Ökológus az extrém szárazságról: életmódváltásra és sok-sok hódra lenne szükségünk

Egyetértés van a szakértők körében abban a tekintetben, hogy az Európa jelentős részét sújtó, évtizedek (évszázadok?) óta nem látott extrém szárazság már a tudósok által régóta emlegetett klímaváltozás része. Korábban néhány évtizeddel későbbre jósolták a súlyos gondokat, körülbelül a század közepére tették az ökoszisztéma rendszerek összeomlását (azaz ökológiai identitás változását), mostanában viszont egyre aggasztóbb jóslatok látnak napvilágot.

Egyes prognózisok szerint Európa nagy régióiban már 2027-2030-ra a biom (az egyes régiókra jellemző ökoszisztémák együttese) összeomlása is bekövetkezhet. Ez azt jelenti, hogy radikálisan megváltoznak az ökoszisztémákat alkotó életközösségek és a köztük lévő kapcsolatok is: fajok tűnnek el, és újak jelennek meg, köztük betegségeket okozók is. Bár a változás jelenthet új lehetőségeket is, félő, hogy azért mégis az ember számára fontos, stabilizáló jellegű ökológiai lehetőségek tárháza inkább szegényebb lesz, mint gazdagabb. Ezen ökológiai változások része a talaj-ökoszisztémák összeomlása is (ami már tetten is érhető egyes régiókban). Ennek következtében az élelmiszertermelési lehetőségeink is jelentősen beszűkülnek.

Arról, hogy a tudósok pontosan mire is alapozzák a prognózisaikat, konkrétan milyen hatással van az élő közösségekre és az emberre a klímaváltozás, illetve hogy mit tehetünk ez ellen, Hartel Tibor ökológust, a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem Környezettudományi és Környezetmérnöki Karának oktatóját kérdeztük.

Hogyan hat az élővilágra a klímaváltozás, elsősorban a jelenlegi, példa nélküli szárazság?

Az élővilág több szinten is megérzi az éghajlatváltozást, az új klimatikus identitást: megzavarja az egyes fajok életciklusát, befolyásolja az elterjedési területüket, és az ökoszisztémák egészére is hatással van. Ki szeretném emelni mindenekelőtt azt, hogy az ökoszisztémákat az élő és élettelen tényezők bonyolult interakciói és az ebből adódó dinamikák (változások) alkotják. Az élő, ún. biotikus tényezők az adott területen élő növények, állatok, gombák, baktériumok. Az élettelen, azaz abiotikus tényezők pedig a hőmérséklet, a páratartalom, a nedvességtartalom, a fényviszonyok, a savasság, a sótartalom, stb. Ezek együtt hozzák létre azt, amit mi ökoszisztémának nevezünk. És amit hangsúlyozni szeretnék: az éghajlat változása az abiotikus tényezők/feltételek tartós megváltozásához vezet.

Megváltoznak tehát az ökoszisztémák üzemeltetéséhez stabil környezeti teret biztosító hőmérsékleti, nedvességi feltételek. Mindezek mellett megváltozik a hőmérséklet és nedvességtartalom stabilizálódott ciklicitása is (pl. eltűnnek az évszakok, meglepetésszerű extrém hidegek vagy melegek jelentkezhetnek) és ez megzavarja az élőlények életciklusát is. A különböző élő szervezetek élettanilag is, és életciklusukban is „ráhangolódtak” az éghajlati feltételek ciklikus változására.

Azt, hogy ez hogyan történt, egy számomra kedves példával illusztrálnám. Nézzük például a kétéltűeket, amelyek kora tavasszal szaporodnak. Mikor a hó megolvad, kialakulnak a szaporodásuk szempontjából fontos pocsolyák, vizes területek. És innentől kezdve melegszik az idő, tehát ki tudnak fejlődni az utódaik, nem valószínű, hogy komoly fagyok tesznek kárt a lerakott petékben, lárvákban. Románia középső részén a barna varangyok szaporodása régebben márciusra, április elejére esett, a 90-es évek elején én is ebben a periódusban találtam barna varangy petéket Segesvár környékén.

Azóta viszont Európa-szerte, sőt világszerte megfigyelték a mérsékelt égövben, hogy hamarabb petéznek a kétéltűek, mint 30-40 évvel ezelőtt. Ma már március utolsó napjaiban-április elején Segesváron csak ritkán vannak barna varangy peték, mivel melegebbé vált az éghajlat, a peterakás időszaka korábbra tolódott: kb. március közepére. Emiatt viszont nagyon megnőtt annak az esélye, hogy egy tavaszi fagy nagy pusztítást végezzen az ivadékok körében.

