Papíron jól állunk a természetvédelmi területekkel, de a kézzelfogható eredményekben már nem annyira

Közelebb hozni a természetvédelmi és ökológiai kérdéseket – ezzel a céllal indított az Egyenlőbb Erdélyért Mozgalom zöld munkacsoportja beszélgetéssorozatot, ami a Greenhood Talks néven fut. Ezúttal a beszélgetés meghívottja Vizauer T. Csaba ökológus volt, aki főként lepkékkel foglalkozik, de jelentős tapasztalata van mind a természetvédelmi területek kijelölésében, mind pedig a kijelölt területek kezelési terveinek elkészítésében.

A beszélgetés központi kérdése az Európai Unió Biodiverzitás Stratégiájából indult ki: 2030-ig a tagállamok szárazföldi és tengeri területének legalább 30 százalékát védetté, 10 százalékát pedig szigorúan védetté kellene nyilvánítani. A cél nemesnek és ambiciózusnak hangzik, Románia pedig papíron nincs is rossz helyzetben a maga 24 százalékos védettségi arányával. Azonban a kép ennél jóval árnyaltabb: úgy tűnik, az eddig kijelölt területeket sem tudjuk úgy kezelni, ahogy kéne, a társadalmi megítélés pedig nem kedvez az újabb kijelöléseknek.

Még mielőtt Marton Atilla biológus, a beszélgetés moderátora feltette volna kérdéseit, Vizauer T. Csaba egy gyorstalpalóval készült. A természetvédelmi terület kifejezés alapvetően nem igényel túlmagyarázást: földrajzilag körülhatárolt térségeket jelent, amelyek valamilyen természeti érték – élővilág, élőhely, tájkép – megóvását szolgálják. A védettség azonban csak akkor számít ténylegesnek, ha azt jogszabály is rögzíti.

Habár Romániában voltak védett területek az EU-s csatlakozás előtt is, eléggé elenyésző volt ezeknek az aránya: az ország összterületének négy százaléka számított természetvédelmi térségnek. 2007 után, az EU-hoz való csatlakozáskor Románia kötelezte magát a természetvédelmi jogszabályok átvételére, így csatlakozott a Natura 2000 hálózathoz, ahol a madárvédelmi és élőhelyvédelmi irányelv alapján jelölik ki azokat a területeket, amelyek kiemelt szerepet játszanak a veszélyeztetett fajok és élőhelyek fennmaradásában.

A Natura 2000 hálózat mellett nemzeti parkok, természetvédelmi- vagy bioszféra rezervátumok, de helyi és megyei jelentőségű védett területek is vannak. Vizauer T. Csaba arról is mesélt, hogy Romániában már a két világháború között létrehozták az első védett területeket, az UNESCO égisze alá tartozó bioszféra-rezervátumokat pedig – mint a Radnai-havasok, a Retyezát vagy a Duna-delta – még az államszocializmus idején kijelölték.

Visszatérve az európai irányelvekre, az ország 606 Natura 2000-es területet tart számon. Ebből 435 az élőhelyvédelmi kategóriába tartozik, 171 pedig a madárvédelmibe. A területek sokszor átfedik egymást, és eltérő célkitűzéseik miatt a kezelésük is különböző kihívásokat jelent. Ráadásul az Európai Unió 2030-as Biodiverzitás Stratégiája egyre nagyobb nyomást helyez a tagállamokra.

Románia papíron nem áll rosszul, az ország összterületének 24 százaléka védetté van nyilvánítva, mégis – ahogy Marton Attila fogalmazott – „az eddig kijelölt területeket sem vagyunk képesek hatékonyan kezelni”. Hiába telt el tizennyolc év az uniós csatlakozás óta, és hiába költöttek el több százmillió eurót a rendszer kiépítésére, az eredmények nem valami biztatók. Tíz veszélyeztetett nappali lepkefaj él a romániai védett területeken, ezeknek azonban körülbelül hetven százalékánál ismeretlen a természetvédelmi állapot. „A sok pénz arra ment el, hogy azt mondhassuk: nem tudjuk” – jegyezte meg Vizauer T. Csaba. A kezelési tervekben gyakran „hasra csapva” írták be az adatokat, így sok esetben azok nem felelnek meg a valóságnak. A kezelési tervek hasztalanságáról és az elpazarolt, több millió eurós támogatásokról a PressOne portálon is jelent meg cikk, amit mi is szemléztünk.

