Cenzúra a diktatúrában: a homály és a bizonytalanság voltak a rendszer leghatékonyabb eszközei

2022. szeptember 02. – 10:28

frissítve

Cenzúra a diktatúrában: a homály és a bizonytalanság
voltak a rendszer leghatékonyabb eszközei
Kiss Ágnes – Fotó: Tóth Helga / Transtelex

Másolás

Vágólapra másolva

A diktatórikus, egypártrendszerű Románia cenzúrájának hálója igen kiterjedt volt: lefedte a napilapok, folyóiratok és könyvkiadó szerkesztőségét, színházakat, operákat, mozikat és minden más kulturális intézményt is. A cenzúrázásban való részvétel egyrészt rejtetten, a háttérből folyt, másrészt nyíltan is, a konkrét intézmények felügyeletével megbízott alkalmazottak révén. Kit mit szándékozik megírni, publikálni, színpadra vinni? Mit szerkesztenek éppen? Mit publikáltak már? – olyan kérdések voltak ezek, amelyeket a cenzorok, szekusok hatványozott figyelemmel követtek. A korszak értelmiségi szereplői közül szinte mindenkinek van egy keserédes története, egy vicces vagy tragikus anekdotája erről, mégis, a cenzúra gyakorlati működését kevesen ismerik teljes mélységében. A máig ható narratívák ellenére, amelyek a gonosz cenzorokról és az azokat kijátszó értelmiségiekről szólnak, a történetek többnyire nem fekete-fehérek. Finomhangolás című könyvében Kiss Ágnes politológus, aki évek óta foglalkozik a cenzúra történetével és hatásaival, rámutat arra, hogy a személyes kapcsolatok, az informális megoldások sokkal nagyobb szerepet játszottak a rendszer működtetésében, mint azt hinnénk. A kutató alulról, a mindennapi gyakorlatok szintjéről nézve tárja fel a romániai államszocializmus cenzúrájának finommechanikáját.

A második világháború után berendezkedett kelet-európai diktatórikus rezsimek egytől egyig a szovjet típusú cenzúrát alkalmazták a sajtóban és a kulturális életben. Legendák keringenek a kegyetlen cenzorokról és az azokat kijátszó szemfüles szerkesztőkről, a szerzőkről, akik megtanultak a sorok között üzenni az olvasóknak. Titkos és bizalmas egyetértés alakult ki az írók, előadóművészek és a közönség közt, és miközben a cenzor, munkájával mélységesen megelégedve, gyanútlanul pihent piros ceruzája és pecsétnyomója társaságában, ők olyan cinkos pillantásokat váltottak a feje felett, amelyek többet jelentettek a kicenzúrázott, azaz leírhatatlan és kimondhatatlan szavaknál.

Legalábbis erről szólnak azok a városi legendák, amelyek a nagyszülőkről szülőkre, majd azokról az unokákra hagyományozódtak, amelyek révén büszkén állítjuk, hogy „az átkos évtizedekben” sem sikerült a kulturális életet kerékbe törni. De valóban így volt-e? Hogyan működött a negyvenes évek végétől 1989-ig Romániában a cenzúra, hogyan érintette ez a sajtót, könyvkiadást, előadóművészeteket? Tényleg sikerült-e kijátszani a cenzorokat vagy teljesen más okokra vezethető vissza az, hogy például kimagasló könyvtermelése volt a Kriterion Könyvkiadónak, és olyan rendezéseket is sikerült színre vinni azokban az évtizedekben, mint Sütő András történelmi drámái, amelyekben a fókusz mindig az elnyomás elleni harcon volt?

Több olyan kulturális személyisége volt akkor a romániai magyarságnak, akiknek az azóta megjelent naplójegyzeteik, pályaemlékeik alapján kiderül, hogyan viszonyultak ezek a szereplők a hatalmi érdekeket képviselő cenzorokhoz. Elég a Kriterion vezetőjére, Domokos Gézára vagy a Korunk főszerkesztőjére, Gáll Ernőre gondolni. De Kányádi Sándornak, Székely Jánosnak is megvoltak a cenzoros történeteik.

