A temesváriak nem kérnek a mozaikos kaszálásból, szerintük káoszos lett a város zöld programja

Temesváron idén tavasszal új zöld stratégiával próbálkoztak: a városvezetés úgy döntött, hogy egyes zöldterületeken nem nyírják le teljesen a füvet, hanem szándékosan hagynak vadvirágos, magasabb növényzetű foltokat. A cél: élőhelyet biztosítani a beporzóknak, serkenteni a biodiverzitást, védeni a talajt és csökkenteni a karbantartási kibocsátásokat.

A város parkjaiban azonban április végére elburjánzott növényzet, és ezzel együtt megjelentek a felháborodott kommentek, bejelentések és fotók. Pedig az egész egy környezettudatos próbálkozásként indult: a városvezetés hivatalosan is bejelentette, az új zöldterület-gondozási módszert: a mozaikos kaszálást.

Valamennyire el is magyarázták a temesvári polgároknak a módszer lényegét, hogy nem nyírnak le mindent „tükörsimára”. Az elképzelés egyébként nem újkeletű: sok nyugat-európai város alkalmaz már hasonló gyakorlatokat. A temesvári polgármesteri hivatal szándéka pedig az volt, hogy zöld példát mutasson, és a természetet közelebb hozza az urbánus térhez.

A gyakorlatban azonban valami félresiklott. A cégek, amelyek a zöldterületek gondozásáért feleltek, elkezdték csak az ösvények, sétányok mentén nyírni a füvet, a többit meghagyták. Aztán jött az áprilisi esőzés – bőséges, folyamatos, meleg idővel társulva. A növényzet – gyom, fű, virág egyaránt – szabályosan berobbant. Az emberek pedig értetlenül nézték, mi történik a parkjaikban.

A közösségi médiában gyorsan terjedtek a felháborodott posztok, hogy a Gyermekpark füve térdig ér, a tulipánokat ellepte a gaz, sokan kullancsinváziótól tartottak. A helyzet annyira eldurvult, hogy még a Temes megyei közegészségügyi igazgatóság (DSP) is figyelmeztetést adott ki arról, hogy a kialakult mikroklíma tökéletes feltételeket teremt a Lyme-kórt terjesztő kullancsok számára, ezért javasolták a sürgős fűnyírást és kémiai irtást is.

A polgármester, Dominic Fritz kénytelen volt közbelépni, és elismerni, hogy a pilotprogram kicsúszott az ellenőrzés alól. Bejelentette, hogy minden parkban megindul a teljes kaszálás, csak néhány kijelölt biodiverzitási zóna marad meg méhek és sünik számára. „A biodiverzitás kell, de az elhanyagolt kinézet nem” – fogalmazott Facebook-posztjában a városvezető. Azt is hozzátette: „tesztelni kell új ötleteket, de azokat felelősen kell tudni korrigálni is, ha nem működnek”.

A hibák gyökerére egy szakértő, Alexandru Ciobotă tájépítész mutatott rá: a projektet sem megfelelően nem kommunikálták, sem szakmailag nem alapozták meg. Nem volt társadalmi egyeztetés, nem vonták be azokat a szakembereket, akik képesek lettek volna egy ilyen természetvédelmi stratégia tudományos és urbanisztikai koordinálására. Sőt, mint elmondta, a projekt túlságosan általános volt, nem volt világos, hogy mely területeken mik a konkrét célok és arányok. „Az ötlet maga összhangban van az európai zöld irányelvekkel, de a megvalósítás tudományos háttér nélkül történt – és így kudarcra volt ítélve.”

A történet nem egyedi. Más városokban is hasonló konfliktusok zajlottak le, köztük Budapesten is, ahol a ritkább fűnyírás vagy a „vadvirágos” koncepció gyakran váltott ki kritikákat, félreértéseket. A minta mindenhol ugyanaz: a természetvédelem új formái sokszor ütköznek az esztétikai elvárásokkal, a megszokásokkal és a lakosság kritikájával.

A városi biodiverzitás fontossága – miért nem mindegy, hogy hagyunk-e helyet a természetnek a városban

A városok hosszú ideig a természet ellentéteként éltek a köztudatban – beton, forgalom, steril parkok. De ez a szemlélet az utóbbi években gyökeresen megváltozott. Egyre több kutatás és zöldpolitikai irányelv hívja fel a figyelmet arra, hogy a városoknak aktív szerepet kell vállalniuk a biológiai sokféleség megőrzésében.

Miért? Mert a beporzók – méhek, lepkék, vadméhek, zengőlegyek – világszerte drámai mértékben fogynak. A mezőgazdaságban használt vegyszerek, a monokultúrás termesztés és az élőhelyek pusztulása miatt a természetes környezetük egyre szűkül. A városok, furcsa módon, biztonságosabb élőhelyet kezdtek jelenteni számukra, mert itt kevesebb a permetezés, több a virágos kert, zöldtető, park – feltéve, hogy ezek tényleg élő, változatos zöldfelületek, és nem csak rendszeresen nyírt gyepcsíkok.

Ezért van jelentősége annak, ha egy önkormányzat – mint Temesváron is történt – megpróbálja bevezetni a beporzóbarát megoldásokat, például a ritkább vagy mozaikos fűnyírást. Ha mindig rövidre vágjuk a füvet, a virágos növényeknek nincs idejük kinyílni, a rovarok nem találnak táplálékot, a madarak pedig nem találnak rovarokat – a teljes ökológiai lánc sérül.

A biodiverzitás megőrzése a városban tehát nem pusztán „zöld” szeszély, hanem válasz a globális ökológiai válságra. Minden négyzetméter, amit hagyunk élni, számít. De ehhez az is kell, hogy az emberek megértsék: a természet kusza, szabálytalan – de ettől még értékes és szükséges. A városi természet nem szobanövény, hanem élő rendszer.