Marton Attila ehhez kapcsolódva kiemelte, mennyire fontos, hogy Vizauer T. Csaba a lepkékkel példázódik: amikor veszélyeztetett fajokról beszélünk, sokan rögtön a pandamacikra gondolnak, mert azok olyan cukik és érzelmileg is könnyen kapcsolódunk hozzájuk. Eközben számos apró, kevésbé látványos faj – így a lepkék – nem válnak a diskurzus részévé, pedig ezeknek is kritikus szerepük van az ökoszisztémában.

Vizauer részletesen magyarázta el, mitől válhat kedvezőtlenné egy táj a lepkék számára. A nőstények a tojásaikat a megfelelő tápnövényre rakják, a lárvák kizárólag ezt fogyasztják, a kifejlett lepkék pedig a virágok nektárjára szorulnak. Ha a tápnövény vagy a virágállomány eltűnik vagy valamennyire csökken a mennyisége, esetleg romlik a minősége, a faj könnyen kipusztulhat. Ebből a szempontból a Kolozsvári-dombság nagyon értékesnek számít hiszen négy, Európában ritka kéklepke-faj egyszerre van jelen.

Ugyanakkor a védett területek társadalmi megítélése nagyon eltérhet attól függően, hogy valaki városban vagy vidéken él. A városlakóknak a természet pihenést, kirándulást és kikapcsolódást jelent, míg vidéken sokszor megélhetési kérdés, hogy a mezők és erdők hogyan használhatók. Vizauer T. Csaba megjegyezte:

„Mi itt ülünk a Planetariumban és osztjuk az észt, miközben ott van egy gazda, aki a földjéből él, és hirtelen azt kell tapasztalnia, hogy éjjel húztak egy határt a földje fölött, és azt mondták: ez innentől természetvédelmi terület”.

Ebből kiindulva kifejtette, hogy az államszocializmus alatt elvett, majd a rendszerváltás után visszaadott földek tulajdonosai azt hiszik, hogy bármit csinálhatnak a területekkel. Az EU-csatlakozás azonban új korlátokat hozott, és ezt sokan nehezen fogadják el.

Egy konkrét példát is hozott az ökológus: 2006-ban javasolták egy védett terület kijelölését, de sokan nem értettek egyet ezzel. A helyiek azzal támadták őket, hogy egy nem létező lepkefaj miatt akarják természetvédelmi területté nyilvánítani a térséget, mindezt pedig azért csinálják, hogy ellehetetlenítsék a bányászást. Többek között a helyi polgármester kezdte ezt a narratívát híresztelni, amit természetesen sokan átvettek. Viszont amikor a szakemberek ténylegesen kimentek a gazdákkal terepre, megmutatták a lepkéket, elmondták, miért értékesek, és beszéltek a mezőgazdasági problémákról is, a helyiek sokkal pozitívabban viszonyultak a védettséghez – tette hozzá Vizauer T. Csaba.

Hogy a gazdák ténylegesen mit gondolnak a természeti védettségről, nem lehet pontosan tudni: hiányoznak azok a szociológiai felmérések Romániában, amik a természetvédelmi területek társadalmi megítélését vizsgálják.

Az ökológus szerint nyugaton ezeket rendszeresen elkészítik, nálunk azonban legfeljebb néhány kezelési tervben jelennek meg ilyen mutatók, ráadásul ezeknek még a szakmai minősége is megkérdőjelezhető. Ahol viszont végeztek felméréseket, egyértelmű volt: ha az emberek többet tudtak a természeti értékekről, pozitívabb lett a véleményük a természetvédelemről.

A Kolozsvári-dombság esetében például agrár-ökológiai támogatások is segítették a gazdákat, így volt plusz motiváció a lepkék védelmére. A tíz községet érintő programban több száz eurós támogatást kaptak a gazdák attól függően, hogyan kaszáltak. A gazdák ezt értékelték, és sokkal nyitottabbak lettek a természetvédelmi célokra. A projekt azonban időközben kifulladt.

De miként hatnak a helyi területtulajdonosokra, gazdákra a természetvédelmi területek kezelésével járó megszorítások? Például a nappali lepkék általában a gyepes területekhez kötődnek, ahol elegendő tápnövény és virág áll rendelkezésre. És bár ez egyszerűnek tűnik, számtalan olyan gazdálkodási gyakorlat van, ami akár végzetes is lehet számukra.