Kiss Ágnes, a kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézet kutatója több éven keresztül vizsgálta a kommunista rezsim cenzúrájának történetét, a formális működés mellett azokat az informális mechanizmusokat is, amelyek elterjedt gyakorlattá váltak azokban az évtizedekben. Összegző munkája, a Finomhangolás. Koordináció és kontroll a szovjet típusú cenzúrarendszerekben. Romániai példák (1949–1989)nem felülről mutatja be az intézményi berendezkedést, hanem alulról, a mindennapi gyakorlatok szintjén. A kutató a cenzúrában érintettek mindennapi tevékenységeit, a szervezeti koordinációs és kontrollmechanizmusokat és az aktorok közötti kapcsolatokat és interakciókat elemezte, illetve a kultúra termelői és ellenőrei közötti viszonyokat és együttműködési formákat.

Ha a cenzúra működésének az informális, kevésbé rögzített oldalára kíváncsi a kutató, akkor azt hol találja adatolva?

A legnagyobb anyag, pontosabban, amihez legkorábban hozzáfértem, azok a Sajtó-főigazgatóság iratai a Központi Levéltárban. Ez volt a hivatalos cenzúrahivatal a romániai rendszerben, amely '49-től '77-ig működött. Temérdek iratanyagot őriznek ott. Mikor először kikértem, a dossziék egy részéről azt mondták, hogy szolgálati titok, na de hát bőven volt egyéb, amire korábban azt írták rá, hogy szigorúan bizalmas, de feloldották a titkosításukat. Ezen kívül meg lehetett vizsgálni a pártanyagokat és dokumentumokat, illetve a korabeli sajtót.

Jól kiaknázható a Securitate irattára is, amiben összefoglaló jelentéseket lehet olvasni, vagy akár lehallgatási jegyzőkönyveket is a cenzúra folyamatáról. Utóbbi iratanyag már az informális gyakorlatokra vonatkozóan is tartalmaz információkat. Ezt a területet azonban leginkább levelezések, naplók, memoárok, interjúk alapján tudtam felderíteni. A levelezések, naplók azért voltak fontosak, mert egy időben zajlottak az eseményekkel. A memoárok és interjúk utólagos elmesélést jelentenek, és a kettőt összevetve eléggé jól kikerekednek a történetek. A korabeli és az utólagos feljegyzések együttes használatával ellenőrizni lehet az adatok tényszerűségét, és ki lehet szűrni az utólagos racionalizációt.

Milyen fantomkép alakult ki benned a cenzorokról ezeknek a forrásoknak a feldolgozása után?

Az akkori közéleti szereplők általában gonosz, semmirekellő, műveletlen emberként festik le őket. Van olyan történet is, amiben rendkívül művelt a cenzor, de ebben az esetben rendkívül gonosz is, aki egyebet nem tesz, mint áskálódik az alkotó ember ellen. Az összkép azonban ennél sokkal árnyaltabb, és nagyon sok információt találtam az előbb említett magánjellegű forrásokban arra vonatkozóan, hogy voltak kedves, művelt, megértő, tárgyalóképes emberek is, akik a munkakapcsolat folyamán jó viszonyba kerültek a szerkesztőségekkel, kiadókkal, más kulturális intézményekkel, mivelhogy napi szinten találkoztak. Előfordult persze az is, hogy meggyűlölték egymást, de – bármilyen hihetetlenül is hangzik – elég gyakran kialakult egy kollegiális, kellemesebb viszony. Olyan is volt, hogy barátokká váltak. De az is megtörtént, hogy ugyanaz a cenzor egyik főszerkesztőnek a barátja, másiknak esküdt ellensége volt.

Minden szerkesztőségben tudták, hogy ki a „házi cenzoruk”? Besétált a cenzor, jó napot kívánt, és leült elolvasni az újságot? Hogyan képzeljük el, hogy működött a rendszer?

