Az aranysakál terjedését vadászattal akadályoznák Romániában, de akárcsak a medvéknél, nem tudjuk, mennyi van belőlük

Az aranysakál, más néven nádi farkas vagy toportyán (Canis aureus) az utóbbi 20-30 évben kezdett el masszívan szaporodni és elterjedni Romániában. Eleinte a Duna-deltában észlelték a tömeges jelenlétét, ma már azonban valószínűleg az ország minden részén jelen van. Pontos adatok nem állnak rendelkezésre, mivel – amint az investigatoria.ro riportjából kiderül – nem készült átfogó felmérés a fajjal kapcsolatban. Annyi tudható, hogy a környezetvédelmi minisztérium a legutóbbi szezonra közel 17 ezres kilövési kvótát hagyott jóvá az aranysakálra, amely becslések szerint a hazai állomány 80%-át érintené.

A vadászokat azonban ez nem hozza lázba, és nem is törekszenek kilőni a kvótában megadott egyedszámot, az aranysakál ugyanis érdektelen faj a trófeavadászat szempontjából, és sem a húsa, sem a bundája nem értékesíthető. Továbbá nehéz is elejteni ezt az igen intelligens, éjszakai életmódot folytató állatot.

Bár számos gazda ad hangot kétségbeesésének az állatok terjedése és a szaporodó kártételek miatt, az aranysakál mindössze „hazatért”, hiszen őshonos fajról van szó. Az elmúlt 100 évben pusztult ki teljesen a vizes élőhelyek lecsapolása, életterének beszűkülése, illetve a kegyetlen irtás, a vadászat, csapdázás, mérgezés következtében.

A vidéki gazdálkodók egy része arról számol be, hogy esetenként komoly kárt tesznek a házi szárnyasok, juhok körében, illetve elejtik a nagyobb testű háziállatok kölykeit is. A vadgazdálkodók pedig a kisebb testű vadak, földön fészkelő madarak körében végzett pusztításra panaszkodnak, illetve arra, hogy a nagyvadak beteg egyedeit, illetve a kölyköket zsákmányolják.

Nemrég arról tudósított a sajtó, hogy az aranysakálok Arad megyében „terrorizálják” a Maros-völgyi falvak lakóit, akik állítólag késő este ki se mernek már merészkedni a házból, és különösen féltik a gyerekeiket az éjszakánként furcsa üvöltést hallató vadaktól.

„Rémhír, hogy az aranysakál veszélyes lenne az emberre vagy a gyerekekre. Hacsak ki nem tesznek nekik szándékosan egy csecsemőt” – szögezte le a Transtelex érdeklődésére Fülöp Tihamér biológus, emlőskutató. Kifejtette:

az aranysakál lényegében úgymond hazatér a térségünkbe, és nemcsak Romániában terjed, hanem Európa számos más országában.

„Kedvező életteret talált magának ismét a faj, ezt pedig igyekszik kitölteni. Kiváló az alkalmazkodókészsége, különösen intelligens, és szinte bármit megeszik: rágcsálókat, nagyobb vadak kölykeit, dögöt, de rovarokat, zöldséget, gyümölcsöt és patás fajok fiatal egyedeit/újszülötteit is zsákmányolhatja. A terjedési sikeréhez ezenkívül hozzájárul a szaporodási stratégiája: kisebb falkában, családokban élnek, és a fiatal kölykök ellátásában nemcsak a szülőpár vesz részt, hanem az előző évi kölykökből egy-két egyed is közreműködik segítőként” – fejtegette. Rámutatott: épp emiatt a stratégia miatt problémás az átgondolatlan, szakszerűtlen vadászatuk, ugyanis

ha veszélyt érzékelnek, amilyen a tömeges vadászatuk például, azok az egyedek is elkezdenek szaporodni, részt venni az utódnemzésben, melyek stresszmentes körülmények között mindössze segítőkként működtek volna. Emiatt jóval több utód születhet, mint amennyi vadászat nélkül világra jönne egy szezonban.

Kérdésünkre, hogy mi állhat az aranysakál inváziószerű terjedése mögött, a biológus kifejtette: mivel helyenként a farkast kivéve nincs természetes ellensége a fajnak, lényegében sok területen, elsősorban síkvidéken, a csúcsragadozó szerepét tölti be. A terjedését pedig egyértelműen a bőségesen rendelkezésre álló táplálék határozza meg: a könnyen elérhető kommunális hulladék, a háztáji gazdaságokból kidobott tetemek, a nem megfelelően adminisztrált vadetetők (döggel való etetés). Elmondta: valószínűnek tartja, hogy az elmúlt évek sertéspestise is jelentős mértékben hozzájárulhatott az aranysakál szaporodási ütemének a gyorsulásához, hiszen bőséges élelemforrást jelentettek számukra az elhullott vaddisznók tetemei.

A szaporodásuk megfékezése kapcsán pedig kifejtette: minden faj addig szaporodik exponenciális vagy gyors ütemben, amíg a táplálékforrásai ezt lehetővé teszik, így elsősorban megfelelő hulladékgazdálkodásra lenne szükség, az elhullott háziállatok tetemeinek szakszerű megsemmisítésére, és pl. arra is, hogy vadászatokkor ne maradjon az erdőben a sakálok által fogyasztható élelem, kidobott belsőségek például.

