Aki nem szelfizett Simionnal az esküvőjén, az ott sem volt

Amikor május környékén George Simion meghívta az egész országot az esküvőjére, elképzelni sem tudtam, mi kerekedhet ki ebből az egészből, annyit viszont igen, hogy a saját szememmel szeretném látni. Egy több ezer résztvevővel számoló, román patrióta érzelmeken alapuló esküvő nem csak vizuálisan lehet teljesen eltérő mindentől, amit a saját buborékomban, magyar kisebbségiként megtapasztalok, de nagyszerű látlelete azoknak a PR-akcióknak is, amelyek segítségével viszonylag gyorsan növeli népszerűségét a szélsőjobboldali AUR.

A szürreál-vonatra már akkor felültem, amikor regisztráltam magam az eseményre, és elkértem a részvételhez szükséges karszalagot. Épp kettesben üldögélek a kolozsvári AUR-székházban az egyik szervezővel és szépen bediktálom az összes adatom egy Excel-táblázatba, amikor a lebukás veszélye hullámokban kezd rám törni, ezért párszor bele is zavarodom a saját hazuságaimba (amire egyébként semmi szükség nem lett volna). Már köszönnék el, amikor ugyanez a szervező nyájas hangon megkér, hogy majd öltsek népviseletet. Ettől egy kicsit megijedek, és szófogadóan intek, hogy így lesz (nem volt így).

Egy nappal később hozzáadtak egy Whatsapp-csoporthoz, ahol a helyi AUR-os közösség üzenetváltásait követhettem napokig, de a kommunikáció csak az esküvő napján indult be igazán, amikor a csoportot elárasztották az „elindultunk-megérkeztünk-itt vagyunk-szelfik”.

A helyszínre érve mindenki kapott ajándékba egy Nagy-Románia alakú hűtőmágnest és egy ortodox szentképet, ellenőrzés viszont egyáltalán nem volt: gyakorlatilag bárki azt vihetett be egy több ezres rendezvényre, amit csak akart. Ekkor kezdtem megérteni, hogy a szervezőket egyetlen dolog hajtja, mégpedig az, hogy legyenek ott minél többen. Bár az AUR tízezer regisztrált személyről beszélt, a tömeget pásztázva az öt-hatezer sokkal reálisabb számnak tűnt.

Az eseményt egy bombariadó zavarta meg, de csak az esküvői szertartás előtt kezdett felbolydulni a tömeg, az ifjú pár megjelenésével pedig teljesen el is uralkodott mindenkin az izgalom. Volt, aki egy csokorra akarta mindenáron rákötni a trikolórt, amit ajándékba hozott, de a legtöbben csak be szerettek volna látni a kápolnába, ahol a ceremónia zajlott. A látási viszonyokat a testőrök és a műanyag lapokra nyomtatott ikonok zavarták, amelyekkel „körbefalazták” az újonnan felhúzott kápolnát. Ha maradt is hely, ahol be lehetett látni, ott a legkitartóbbak tartották a telefonjaikat másfél órán keresztül a magasba, az egyik réshez pedig egy szervező engedte oda a résztvevőket szépen sorban befotózni.

A soha véget nem érő szertartás (amit egyébként Teodosie konstancai érsek vezetett) alatt kezdtem úgy érezni magam, mint aki a déli napsütés és pár száz ember fogságába esett, de itt volt szerencsém a nap poénját is végighallgatni: a kánikulával küzdő résztvevő megkérdezi a tömeggel küzdő szervezőtől, hogy a piros, a sárga és a kék karszalagok közül melyik szín mit szimbolizál. Miután kielégítő választ kap (piros jár a sajtósoknak, sárga a résztvevőknek, kék pedig a szervezőknek), viccesen megkérdezi: „És a zöld?”, erre pedig érkezik a válasz, amit fojtott nevetés követ: „A zöld az Nagy-Magyarország!”

Újból zsibongás és mozgolódás: a kápolna előtt végre feltűnik az ifjú pár. Simiont és feleségét több száz rajongó szerette volna egy időben lefotózni nagyjából úgy, mint az óvodai ünnepségen a buzgó szülők a gyerekeiket. Ebből pedig akkora lökdösődés keletkezett, hogy Simion egyre inkább kiesett a „népével közvetlenül és türelmesen fotózkodó pártvezető” szerepéből, főleg amikor egy román csatorna operatőre elhasalt előtte, mert hátrafele szaladva nem tudta tovább tartani a tömeg által diktált tempót (ami a magasból egy mozgó méhkasra hasonlított). A sajtósok és a résztvevők között egyébként is gyakran érezhető volt a feszültség, előfordult, hogy beszólogattak az „ellenséges” médiumok képviselőinek, de volt, aki Simion hozzáállását is kritizálta, és odakiabált neki, hogy a résztvevőkhöz beszéljen, ne a kamerákhoz.

Később az emberek szétszóródtak a színpad és a tematikus vásári sátrak környékén, de a kánikula idővel egyre elviselhetetlenebbé vált. A helyszínen a fülledtségtől kibírhatatlan sátrak kivételével sehol sem alakítottak ki árnyékos helyet, így nem csoda, hogy volt, akit a mentő vitt ki a tömegből. Gyakorlatilag minden négyzetméternyi árnyékos hely foglalt volt, de azért sokan vállalkoztak arra, hogy a tűző napon kiállják az egy órás sort, amikor az ingyen ételt osztani kezdték. A hőguta nálam is megtette a hatását: csak azután jöttem rá, hogy a magyarellenes kirohanásairól ismert Dan Tanasă kínál meg egy tálca miccsel, miután már megettem az adagom a sajtóirodában (a nevem hallatán egyébként az anyanyelvemen is szólt hozzám néhány szót).

Ami a menüt illeti, az ételosztó pultok mögött a látvány finoman szólva sem volt étvágygerjesztő. A hatalmas fazakakban megdermedt puliszkát találtam, a húsokat bezsongták a legyek, a füst körbelengte az egész helyszínt. Az emberek nagy részét ez láthatóan mégsem zavarta túlságosan, kiállták a sort, majd megették amit a tányérjukba kaptak. Ezzel párhuzamosan a nagyszínpadnál újból meg lehetett nézni Simiont és feleségét, a táncos kedvűek pedig energikus hórázásba kezdtek, hogy levezessék a felgyülemlett feszültséget.