Egy piramisszerű rendszer volt, a csúcsán a Román Kommunista Párttal, pontosabban a Központi Bizottsággal. Itt határozták meg a cenzúrának a fősodrát, hogy mi mehet és mi nem. Innen átküldték az információt a végrehajtó intézményekhez, majd leellenőrizték a végrehajtást, szintén állami szerveken keresztül. Szóval átjuttatták az információt a kulturális intézményeknek és a sajtónak, ezek alkalmazták az RKP által előirányzott normákat, majd a Sajtó-főigazgatóságon és a Szocialista Művelődési és Nevelési Tanácson keresztül, valamint a párt területi szervein keresztül ellenőrizték a végrehajtást.

Az ellenőrző fórumok jelentései, tevékenységi beszámolói biztosították a visszacsatolást a Központi Bizottság irányába. Innen tudták a központban, hogy mi zajlik az országban. A Securitate is egy ilyen ellenőrző intézmény volt, de ők azért más szempontok alapján és más módszerekkel ellenőriztek. Nem napi szinten olvastak, hanem kampányszerűen szálltak rá intézményekre és konkrét személyekre. És nem csak a saját apparátusukat alkalmazták, hanem voltak a beszervezett embereik és önkéntes feljelentőket is használtak.

A szerkesztőségekben rendszerint tudták, ki az, aki leokézza a lapszámot. A Sajtó-főigazgatóságnak ugyanis voltak helyi kollektívái, megbízottjai, és egy megyén belül ezek az emberek ellenőriztek mindent, kivéve mondjuk a könyveket, mert az többnyire bukaresti ellenőrzés alá tartozott. A kollektíván belül is le voltak osztva a feladatok, ki az, aki a színházat nézi, ki felel a román napilapért, magyar újságért, egyéb intézményekért, vagy a vámért – ott is szükség volt ugyanis valakire, aki eldöntötte, hogy mi az a nyomtatott- vagy hanganyag, amit behozhatnak az országba, és mit nem lehet. Az érintettek tudták tehát, hogy ki a „házi cenzoruk”.

Egyébként a cenzor nem besétált a szerkesztőségbe, hanem a szerkesztőség vitte el neki a lapszámot, vagy pedig a nyomdában találkoztak – főként, ha napilapról volt szó, akkor mindennapos volt a találkozás.

Nem csak a főszerkesztő tartotta a kapcsolatot a cenzúrahivatallal, hanem a lapszámfelelős is, aki aznap elment a nyomdába. Rendszerint a közelben volt a cenzorok irodája is. A könyvkiadóknál a találkozás ritkább volt. Általában a főszerkesztő volt az állandó kapcsolattartó a cenzúraszervekkel. Hangsúlyoznám, nemcsak a Sajtó-főigazgatóság tartozott ide, hanem a Szocialista Nevelés és Művelődési Tanács különféle igazgatóságai is. A könyvkiadók esetében a Kiadói Főigazgatóság döntött a megjelenő kötetekről, kivált 1977 után, amikor a Sajtó-főigazgatóságot megszüntették.

Szóval a kiadók esetében ritkábban találkoztak az aktorok, de természetesen minden egyes műnek a megjelenése előtt folyamatos volt az egyeztetés. A könyvkiadók esetében is különböző gyakorlatok voltak érvényesek: Domokos Géza, a Kriterion Könyvkiadó igazgatója közvetlenül tárgyalt az ellenőrökkel, ellenben a Dacia Könyvkiadó magyar részlegéért felelős Kerekes György nem, hanem a kiadó román igazgatója felelt a magyar könyvekért is a cenzorok előtt. A kapcsolatok és a tárgyalások lehetősége, az érdekérvényesítés esélyei tehát az intézményi struktúrától, a belső berendezkedéstől is függöttek.