Nagy általánosságban, egy, az éghajlat változásai miatt tartósan előbbre tolódott szaporodási periódus növeli a helyi kétéltű populációk sérülékenységét, mert kiteheti őket kórokozóknak, ragadozóknak is. Továbbá, az időszakos vizek időtartama rohamosan lerövidül, mert kevés a csapadék, nincs már hó, ami megolvadhatna, a talaj száraz. Ezt még az időszakos vizekhez legjobban alkalmazkodott fajok (pl. sárgahasú unka, gyepi béka) is megszenvedik, lokális populáció extinkciók (eltűnések) várhatók.

És van egy másik gond is a kétéltűek viszonylatában: mivel a telek melegebbek, nem tudnak rendesen áttelelni. Mivel változó testhőmérsékletű állatok, az anyagcseréjükre jelentős hatást fejt ki a környezet hőmérséklete. Nézzünk csak meg egy békát, amikor nagyon hűvös van: alig bír mozogni, mert alacsony az anyagcsere szintje. Ha nincsenek jó telelési feltételek, például az optimálisnál melegebb van, a kétéltűek szervezete elfogyasztja a tárolt energiatartalékokat, a tápláléktartalékokat, a zsírt, és elpusztulnak, nem élik túl a telet. Vagy ha nem is pusztul el, nem lesz energiájuk szaporodásra, tehát populáció szinten veszteség következik be. Hogy ez a jelenség létezik, és hogy a klímaváltozáshoz kapcsolódik, bizonyított tény. Továbbá, a kétéltűek bőre fontos légzőszerv, de ugyanakkor ezen keresztül veszi fel a vizet (picikét viccesebben mondhatjuk, hogy a béka a talajvizet issza a bőrén keresztül) és ásványi sókat. De a permeábilis bőr csak optimális mikro-élőhelyi nedvességi és hőmérséklet feltételek mellett működhet, tehát visszakanyarodunk az éghajlati feltételekhez.

De nemcsak a kétéltűeknek, hanem a madaraknak, a rovaroknak, minden állatnak igazodik a szaporodási periódusa az éghajlati ciklicitáshoz. És a növényeké is. Regionális és globális szinten is megfigyelték, hogy a virágzás egyre korábban történik meg számos fajnál. Akárcsak a kétéltűek, a növények is meg kell harcolják a ciklikus éghajlati feltételek megváltozásából adódó helyzeteket, és sajnos, itt is több faj lesz vesztes mint nyertes.

Az életciklus lényeges befolyásolása mellett, az éghajlatváltozás az élőlények elterjedési területét is nagymértékben megváltoztathatja. Vannak fajok, amelyek inkább északon, mások délen, egyesek magas hegyvidéken, mások síkvidéken érzik jól magukat, alkalmazkodva a bioklimatikus feltételekhez. Vannak fajok, melyek a szárazságot jobban tűrik, és vannak, amelyek kevésbé. A különböző fajok a toleranciájuknak, és a diszperziós, azaz terjedési képességüknek megfelelően népesítenek be egy-egy területet, ami viszont, úgy tűnik, hogy most kezd megváltozni.

Olyan fajok számára lesz optimálishoz közeli a mi égövünk, amelyek történetileg, evolúciósan nem lenne mit keressenek itt. Ezek akár olyan gerinctelen fajok is lehetnek, amelyek betegségeket okoznak. Szúnyogok, pókok, különböző tetvek vagy más élőlények (pl. növényfajok, amelyek nem jellemzőek a területre) érkezhetnek, amelyek az embernek, illetve az ökoszisztémáknak nagy károkat okozhatnak.

Természetesen van egy olyan felismerés is, hogy az új biotikus elemek lehetőséget is jelenthetnek – a szárazsággal szemben rezisztens növényfajok, amelyek hasznosak lehetnek urbán környezetben – de összességében az álláspont az, hogy ezek az új fajok tovább stresszelik a természetes ökoszisztémáinkat, csökkentve az azok szolgáltatásainak a spektrumát és minőségét is.