A legnagyobb kárt az okozza, ha beszántják a gyepet. De az is romboló tud lenni, ha túllegeltetik a területet, vagy ha túl gyakran kaszálnak, mert a lepkék nem tudnak tojást rakni, sőt sok esetben még a nektárforrások is eltűnnek. „A gazdák akkor lesznek haragosak – magyarázta Vizauer T. Csaba –, amikor túlhasználnák a területet, de a szakemberek erre nemet mondanak.” Gyakori példája ennek, amikor a gyepet szántófölddé alakítanák át, de ezt a veszélyeztetett lepkefajok miatt nem engedélyezik. Ha pedig egy kicsi területre túl sok állat kerül, szintén eltűnnek a virágok és tápnövények, vagyis éppen azok, amelyek miatt az adott terület védettségre szorul.

A területalapú támogatások rendszere is sajátos csapdákat hoz létre. A gazdák akkor kapnak pénzt, ha kaszálnak vagy legeltetnek, de ehhez kötelező kivágniuk a cserjéket. Csakhogy vannak lepkefajok, amelyek épp a cserjés foltokhoz kötődnek: szükségük van az árnyékra, és tápnövényeik is gyakran ezek alatt nőnek. „Ha mindent letisztítunk, sivataggá változik a táj, és eltűnik a célfajunk” – fogalmazott Vizauer. Ha viszont meghagyják a cserjéket, a támogatás nem jár. „Ezeken még dolgozni kell” – tette hozzá.

Martin Attila ehhez kapcsolódva megjegyezte: a kezelési előírások közvetlen anyagi kiesést is okozhatnak. Ha például a terv csak két kaszálást enged évente a korábbi három helyett, az a téli takarmány mennyiségét csökkenti, és ezzel a gazdák bevételei is megcsappanhatnak. A területhasználók akkor lennének elégedettek, ha a megszorításokból eredő veszteségeket kompenzálná az állam. De erre jelenleg nincs rendszer.

A természetvédelmi területek kezelési tervei jogszabályban rögzítik, mit lehet és mit nem lehet tenni egy-egy területen. Az ország rengeteg pénzt költött arra, hogy ezek a dokumentumok elkészüljenek, egy részük jól sikerült, másik részük azonban teljesen hasztalan.

„Románia területének 24 százaléka védett – mondta Marton Attila –, de ezek sokszor csak a térképen léteznek.” A két legfontosabb európai természetvédelmi irányelv – az előbb említett élőhelyvédelmi és madárvédelmi elvek – sorozatosan sérül, ezért az Európai Bizottság több kötelezettségszegési eljárást is indított az ország ellen.

Már 2012-ben figyelmeztették Romániát, hogy a kezelési tervek nem tartalmazzák megfelelően az élőhelyek és fajok ökológiai igényeit. A járvány idején még uniós támogatások csökkentése és megvonása is szóba került, ennek hatására gyors tűzoltás következett, és elkezdték világosan feltüntetni a célkitűzéseket, amiket mérhető ökológiai paraméterekhez kell kötni. A rendszer egészét azonban ez sem tette működőképessé.

Marton Attila szerint így nemcsak a gazdák érdekei sérülnek – és nemcsak pénzügyi veszteséget szenvednek –, de közben az ország uniós büntetéseket is kap, és a természeti értékek is visszafordíthatatlanul pusztulnak. „Ki kellene, hogy ezt az egész munkát elvégezze?”

„Mindannyian” – jött a válasz Vizauer T. Csabától. A politikum, az állam, a gazdák, a helyi közösségek, a természetkutatók és a civilek együttműködésére lenne szükség. Ez az összefogás pár évvel ezelőtt még létezett, de ma nem lehet erre példát hozni. A kétezres évek elején civil szervezetek még gondnokságba vehettek természetvédelmi területeket, és egy egymást támogató közösség jött létre. Kurzusokat tartottak, tanultak egymástól, és pályázatokból működtek. Amolyan hőskor volt a természetvédelemben – fogalmazott az ökológus.

2016-ban az állam teljesen átvette a természetvédelmi területek kijelölését és gondozását, így létrejött a Védett Területek Országos Ügynöksége (ANANP), és a feladatok hirtelen kicsúsztak a civilek kezéből. Az állam azonban nem tudott olyan struktúrát kiépíteni, ami működőképessé tette volna a természetvédelmet. Az intézménybe 490 alkalmazottat terveztek felvenni, de alig jelentkeztek. A tapasztalt szakemberek nem akartak a minisztériumnak dolgozni. A rendszer ráadásul bukarest-központúvá vált, és mára – ahogy Vizauer fogalmazott – „egyre szegényebb és leromlottabb”.