Fotó: Tóth Helga / Transtelex
Fotó: Tóth Helga / Transtelex


A források alapján te hogyan látod, az akkoriban elterjedt és azóta is közismert narratíva, amely szerint a szerzők, szerkesztők rendszeresen túljártak a cenzor eszén, mennyire valós?

Inkább az történt, hogy valahogy megegyeztek, vagy a cenzor észrevette, de nem tartotta olyan súlyos dolognak és elengedte. Szóval ki lehet domborítani azt az oldalát a történetnek, hogy túljártunk a cenzor eszén, mert nyilván ilyesmi is megtörtént, de szerintem nem ez volt a gyakoribb, sokkal inkább a szerkesztőségi cenzúra és a kiegyezés. Azt azért senki nem akarta, hogy a publikációért a szerkesztőség vagy a szerző zűrös helyzetbe keveredjék, megbüntessék őket. A szerkesztőségnek is az állt az érdekében, hogy azt a lapot úgy hozza ki, hogy aztán ne legyen belőle botrány, a könyveket úgy hozzák ki, hogy aztán ne zúzzák be. A bezúzás vagy utólagos módosítás nagy anyagi veszteséggel is járt a kiadóra nézve, amiért még külön büntetés is járt a szerkesztőknek, felelős beosztottaknak. Most igen, lehet azt mondani, hogy „túljártunk a cenzor eszén”, de erre kihegyezve a cenzúra történetét inkább utólagos önfényezésnek gondolom.

És ez a megegyezés, amit említesz, hogy mindenki „jól járjon”, hogyan működött?

Úgy működött, hogy a „jó cenzor” tárgyalt a kiadásban érintettekkel, és a vita során hajlandó volt érvelni. A tárgyalást nem úgy kell érteni, hogy úgy döntött a cenzor és a kiadó vezetője, hogy most valami nagyon rendszerellenes dolgot benne hagynak a szövegben, hanem egy ideológiailag védhető álláspontot kerestek, amellyel meg tudják magyarázni, miért szerepel adott információ a szövegben. Egy politikai-ideológiai szempontból védhető döntést kerestek, amivel a cenzor és a kiadó egyaránt védekezhetett egy későbbi számonkérés esetében. A tárgyalás tehát arról szólt, hogy megkeresték azokat az éppen aktuális érveket, ami a pártvezetés szempontjából is elfogadhatóvá tették a művet.

Akadtál-e olyan nagyon durva történetekre, amikor mégsem sikerült közös nevezőre jutni, és akkor füstbe ment a munka? Gáll Ernőnél például azt hiszem, hogy emlékszem olyan részletekre, ahol arról ír, hogy teljesen tönkretettek egy-egy Korunk-lapszámot.

Számtalan ilyen eset is volt. Rengeteget cenzúráztak. A Sajtó-főigazgatóság belső irataiból, már az anyag mennyiségén is látszik, hogy rengeteg mindent kiszűrtek. Gáll Ernő számvetése szerint 1983-ban körülbelül hatvan tanulmányt vágtak ki a Korunkból, többnyire a Központi Bizottság szintjén. Ő sem Pezderka Sándorral, sem Koppándi Sándorral nem tudott egyezkedni, kedvező megoldásokra jutni. Előbbi az SZMNT-nél, utóbbi a Központi Bizottságnál dolgozott.

Volt egy számomra lélegzetelállító helyzet, amiből messzire világít a rezsim perverzitása. Gáll a buchenwaldi koncentrációs tábor felszabadításának negyvenedik évfordulójának alkalmából egy holokauszt súlypontú számot állított volna össze. Gáll, aki maga is buchenwaldi túlélő volt, megkérdezte Koppándit, hogy „szerintük volt-e deportálás”. Koppándi nem tartotta magát kompetensnek dönteni ez ügyben, és az SZMNT-hez irányította a kérdezőt. Nem találunk ilyen számot a Korunk archívumában, tehát ezen a fórumon sem támogatták a téma feldolgozását.