Harmadrészt az éghajlatváltozás az ökoszisztémák egészére is – beleértve azokat az ökoszisztéma folyamatokat, amelyek relevánsak az ember számára is – kifejti a hatását. Az ökoszisztémákat alkotó rengeteg szervezet – növények, különböző mikroorganizmusok, gombák, puhatestűek, férgek, ízeltlábúak, különféle gerincesek – együtt dolgozik a szervesanyag megtermelésén, illetve hasznosításán, újrahasznosításán. Ennek révén termelődik folyamatosan újra a talaj, amennyiben ehhez megvannak az abiotikus, és ezek között kiemelten: a klimatikus feltételek. A talajt újratermelő fajok többsége olyan apró, hogy szabad szemmel nem is látható, például mikroszkopikus méretű gombák, baktériumok. Ezek a kevésbé ismert és népszerű élőlények tartják fenn a talajt és annak a funkcióit.

De vegyünk egy közismert fajt. Például a földigilisztát, mely ha kiszárad, nem tud lélegezni, ezért nem tudja felaprózni az elhalt növényi részeket, nem tudja ezeket a talajba juttatni, tehát nem tudja ellátni azt a funkcióját, amire szükség van a talajlazításhoz, illetve a talajképződéshez.

Amennyiben a giliszták, és más, a talaj újraképződése szempontjából fontos fajok nem tudják ellátni a feladatukat, teljesen tönkremehet, dezintegrálódhat a talaj. És ez végzetes hatással lehet az ökoszisztémára, összeomolhat az egész rendszer.

A klímaváltozás ezeket a fajokat stresszeli, számos, az ökoszisztéma identitása, működése szempontjából fontos faj eltűnését okozva. Ezen keresztül pedig előidézheti az ökoszisztéma összeomlását is.

Fent csupán az éghajlat tartós változásának a hatásait említettem. Viszont emellett erősen fontos az, ahogy az ember kezeli az ökoszisztémákat. Egy, például juhok által túllegelt legelő és talaj sokkal érzékenyebb az szélsőséges éghajlati változásokra, mint egy ökológiai szempontból egészséges gyep. A túllegeltetett gyep és talaj jobban erodálódik a tartós záporeső hatására és lassabban regenerálódik ezután, elveszíti a rezilienciáját. Egy olyan táj, ahol a vizet lecsapolták, érzékenyebb a szélsőséges csapadékhiányra és melegre, mint egy olyan táj, ahol az emberek bölcsen megtartották a vizet. Egy, az agrokemikáliák által stresszelt agrárökoszisztéma sokkal sérülékenyebb az éghajlat változásaira, mint a hagyományos, kemikáliákkal nem kezelt agrártájaink. Az ember számára is fontosak az éghajlat ökoszisztémákra kifejtett hatásai, mert gondokat okoz a mezőgazdaságban, az erdészetben, az emberi településeken is.

Mit lehet tenni az aszály pusztító hatása ellen, hogy a szárazság ne okozza az ökoszisztémák összeomlását?

Ez nem oldódik meg, ha nem állítjuk helyre a talajok vízháztartását, vagy általánosabban fogalmazva, az ökoszisztémáink vízvisszatartó képességét. És ez egy nagyon sürgősen megoldandó probléma.

Most kell elkezdeni, hogy ne legyen késő, hogy ne induljanak be láncszerű, dominószerű folyamatok, melyek az ökoszisztémák összeomlásához vezetnek. Restaurálni kell a vizes élőhelyeinket, folyóvizek mentén, például. Mert hogyha van felszíni víz, az azt jelenti, hogy a talajvízszint is megemelkedik, és a talaj, mint ökológiai üzem, minden „munkásával” működhet, végezheti a dolgát. Például ahol a hódok kisebb tószemeket hoznak létre, ott több tíz vagy akár több száz méteres körzetben a talajvízszint is megemelkedik. Persze, ezt a gazdák negatívumként élik meg a legtöbbször, de ez az elv, amit követnünk kell, ha a vizet a tájainkban akarjuk tartani.

Ezt most félig-meddig viccnek szánom, de azt is mondhatnám, hogy most nekünk nagyon sok hódra lenne szükségünk, átvitt értelemben is.

A román agrárminisztérium azt mondja, hogy az aszályra kizárólagosan csak az öntözőcsatornák újra működtetésével, kiterjesztésével kell válaszolni. Ez önmagában nem megoldás, hiszen hogyha nincs víz a tájban, nincs mit vezessünk az öntözőcsatornákon sem. Abban az esetben, ha regionális szinten, tájszinten, az ökoszisztémák vízháztartása megváltozik, nemcsak a talaj dezintegrálódik, hanem a természetes ökoszisztémák vízvisszatartó képességére épülő víztartalékaink is kiürülnek. És akkor ott állnak a csatornáink szárazon.