2024-ben az ANANP-ot összevonták a környezetvédelmi hivatallal, így egy még kevesebb forrásból és még motiválatlanabb személyzettel működő intézmény jött létre.

Habár Vizauer T. Csaba nem ismeri a teljes állami rendszert, azt tudja, hogy elképesztően kevés ember dolgozik a természetvédelmi területek fenntartásán. Ha minden megyében átlagosan 3–4 szakembert feltételezünk, az sem éri el a szükséges szintet, miközben egy megye megfelelő működéséhez körülbelül száz emberre lenne szükség.

A szakemberek feladatai pedig összetettek: ellenőrzik a beruházási területeket, ha kell, terepre mennek és felmérést végeznek, megszorításokat javasolnak, és engedélyeket állítanak ki. És a végső szó így sem náluk van: bármilyen engedély vagy megszorítás életbe lépéséhez el kell küldeniük a papírokat Bukarestbe, ahol gyakran felülírják a szakmai javaslatokat a politikai érdekeltségek.

„Az államnak nem érdeke, hogy a természetvédelmi rendszer működjön, mert akkor bizonyos fejlesztéseket ellehetetlenítene. Az ország gazdasági működését pedig nem akarja senki ellehetetleníteni” – fogalmazott Marton Attila.

Mindeddig leginkább arról volt szó, milyen negatív hatásai vannak a természetvédelmi területeknek, de a pozitívumokról is beszélt Vizauer T. Csaba. Szerinte egyre jobban eltávolodunk a természettől, és ez a mentális egészségünkön is nyomot hagy. Nem kell messzire menni, Kolozsváron is jól látszik, mennyire vágynak az emberek a zöldterületekre: gondoljunk csak a Szamos-part népszerűségére vagy a metropolisz zöldövezet igényére. Távolodunk a természettől, de valamilyen szinten azért ragaszkodunk hozzá.

Olyan tanulmányokat is idézett a meghívott, amelyek azt mutatják: a szépirodalomból lassan eltűnnek az olyan egyszerű természeti szavak, mint a patak vagy a páfrány. „Mindez azért van, mert eltávolodunk a természettől” – mondta. Ha a gyerekek nem érintkeznek a természettel, nem fogják azt megérteni, megszeretni és megvédeni. Egyszer majd ők lesznek a jövő döntéshozói, és ha nem kerülnek közel a természethez, akkor könnyebben hátat fognak fordítani annak védelmére.

De hogy tényleg beszéljünk a pozitívumokról, számos kutatás igazolja, hogy minél több időt töltünk zöld környezetben, annál kevésbé vagyunk hajlamosak depresszióra vagy szorongásra. Vizauer a tudományos következtetéseket saját példával is szemléltette: pár éve azért költözött Csíkszeredába, mert ott gyalog, tizenöt perc alatt kiér egy Natura 2000-es területre, ahol védett lepkék vannak. „Úgy érzem, ökopszichológiai menekült vagyok Csíkszeredában” – jegyezte meg.

A beszélgetés végén a közönség kérdéseket is feltehetett a meghívottnak. Többen felvetették, hogy a természetvédelemnek nem politikai, hanem inkább nemzeti ügyként kellene megjelennie. Erre reagálva azonban volt, aki úgy vélte: ebből nem lehet nemzeti kérdés, hiszen az országhatárok nem szabnak határt sem a növény-, sem az állatvilágnak. A beszélgetés során már szóba kerültek azok a nemzetközi, országokon átívelő szervezetek, amelyek éppen azért jöttek létre, hogy ezeket a problémákat kezeljék – ugyanakkor ezek működése sem mindig hatékony.

A vita így végül visszakanyarodott ahhoz a gondolathoz, hogy a civil összefogás jelentheti a valódi megoldást. „Itt jön be a természetpedagógia és a megfelelő korai nevelés kérdése” – hangzott el. A résztvevők bólogattak, amikor zárásként arról beszélgettek, hogy az iskolákban kellene nagyobb hangsúlyt kapnia a környezeti nevelésnek, hiszen a gyerekeken keresztül a szülők is könnyebben elérhetők, és az információk is hatékonyabban juthatnak el hozzájuk. Ha ez a szemléletformálás korán elkezdődik, sokkal könnyebben kialakulhatna az a széles társadalmi összefogás, amit mindenki fontosnak tart.