De ott van a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon esete is, aminek nagyon-nagyon hosszú ideig húzódott a kiadása. A lexikonprojekt intézményi gazdája a Kriterion kiadó lett, már a kiadó 1969-es létrehozásakor. A kiadói tervbe való beillesztését a KB titkársága 1975-ben hagyta jóvá, az első kötet pedig csak 1981-ben jelent meg, hosszas cenzúrázó-hercehurca után. A további kötetek pedig már csak a rendszerváltás után láthattak napvilágot.

A könyvbezúzások ritkák voltak, az ezzel járó botrányt inkább kerülték. Főleg a román könyvkiadás esetén találkoztam ilyesmivel. Érdekes eset Romulus Zaharia Ámítás (Ademenirea) című regénye, amely a Dacia Könyvkiadónál jelent meg 1983-ban, és magyarellenes tartalma miatt Magyarországon is elítélő sajtóvisszhangra lelt. A könyvet a következő évben betiltották, bezúzták, a kiadásban érintetteket pedig felelősségre vonták. A helyzet érdekessége az, hogy a szerző a megjelenéskor már több mint tíz éve dolgozott instruktorként a Szocialista Művelődési és Nevelési Tanácsnál. Tehát a cenzorok sem mindig tudták száz százalékos pontosan belőni, hogy miből lehet baj.

Ugyancsak ennek a korszaknak az egyik sajátossága az a bizonyos „virágnyelv”, metaforikus kifejezésmód, amely segítségével úgymond a szerző eljuttatta az üzenetét az olvasókhoz. Erre milyen példákat találtál?

Igen, ezt a „kulturális ellenállás” jelenségkörébe sorolják a szakértők és az alkotók, és a magyar és román kulturális szférára egyaránt jellemző volt. Voltak olyan áthallásos műveket alkotó szerzők, akiknél a publikum állandóan kereste azt a másodlagos üzenetet, azt, hogy mit is ír a sorok között. Ez a megközelítés a mai napig keményen tartja magát, olyannyira, hogy az ellenállást hangsúlyozó értelmezések a szerzői szándéktól független, teljesen önálló életet élnek. Itt van például ez a gyerekvers:

„Betemetett a nagy hó
erdőt, mezőt, rétet.
Minden, mint a nagyanyó
haja, hófehér lett.

Minden, mint a nagyapó
bajsza, hófehér lett,
csak a feketerigó
maradt feketének.”

A verset Kányádi Sándor írta, a címe pedig Betemetett a nagy hó. Kányádi nagyon népszerű költő volt, tevékenyen részt vállalt az irodalmi élet és a közélet szervezésében, iskolák, könyvtárak, művelődési házak állandó vendége volt Romániában, és sokat járt külföldre is. Köztudott volt a szülőföld és az anyanyelv melletti elköteleződése. A publikum tisztában volt a rezsim intoleranciájával is a nemzeti kisebbségi kérdések feszegetésével szemben. Ebben a kontextusban a Kányádi-művek kapcsán az olvasók a kódolt nyelvezet használatára következtettek, és valamennyi művében felfedezni vélték a kisebbség helyzetére vonatkozó titkos üzeneteket.

Kányádi értelmezésében: „[…] ha egyszer valakinek a nevéhez hozzátapad, mondjuk olyasmi is, hogy iskolákat mentünk, óvodákat mentünk… akkor minden sorában már valamilyen mögöttest keresnek.” Visszaemlékezései szerint az olvasótalálkozók során azt az egybecsengő visszajelzést kapta, hogy a fent idézett versben a kisebbségi magyar olvasótábor felismerni vélte magát a feketerigó szerepében, pedig a költői szándékok között nem a megmaradás és a kulturális önazonosság megőrzése, hanem a tél megjelenítése szerepelt. Ez a mítosz és értelmezés a mai napig fennmaradt, annak ellenére, hogy Kányádi többször próbálta tisztázni a vers mondanivalóját.