Amikor mezőgazdasági termelésről van szó, érdemes volna agrárökoszisztémákról beszélni, hiszen a termelés maga egy ember-ökoszisztéma koprodukció. És ha az agrárökoszisztémának az ökoszisztéma komponense tönkremegy, ellehetetlenül a mezőgazdasági termelés is, hiába van meg hozzá a modern technológia.

Nagy kihívás, hogy a mezőgazdasági termelést hogy tudjuk integrálni és fenntartani, hogy az élelmiszerbiztonságot hogyan tudjuk megoldani a jövőben. A globális délen, a szubszaharai Afrikában, Indiában, ahonnan Európa nagyon sok élelmiszert importál, számos agrárökoszisztéma omlik össze. Nemcsak azért, mert túl vannak használva a talajok, hanem a klímaváltozás miatt is, ezek hatása együttesen jelentkezik. Százezrek, milliók maradnak élelmiszer és víz nélkül és ez sok konfliktust fog okozni (a gyerekek és a nők például a legnagyobb vesztesei lesznek ezeknek a folyamatoknak, mert agresszió érheti őket). Tehát Európa ezekből a térségekből nem számíthat a közeljövőben élelemre. Mi több: Európa a globális táplálékbiztonságnak az egyik kulcsszereplője volt, és az is marad. Ez azt jelenti, hogy exportálnunk kell majd, de importálni már nem lesz honnan. A mediterrán területek már nem lesznek annyira produktívak, mint eddig, sőt, Közép-Európa nagy régiói is – ahol az aszály egyre súlyosabb lesz – egyre kevesebbet fognak termelni.

Gyakorlatilag ez azt jelenti, hogy egyre kisebb területen kell majd egyre több élelmiszert megtermelnünk. És ez óriási kihívás az éghajlati változások és az agresszív technológiáink által már szélsőségesen leterhelt és stresszelt agrárökoszisztémáink szempontjából.

Feltevődik a kérdés, hogy rendelkezünk-e azzal a tudással, ami lehetővé teszi, hogy olyan, megnövekedett kapacitású, ha úgy tetszik „Schwarzenegger-agrárökoszisztémákat” hozzunk létre, amelyek képesek annyit termelni, hogy mindenkinek jusson elégséges mennyiségű és kielégítő változatosságú élelmiszer? Annyit, hogy a jelenlegi, nagymértékű táplálékpazarlást is fedezni tudjuk, ami messze túlnyúlik az emberek reális szükségletein, és egy beteljesedettnek nevezhető emberi élet igényel? A válasz az, hogy nem. Ezért az életmódunkon is változtatnunk kell: azon, hogy mit és mennyit fogyasztunk, azon, ahogy újragondoljuk, újra definiáljuk az emberhez és a természethez egyaránt méltónak megélhető életet.

Az ökológiai szemlélet, az ökológusok és környezettudósok sokkal nagyobb szerephez kellene jussanak. Ez azt jelenti, hogy a szektoriális, ágazati politikáinkat holisztikusabbá kell tenni, több szempontot kellene egyidőben figyelembe venni a döntéseknél, a tervezésnél. Például az uniós közös agrárpolitika helyett inkább közös agrár- és környezeti politikáról kéne beszélnünk, a mezőgazdaságot és a környezetvédelmet nem külön kellene kezelni.

Hozzátenném, hogy a román környezetvédelmi minisztériumban például nem is foglalkoztatnak tudomásom szerint egyáltalán ökológusokat. Az is lehet, hogy rosszul tudom, és dolgoznak ökológusok a környezetvédelmi minisztériumban, ez esetben bocsánatot kérek, de úgy tudom, hogy ez nem így van.

És nemcsak hangot kellene kapjanak az ökológusok, de finanszírozást is kellene biztosítani az agrárökológiai kutatásokhoz. Ami azt jelenti, hogy nemcsak a hagyományos értelemben vett mezőgazdasági kutatásokat kellene támogatni, hanem olyan programok kellenek, melyekben hangsúlyosan megjelenik az ökológiai komponens is. Az ökológusok és környezettudósok társadalmi presztízse is nagyobb kellene legyen, mint jelenleg.