Hozzátette: egyetért azzal, hogy az aranysakál vadászható faj legyen, főként azért, mert sokkal előnyösebb a vadállomány számára is egy szakszerű vadgazdálkodás, mint az, ha az emberek önbíráskodásba kezdenek, és hurokkal, méreggel irtják őket, akárcsak a medvéket. Kihangsúlyozta viszont, hogy ez nem történhet kaotikusan, hiszen a faj előbb említett szaporodási stratégiája miatt ez az ellenkező eredményt hozhatná, azaz az aranysakálok létszámának növekedését.

„Mindenképp szükség lenne országos szinten egy alapos, szakszerű felmérésre az aranysakálok populációjára vonatkozóan. Csak megfelelő adatok birtokában lehetséges egy hatékony vadgazdálkodás” – szögezte le.

Úgy vélte, a vadászat kapcsán érdemes lenne a Yelowstone Nemzeti Park környékén, a védett területen kívül szerzett tapasztalatokat alapul venni, ahol a farkasok jelentettek problémát a gazdálkodók számára. Hiába vadászták a farkasokat tömegesen, az átgondolatlan beavatkozások miatt a falkák feldarabolódtak és nagyobb kártételt okoztak a háziállat állományokban, mint korábban. A megoldást az jelentette, amikor arra ügyelve vadásztak, hogy ne a szaporodó alfa hímeket és alfa nőstényeket vonják ki a falkából, hanem a falka többi egyedét. Ennek révén csökkenteni tudták a kölykök túlélési esélyeit, megelőzve azt, hogy felbomoljanak a falkák. Hozzátette: egy ilyen típusú vadászati stratégia viszont az aranysakálokkal kapcsolatos alapos ismereteket és komoly felkészültséget, ügyességet igényel.

A faj állítólagos túlszaporodása kapcsán a biológus kifejtette: nehéz eldönteni, hogy az aranysakál túlszaporodott-e, főként szakszerű felmérési adatok hiányában. „Ugyanaz a helyzet, mint a medvével. Sok a medve? Nem tudjuk, hisz azt sem tudjuk, hány példány él az országban, mivel a medvékre sem készült szakszerű felmérés. Általában akkor mondjuk egy fajra, hogy túlszaporodott, ha a tömeges jelenlétüket az ökoszisztéma már nem bírja el. De nem ez a helyzet. Azt, hogy mi a normális, mekkora populációméret, talán akkor tudnánk megmondani, ha azt az állapotot vennénk alapul, amikor még gazdag volt a vadállomány. Relatív, hogy mi a normális. Például az ember esetén mekkora populációméret a normális? Pár napja lettünk 8 milliárdan, és úgy tűnik, hogy a Föld megbír még minket” – fejtette ki Fülöp Tihamér.

Márk-Nagy János ökológustól azt kérdeztük, hogy természetvédelmi szempontból mennyire látja problémának az aranysakál terjedését?

„Ökológiai szempontból egyáltalán nem látom problémának azt, hogy az aranysakál visszatér a régen elfoglalt élőhelyeire.

Nem hiszem, hogy a vadon élő állatfajok populációiban jelentős kárt tudna tenni. Sőt, igazából hasznos, hogy olyan fajok, amelyekre eddig nem nehezedett ez a fajta szelekciós nyomás, most nyomás alá kerülnek, és ezáltal sokkal egészségesebb állományok jöhetnek létre. Azt persze megértem, hogy a vadgazdák nem örülnek neki, mert ők azt szeretik, ha a szelekciós nyomást ők gyakorolhatják a vadászható fajokra, mégpedig úgy, hogy a szelekció az ő szempontjaik szerint valósuljon meg.

Sokan mondják, hogy a sakál korlátlanul szaporodik és terjeszkedik, mert nincs természetes ragadozója. Ez tévedés egyrészt, mert van természetes ragadozója, a farkas, azokon a területeken, ahol az élőhelyeik átfednek egymással. Ezeken a területeken látszik is a sakálok viselkedésén, hogy megpróbálnak alkalmazkodni a farkasok jelenlétéhez. Másrészről pedig komoly limitáló tényezője a sakál szaporodásának és terjedésének a rendelkezésre álló élelem. Egy ragadozó soha nem fog addig szaporodni, amíg kiirtja a táplálékfajait. Ahogy csökken a táplálékfajok állománya, egyből elkezd csökkenni a ragadozó állománya is” – magyarázta.

Azzal kapcsolatban pedig, hogy szükség van-e beavatkozásra, és ha igen, mit kéne tenni, kifejtette: mivel a sakálnak az emberi tevékenységekre, konkrétan a tenyésztett állatállományra is van hatása, természetesen be kell avatkozni, hogy az okozott károk minél kisebb mértékben sújtsák az emberi közösségeket.

„Ez azt jelenti, hogy a gazdákat fel kell készíteni a sakál kártételei elleni védekezésre, hogy tudják, melyek a sérülékenységeik és mi a teendő. Pl. ott, ahol a sakál jelen van, nem szabad az ellős szarvasmarhákat felügyelet nélkül hagyni. Ez főleg az egyre terjedő húsmarhatartásra érvényes, amikor a marhák ridegtartásban vagy félridegtartásban vannak. Ez azt jelenti, hogy az ellős állatokat villanypásztorral védett karámban kell tartani, hogy ha beindul az ellés, ne legyenek kitéve a sakál támadásának”- mondta. Hozzátette: a megfelelő helyre és megfelelő sűrűséggel telepített villanypásztor hasznos lehet a baromfiudvarok sakál (és természetesen róka) általi kártételének kivédésére is.