Hozzátenném, hogy míg az áthallásos beszédről ellenállásként szokás megemlékezni, a sorok közötti olvasásról pedig a korszak olvasási gyakorlatának kiemelkedő erényeként, addig a cenzor dekódoló kísérleteit a túlbuzgóság, rosszindulat számlájára szokás írni.

Annak ellenére, hogy a kezdeti periódusban vagy a hetvenes évek közepéig, vége feléig működött ez a tárgyalásos, kiegyezéses rendszer, utána bekövetkezett egy szigorodás és egyfajta sivatagosodás. Már alig voltak figyelemre méltó tartalmak a lapokban. Ez minek köszönhető? Teljesen lemondtak a kulturális élet szereplői arról, hogy bármilyen normális szöveget publikáljanak?

Nem, ők nem mondtak le semmiről, viszont annyira meggyarapodtak a személyi kultuszt meg a rendszert dicsőítő propagandisztikus anyagok, hogy ezek a kötelező penzumok kezdték kiszorítani a többi tartalmat. A gazdasági válság és a megszorítások a kulturális életre is hatással voltak, a hanyatlását okozták.

A papírmennyiség véges volt, és nagyon szűkösen mérték, akárcsak minden mást, a diktatúra utolsó éveiben. És hogyha azt mondták, hogy ennek a felére Ceaușescut dicsőítő összeállítás megy, akkor nyilván jóval kevesebb nyomdatér maradt másféle anyagokra.

Persze a cenzúra normái is változtak, és amit korábban megtűrtek, az már kezdett nagyon kényelmetlenné válni: a néprajzi tematika, szociológia, kisebbségi témák feldolgozása egyre inkább ellehetetlenedett. De úgy igazából a funkciók is kezdtek kiürülni. A visszaemlékezések szerint már nem lehetett tárgyalással elintézni dolgokat, a mozgástér minden szinten beszűkült, és mindenki félt.

Dumitru Popescu is, aki sajtóügyekben a korszak egyik legbefolyásosabb figurájának számított, nem véletlenül hívták „Popescu Dumnezeunak” („Popescu, az Isten”), ő is úgy érezte, hogy nincs már mozgástere. Popescu mindig kulcsfontosságú pozíciókat töltött be, emiatt az ő visszaemlékezései cenzúratörténeti szempontból nagyon fontosak: volt az Agerpres igazgatója, a Scînteia főszerkesztője, a Szocialista Művelődési és Nevelési Tanács elnöke, a Román Rádió és Televízió elnöke is, illetve Ceaușescu beszédeinek és számtalan pártdokumentum megszövegezője. Szóval, ez a Dumnezeu maga is azt mondja, hogy míg korábban a Központi Bizottságban is volt egy-egy specializált osztálynak mozgástere, a rendszer vége felé már teljesen kiüresedett. A Ceaușescu házaspár a második vonalból hozatott be új, törleszkedő embereket maga mellé, és így ő is lemorzsolódott, a Stefan Gheorghiu Akadémián végezte, ami egy ilyen „elefánttemetőnek” számított a pártideológusok körében.

Van egy olyan kategóriája is az ebben a korszakban megjelenő műveknek, amelyek teljesen kikerülik a cenzúrát, meg sem próbálkoznak átcsúszni a szűrőn. Ezek a szamizdat-kiadványok. Mennyire foglalkoztál ezekkel?

A könyvemben nem foglalkoztam vele, de mostanában történetesen igen. Ez az egyik új témám. Romániában elképesztően kevés szamizdat írás született. Az emberek írtak az asztalfióknak, igen, az megtörtént, de az, hogy ezeket a kéziratokat egymás közt keringessék, jóval ritkább volt. Két erdélyi magyar szamizdat folyóiratról tudunk, az egyik az Ellenpontok, a másik a Kiáltó Szó. Románia sajátossága, hogy roppant kevés nyilvános ellenzéki megnyilvánulás volt az államszocializmus idején más közép és kelet-európai államokhoz képest. Romániában az állam elhallgatta, ha valami kellemetlen történt: általában az volt ellenzéki megmozdulásokkal kapcsolatos stratégia, hogy „tegyünk úgy, hogy nem történt semmi”.

