bokrok pedig alig vannak a parton. A hódok egyébként a partokba vájt üregekben élnek és növényeket fogyasztanak, pl. ágakat rágcsálnak, vagy lágyszárúakat legelésznek. A biológus szerint talán egyetlen család élhet a város területén, mert legfeljebb egy famíliát lehet képes eltartani ez az élőhely. Ellentétben pl. Szatmárnémetivel, ahol a Szamos még a várost átszelő szakaszán is nagyon természetesen néz ki: nincs lebetonozva a partja és az ártéri növényzet is megvan kétoldalt egy-egy sávon, így sokkal kedvezőbb életteret nyújt a hódok számára.

A Kolozsváron látott példányokra visszatérve a szakember elmondta: valószínűnek tartja, hogy új életterek keresésére indult, fiatal példányról vagy példányokról lehet szó, akik a város fölötti vagy alatti szakaszon élő családból származnak. A hódok amúgy nagyobb családokat alkotnak, és többnyire három generáció él együtt: a szülőpár, valamint két-két kölyök a legutolsó, valamint az előző évi alomból. Tehát körülbelül hat főből áll egy hódcsalád, de ez nincs kőbe vésve, lehetnek kevesebben, de akár többen is, ez a terület eltartóképességétől függ. Amikor annyira felszaporodnak, hogy már nem elegendő az élelem, és szűkké válik az élettér, a fiatalok útnak indulnak, hogy új területeket keressenek.

Fülöp Tihamér szerint nagy a valószínűsége annak, hogy ezentúl időnként megjelenhetnek hódok akár Kolozsvár utcáin is. A Transtelex kérdésére, hogy mit tegyünk, ha találkozunk velük, azt mondta: békén kell hagynunk őket. Esetleg segíthetünk nekik, hogy visszataláljanak a vízbe, mert a folyókban a helyük. Emberre nem támadnak, piszkálni pedig nem kell őket.

Hozzátette: egyetlen, hóddal való konfliktusból származó halálesetet tart nyilván világszinten a tudomány, de az egy Darwin-díjra érdemes eset. Nemrég történt egy észak-európai országban, ahol egy magányosan, rövidnadrágban kiránduló turista addig-addig próbált egészen közelről filmezni egy hódot, amíg az állatnak elege lett, és odakapott a lábához. A harapás pedig annyira szerencsétlenül sikerült, hogy megsértett egy ütőeret, és mivel a kiránduló egyedül volt, távol a településektől, mire a mentőcsapat megérkezett, elvérzett. Tehát ha valaki kellőképpen vigyázatlan és peches, ennyi erővel akár egy mókus is okozhat neki szerencsétlen kimenetelű sérülést.

Kérdésünkre a szakember azt is elmondta: a nagyobb folyókon, ahol elég mély a víz, a hódok nem építenek várakat, így nem kell attól tartanunk, hogy a szatmárnémeti Újfőteret vagy a kolozsvári Sétateret elárasztják.

Kisebb patakokon, lápokban viszont hajlamosak építkezni, hogy a számukra optimális szintre növeljék a vízmélységet. Az Olt mentén például nem számít már ritka eseménynek, hogy a gazdák azzal szembesülnek, hogy a kaszálójuk víz alá került. És bár a tulajdonosok ilyenkor bosszankodnak (és nyilván jó lenne, ha kártérítést kapnának az államtól), örülnünk kell, hogy ez a faj visszatért és ismét jól érzi magát a vizeinkben. Nagyon jó hatással tudnak lenni ugyanis a természeti környezetünkre: ahol megjelennek, növekszik a biodiverzitás, és „környezetmérnökként” funkcionálva visszavizesítenek olyan területeket, melyeket korábban lecsapoltak, ami – a gazdák bosszúságát leszámítva – egy örvendetes dolognak számít, hiszen segít a természet egyensúlyának visszaállításában.