Szombaton tartotta világra szóló lakodalmát George Simion, a szélsőjobboldali AUR párt elnöke, és menyasszonya, Ilinca. Az ifjú pár a teljes román népet meghívta az eseményre. Az ötlet se nem eredeti, se nem véletlen: közel száz éve a Vasgárda vezetője, Corneliu Zelea Codreanu hasonló körülmények között kelt egybe választottjával. Simionék kézfogójára a Vâlcea megyei Măciuca községben került sor, ahol egy teljes luxusüdülőhelyet béreltek ki a nagy alkalomra. Szubjektív beszámoló.
Amikor május környékén George Simion meghívta az egész országot az esküvőjére, elképzelni sem tudtam, mi kerekedhet ki ebből az egészből, annyit viszont igen, hogy a saját szememmel szeretném látni. Egy több ezer résztvevővel számoló, román patrióta érzelmeken alapuló esküvő nem csak vizuálisan lehet teljesen eltérő mindentől, amit a saját buborékomban, magyar kisebbségiként megtapasztalok, de nagyszerű látlelete azoknak a PR-akcióknak is, amelyek segítségével viszonylag gyorsan növeli népszerűségét a szélsőjobboldali AUR.
A szürreál-vonatra már akkor felültem, amikor regisztráltam magam az eseményre, és elkértem a részvételhez szükséges karszalagot. Épp kettesben üldögélek a kolozsvári AUR-székházban az egyik szervezővel és szépen bediktálom az összes adatom egy Excel-táblázatba, amikor a lebukás veszélye hullámokban kezd rám törni, ezért párszor bele is zavarodom a saját hazuságaimba (amire egyébként semmi szükség nem lett volna). Már köszönnék el, amikor ugyanez a szervező nyájas hangon megkér, hogy majd öltsek népviseletet. Ettől egy kicsit megijedek, és szófogadóan intek, hogy így lesz (nem volt így).
Egy nappal később hozzáadtak egy Whatsapp-csoporthoz, ahol a helyi AUR-os közösség üzenetváltásait követhettem napokig, de a kommunikáció csak az esküvő napján indult be igazán, amikor a csoportot elárasztották az „elindultunk-megérkeztünk-itt vagyunk-szelfik”.
A helyszínre érve mindenki kapott ajándékba egy Nagy-Románia alakú hűtőmágnest és egy ortodox szentképet, ellenőrzés viszont egyáltalán nem volt: gyakorlatilag bárki azt vihetett be egy több ezres rendezvényre, amit csak akart. Ekkor kezdtem megérteni, hogy a szervezőket egyetlen dolog hajtja, mégpedig az, hogy legyenek ott minél többen. Bár az AUR tízezer regisztrált személyről beszélt, a tömeget pásztázva az öt-hatezer sokkal reálisabb számnak tűnt.
Az eseményt egy bombariadó zavarta meg, de csak az esküvői szertartás előtt kezdett felbolydulni a tömeg, az ifjú pár megjelenésével pedig teljesen el is uralkodott mindenkin az izgalom. Volt, aki egy csokorra akarta mindenáron rákötni a trikolórt, amit ajándékba hozott, de a legtöbben csak be szerettek volna látni a kápolnába, ahol a ceremónia zajlott. A látási viszonyokat a testőrök és a műanyag lapokra nyomtatott ikonok zavarták, amelyekkel „körbefalazták” az újonnan felhúzott kápolnát. Ha maradt is hely, ahol be lehetett látni, ott a legkitartóbbak tartották a telefonjaikat másfél órán keresztül a magasba, az egyik réshez pedig egy szervező engedte oda a résztvevőket szépen sorban befotózni.
A soha véget nem érő szertartás (amit egyébként Teodosie konstancai érsek vezetett) alatt kezdtem úgy érezni magam, mint aki a déli napsütés és pár száz ember fogságába esett, de itt volt szerencsém a nap poénját is végighallgatni: a kánikulával küzdő résztvevő megkérdezi a tömeggel küzdő szervezőtől, hogy a piros, a sárga és a kék karszalagok közül melyik szín mit szimbolizál. Miután kielégítő választ kap (piros jár a sajtósoknak, sárga a résztvevőknek, kék pedig a szervezőknek), viccesen megkérdezi: „És a zöld?”, erre pedig érkezik a válasz, amit fojtott nevetés követ: „A zöld az Nagy-Magyarország!”
Újból zsibongás és mozgolódás: a kápolna előtt végre feltűnik az ifjú pár. Simiont és feleségét több száz rajongó szerette volna egy időben lefotózni nagyjából úgy, mint az óvodai ünnepségen a buzgó szülők a gyerekeiket. Ebből pedig akkora lökdösődés keletkezett, hogy Simion egyre inkább kiesett a „népével közvetlenül és türelmesen fotózkodó pártvezető” szerepéből, főleg amikor egy román csatorna operatőre elhasalt előtte, mert hátrafele szaladva nem tudta tovább tartani a tömeg által diktált tempót (ami a magasból egy mozgó méhkasra hasonlított). A sajtósok és a résztvevők között egyébként is gyakran érezhető volt a feszültség, előfordult, hogy beszólogattak az „ellenséges” médiumok képviselőinek, de volt, aki Simion hozzáállását is kritizálta, és odakiabált neki, hogy a résztvevőkhöz beszéljen, ne a kamerákhoz.
Később az emberek szétszóródtak a színpad és a tematikus vásári sátrak környékén, de a kánikula idővel egyre elviselhetetlenebbé vált. A helyszínen a fülledtségtől kibírhatatlan sátrak kivételével sehol sem alakítottak ki árnyékos helyet, így nem csoda, hogy volt, akit a mentő vitt ki a tömegből. Gyakorlatilag minden négyzetméternyi árnyékos hely foglalt volt, de azért sokan vállalkoztak arra, hogy a tűző napon kiállják az egy órás sort, amikor az ingyen ételt osztani kezdték. A hőguta nálam is megtette a hatását: csak azután jöttem rá, hogy a magyarellenes kirohanásairól ismert Dan Tanasă kínál meg egy tálca miccsel, miután már megettem az adagom a sajtóirodában (a nevem hallatán egyébként az anyanyelvemen is szólt hozzám néhány szót).
Ami a menüt illeti, az ételosztó pultok mögött a látvány finoman szólva sem volt étvágygerjesztő. A hatalmas fazakakban megdermedt puliszkát találtam, a húsokat bezsongták a legyek, a füst körbelengte az egész helyszínt. Az emberek nagy részét ez láthatóan mégsem zavarta túlságosan, kiállták a sort, majd megették amit a tányérjukba kaptak. Ezzel párhuzamosan a nagyszínpadnál újból meg lehetett nézni Simiont és feleségét, a táncos kedvűek pedig energikus hórázásba kezdtek, hogy levezessék a felgyülemlett feszültséget.
Nélküled nem tudunk működni
A Transtelex egy órányi működése nagyjából 80 lejbe kerül. Az olvasói mikroadományok azonban nem tartanak ki a hónap végéig. Legyél te is a támogatónk, csak veled együtt lehet Erdélynek saját, független lapja.
Támogató leszek!