Fotó: Tóth Helga / Transtelex
Fotó: Tóth Helga / Transtelex

Közben a háttérben a Securitate felszámolta, megtorolta a disszidens akciókat, rendszerellenes megmozdulásokat. Csak aki a Szabad Európa Rádiót hallgatta, az értesülhetett arról, hogy valami történt. A Szabad Európa Rádió az Ellenpontokról is beszámolt. A Securitate is ebből a forrásból értesült egyébként a szamizdat folyóirat létéről, hamarosan el is fojtotta az akciót. Cristina Petrescunak a kutatásaiból tudhatjuk, hogy a román értelmiség elutasító volt a folyóirattal szemben. Jellemző volt a román többség viszonyulására, hogy minden kisebbségi követelést nacionalista, irredenta törekvésként értelmezett.

Ami ennél is érdekesebb, hogy a romániai magyar értelmiség sem állt mellé. Cs. Gyimesi Éva szinte egyedüliként szolidarizált nyíltan az ellenpontosokkal a lebukásuk után. Számára katartikus élmény volt az Ellenpontok egyes szövegeiről hallani a rádióban, ezt az élményt részletesen leírja a Szem a láncban című könyvében. De a többség nem állt az ügy mellé, sőt nagyon elutasítóan viszonyult az ellenpontosokhoz és az illegális disszidens akcióhoz, a szamizdathoz. Kollégáim kutatásait is hasznosítva én ezt az elutasítást úgy magyarázom, hogy a nyílt ellenállás inkompatibilis volt a kisebbségi érdekképviselet „informális-individuális alkudozási modelljével”, amit a romániai magyar kulturális elit és a magyar származású pártkáderek a valós érdekképviseleti struktúrák hiányában akkoriban működtetett. Ők úgy látták el az érdekképviseleti feladatokat, hogy ötvözték a hivatalos funkciójukat és informális kapcsolataikkal. A zárt ajtók mögött zajló egyezkedéseknek, kijárásoknak feltétele volt az informális rend érvényességének a fenntartása, aminek szerves része a társadalmi rend és nyugalom látszatának a megőrzése is. Márpedig a nyílt ellenállás pont ezeket vonta kétségbe.

Az Ellenpontok egyszerre kérdőjelezte meg az államszocialista rendet, a nyilvánosság kizárására épülő informális rendet, a romániai magyarok által működtetett kisebbségpolitikai modellt, ugyanakkor keresztülhúzta a magyar érdekképviselők számításait is. A váratlanul felbukkanó szamizdat felkeltette a hatalom, a „tárgyalópartner” gyanúját és haragját, a Securitate bekeményített. A szamizdat felbukkanása nem csak az aktuális számításokat húzta át, de szerintük veszélyeztette az addig elért eredményeket is, a „megőrzött intézmények” sorsát. A működési koncepció mellett a személyes ellenszenv és a magatehetetlenség érzése is közrejátszott abban, hogy sokan elutasítóan viszonyultak az ellenpontosokhoz.

Mennyire sikerült a rezsimnek, hogy a saját maga által kitalált és működtetett rendszer segítségével tényleg kiszűrje azokat az információkat, közléseket, amelyeket nem akart eljuttatni a közönséghez?

Azt nem tudom megmondani, hogy konkrétan mennyire volt eredményes a rendszer működése. Azt elmondhatom viszont, hogy nagyon-nagyon kifinomult szervezeti eszközökkel dolgoztak, a megfelelő koordinációs és kontrollmechanizmusokat építették be a cenzúrarendszerbe. Ezeknek a szervezeti belső eszközöknek a használatát csak tetézték az informális gyakorlatok, ami „a jó cenzorok” és a szerkesztőségek között alakultak ki. Éppen az a tragikus a történetben, hogy a jó kapcsolatok is abba az irányba hatottak, hogy megvalósuljanak a kitűzött célok, beteljesedjenek a cenzúra éppen aktuális normái.

