Sárkányrepülőből tanítják vonulni az Európába visszatelepített tarvarjakat

A tarvarjú példája mutatja, hogy mennyire nehéz sokszor helyrehozni azt a kárt, amit a természetben okozunk. Ez a különös kinézetű madárfaj, mely a nevével ellentétben nem a varjak, hanem az íbiszek közé tartozik, több mint 300 éve eltűnt Európából, és húsz éve próbálkoznak a visszavadításával. A 17. században kihalásig vadászott, egzotikus kinézetű madarakat Spanyolországban és Ausztriában próbálják ismét meghonosítani. A fiókáinak gyenge húsáért vadászták tömegesen, ugyanakkor a mezőgazdaság terjedése, azaz a tálplálékul szolgáló rovarok gyérülése is hozzájárulhatott ahhoz, hogy eltűnt eredeti élőhelyeinek nagy részéről.

Érdekesség, hogy a tarvarjú (Geronticus eremita) veszélyeztetettségét már korán felfedezték, és az egyik legkorábban védelem alá helyzett fajnak számít, ugyanis Salzburg püspöke már a 16. században védetté nyilvánította. A kopasz íbiszként is emlegetett madár korábban közönséges volt a mediterrán térségben: Dél-Európában, Észak-Afrikában és a Közel-Keleten, elsősorban sziklás helyeken költött.

Magyarországon is előfordult, Hermann Ottó is említi, bár nem tudni, hogy költött-e ebben a térségben. Ugyanakkor a Toldiban is megjelenik, mint címerállat.

„Harci játékra Toldi a Tar Lőrinc színeiben áll ki,
Zöld-fehér bágyadt szín, tudja ott akárki,
Címerén tarvarjút visel ősi vérte;
Sokszor lekárogták cimborái érte.”

A 20. század végére mindössze egy, néhány száz egyedet számláló, nem vonuló állománya maradt fenn Marokkóban, egy kisebb, vonuló állomány Törökországban, és Szíriában is jelen volt egészen 2015-ig, majd innen is eltűnt.

Több mint húsz éve indult két, egymástól független program a tarvarjú visszahonosítására Európában, egyik Ausztriában, a másik Spanyolországban. A visszavadításhoz a madarakat állatkertek biztosították és biztosítják ma is, a program kezdetekor ugyanis mindössze kb. 1000 példány élt vadon, és 1300 állatkertekben, azaz a létező állomány több mint fele.

Többek között a budapesti állatkertből is kerültek be tarvarjak a programba.

Azonban nem bizonyult elégnek az, hogy megfelelő élőhelyet biztosítanak a madaraknak és szabadon enegdik őket; számos dolgot újra kell nekik tanítani, ami kiveszett a kollektív emlékezetükből. Ausztriában például 3D nyomtatással készült maketteket helyeztek ki annak érdekében, hogy rávegyék a varjakat arra, hogy a természetes élőhelyeiken, sziklaodúkban költsenek. Korábban egy mesterséges költőfal állt rendelkezésükre, és szükség volt egy kis segítségre, hogy visszataláljanak az eredeti költőhelyeikre.

A vonulás kérdése még több fejtörést okozott az osztrák természetvédő szervezetnek, melyet a faj német elenevezése után Waldrappteam-nek hívnak. Bár a tarvarjakban működött az ösztön, hogy ősszel útra keljenek, kiderült, hogy a vonulási utak kivesztek a memóriájukból. Elindultak ugyan, de vélhetően rossz irányba, és telelésre nem megfelelő helyekre érkeztek, így nagy valószínűséggel elpusztultak, írja a Phys.org.

Repülésoktató nevelőszülők

Annak érdekében pedig, hogy megtanítsák az útvonalakat a tarvarjaknak, az imprintig jelenséget használták fel. A fiatal madarak ugyanis azt kezdik el követni, akivel az életük első napjaiban érintkeznek, legyen az a saját anyjuk, más állatfaj egyede, ember vagy akár kisautó. A Shönbrunni Állatkert egy óvodát hozott létre a frissen kikelt fiókáknak, ahol két munkatársuk valóságos nevelőszülőkként gondoskodott róluk az első hat hónap során. Napi 12-14 órát foglalkoztak a fiókákkal, eleinte napi 15-ször etették őket, közben szoktatták a fiatal tarvarjakat a vezényszavakhoz, melyekkel a repülés során hívták őket.

A két nevelőszülőnek a hat hónap alatt nem volt szabad kávét és alkoholt fogyasztania, és dohányoznia sem, mert a könyebb emésztés érdekében bele kellett köpniük a fiókák ennivalójába, és ezek a szerek károsak lettek volna számukra. Amint a National Geographic-nak elmondták, főként a kávétilalom volt kellemetlen számukra, mivel rendszerint nagyon korán kellett kelniük.

Az emberhez szokott madaraknak úgy próbálták megtanítani a követendő útvonalat, hogy a két nevelőszülő felszállt egy motoros sárkányrepülővel és hívogatta őket. A dolog működött, a tarvarjak reagáltak a hívásra és a sárkányt követve átszelték az Alpok vonulatát, majd egészen az olaszországi Toszkánáig repültek. Az oktatást, szoktatást a civil szervezet a mai napig folytatja, a több mint 10 év alatt pedig bebizonyosodott, hogy többnyire elég egyszer megmutatni az utat egy fiatal tarvarjúnak, utána képes visszatalálni a költőhelyére. A Waldrappteam szerint már vannak olyan egyedek, akik maguktól képesek vonulni.

Az utóbbi két évben, mint beszámoltak róla, az jelentett számukra kihívást, hogy a klímaváltozás miatt új telelőhelyre kellett vezetni a tarvarjakat. A Spanyolország déli részén fekvő Anadúlzia viszont több mint 300 kilométerrel van távolabb, mint Toszkána, az út pedig sokkal több időt vesz igénybe, a valamivel több mint kéthetes olaszországi vonulás helyett közel ötven napot.

A tarvarjú az első olyan vándormadár faj, melyet próbálnak visszatelepíteni Európába, a kezdeményezők célja pedig az, hogy önfenntartó állományaik alakuljanak ki. Míg az ezredfordulón egyáltalán nem élt ez a faj a kontinensünkön, ma két helyszínen héhány száz egyed költ, és remélhetőleg a vonulás tudományát is elsajátíják a kolóniák tagjai, majd egymástól tanulják, hogy merre és hol vezetnek a legjobb útvonalak.