Az érintettek önként mentek bele ezekbe az interakciókba: a „jó cenzor” titkos információkat szivárogtatott ki a szerkesztőségeknek – ő ezt jó szándékkal tette, a szerkesztőség pedig jó szívvel fogadta, éreztek valami cinkosságot is ebben a dologban.

Volt olyan, hogy tanácsot kértek a „jó cenzortól”, meg is egyeztek, hogy amennyiben bizonyos határok közt marad a mű, akkor a cenzor elfogadja a munkát. Az ilyen jellegű információcserével csak erősödtek, világosodtak a határok aközött, hogy mi mehet, és mi nem, és ezekből az információkból építkezett az öncenzúra és a szerkesztőségi cenzúra. Ilyen információcsere a kollégák, alkotók között is zajlott, nem csak az ellenőrök és ellenőrzöttek között. És ezáltal a rendszer még olajozottabban működött, nőtt az eredményessége.

Csak érintőlegesen foglalkoztunk a beszélgetés során az olvasókkal, a közönséggel, akik miatt mindez történt...

Tudták, hogy cenzúra van, és keresték, kutatták a megbízható információt, hallgatták a Szabad Európát, ahol lehetett, nézték a külföldi tévécsatornákat, és továbbadták, amit hallottak. Én nem tudom, hogy mit értettek a bolgár adókból, de azt olvastam a memoárokban, hogy bármilyen plusz információs forrást, kulturális élmény-lehetőséget megragadtak. Igyekeztek könyveket, folyóiratokat beszerezni, és állítólag sokkal több mindenhez hozzá lehetett jutni, mint amit a propaganda erőltetett, hogyha az ember valóban akarta. Érdekes dolgokat hoztak be a Szovjetunióból is.

Emlékszem egy beszélgetésre Aradi Józseffel, egykori Korunk szerkesztővel, aki azt mesélte, hogy tőle kérdezték, „te honnan tudod ezt?”, és akkor ő elmondta, hogy bement az orosz könyvesboltba Kolozsvár főterén, megvette a könyvet és elolvasta. Szóval, lehetett feszegetni a határokat. Bár a vám nagyon szigorú volt, merészebbek olvasnivalót is csempésztek át Magyarországról. Magyarországiak, mikor átjöttek, olyan dolgokat hoztak, amire itt szükség volt a '80-as években: nem csak gyógyszert és élelmiszert, hanem könyveket, folyóiratokat, újságot, hangkazettákat, videót.

Kimondottan vagy kimondatlanul, cenzúra mindig van, szokták mondani. A sajtószabadsági index egy fontos mutató minden országban. Sem Románia, sem Magyarország nem áll a legjobban ezen a listán. Lehet-e köze ahhoz, hogy a mostani generációk már eleve úgy szocializálódtak, hogy cenzúrázott tartalmakon nőttek fel?

Mindenféle-fajta politikai rezsimben van cenzúra, ez így van. Régen is volt és ma is van. Én azonban nem az államszocialista időszak cenzúraélményét, hanem sokkal inkább a kisebbségi sorsélményt tartom fontosnak az erdélyi magyarság szempontjából, ezen a vonalon látom a folytonosságot. A nemzeti kisebbség különösen ki van szolgáltatva a források szempontjából, és ebből adódik egy nagyfokú óvatosság. Budapest és Bukarest irányába egyaránt kell figyelni, a mondanivalót állandóan finoman kell kalibrálni. Kisebbségi helyzetben sokkal nehezebb a politikai és közéleti pluralitást fenntartani. A szabad sajtó nem attól szabad, hogy nincs cenzúra, hanem hogy több perspektívából láthatunk rá ugyanarra a történetre. Amikor nincs pluralitás, na, ott már nem szabad a sajtó.