Amikor középiskolai tanár voltam Segesváron, a fiataljaink az iskola padjaiban, formálisan, se ökológiáról, se környezettudományról nem hallottak. Ez pedig nagyon nagy gáz, ahogy az is, hogy azóta semmi változás nem történt ilyen téren. A diákok ökológiai általános műveltsége még mindig a kiemelkedően szenvedélyes, elhivatott tanároktól függ. Az erdészeknek például sokkal nagyobb a társadalmi elfogadottságuk, sokkal többen jelentkeznek erdőt ültetni, mint mondjuk egy gyepet vagy vizes élőhelyet restaurálni, vagy egy kétéltű fajt megmenteni. Legalábbis Kelet-Európában ez így van.

A klímaváltozás hatásainak enyhítése szempontjából fontos az is, hogy minél több zöldövezet legyen, elsősorban olyan, ami természetes, önfenntartó, nem az ember által fenntartott.

Egy egészséges erdőnek a vízvisszatartó képessége igen nagy, felmehet egészen 1200 köbméter/hektárig, ami nemcsak vízmegtartási, de árvízvédelmi szempontból is fontos. Minél nagyobb a zöldövezetek aránya, annál kisebb teher jut a kanálisrendszerekre, amikor az extrém esők, záporesők jönnek.

És ez fontos a lakott települések esetében is: minél több a zöldövezet, annál jobb. A természetnek van egy fantasztikus hatása, képes a mikroklímát szabályozni: pl. hűvösebbé teszi a környezetet kánikula idején, navigálhatóvá teszi az életet. Ez főleg abban a kontextusban válik fontossá, hogy a városokban egyre erősebb a hőszigethatás, és a hőszigetek kialakulása által okozott stressz miatt – ez bizonyított tény – megnő az emberek mortalitási rátája az extrém kánikulában. Romániában végzett vizsgálatok is kimutatták, hogy a fák lényegesen, akár 15-20 fokkal is képesek csökkenteni a hőmérsékletet helyi szinten.

Át kell gondolnunk azt is, ahogy az urbánus teret és a működő ökoszisztémákat felfogjuk. Ezen belül azt is, ahogy például a saját kertjeinkben felfogjuk a természetet. Nagyon sok ember zöldövezet alatt a rövidre nyírt gyepet érti, ami amellett, hogy nem egy természetes növénytakaró, még vízigényes is. Az értékes, fogytán lévő vízkészeleteinket arra kell használni, hogy ezeket locsoljuk.

Át kell gondolnunk azt, hogy mivel táplálkozunk, és hogy mennyit eszünk, mennyi az, ami elég nekünk. Ezek nagyon érdekes kérdések, és összehangolt szemlélet kellene ahhoz, hogy megállapítsuk, mi az optimális és fenntartható.

És fontos megoldani az energiaellátás kérdését is. Szerintem érdemes lenne megfontolni az atomenergia, mint tiszta energiaforrás újrafelfedezését.

Jelenleg főleg a zöld mozgalmak részéről nagy az ellenállás ezzel szemben, ami érthető is, hiszen korábban óriási társadalmi és környezeti problémákat okozott, ha egy erőmű felrobbant. Ma viszont már más, biztonságosabb technológiák is rendelkezésre állnak. Világszerte az energiafelhasználás nemhogy csökkenne, hanem növekvő tendenciát mutat. És ezt az igényt nem lehet úgy kielégíteni, hogy az ökoszisztémákat is megőrizzük és a klímaváltozást okozó gázok kibocsátásának kérdését is rendezzük. Kisebb az esély arra, hogy csökkenjen a globális energiafogyasztás, mint arra, hogy stabil, nukleáris eredetű energiát termeljünk. Nagyon sok mindent kell közösen átgondolni, minél kevesebb veszekedéssel, hergeléssel, és precedensértékű józansággal.

De ez nem fog megtörténni mindaddig, amíg nincs politikai akarat rá, valamint intézményi és akadémiai segítség hozzá. Úgy gondolom, hogy működhetne, de egyelőre nem látom rá az akaratot, és attól tartok, hogy csak akkor ébredünk majd fel, hogy cselekedni kéne, amikor már nagy lesz a krízis. De félő, hogy akkor már visszafordíthatatlan lesz a folyamat. Most kellene cselekedni, kidolgozni egy jövőképet, és proaktívan kellene fellépni, hogy megelőzzük a nagyobb bajt, hogy ne várjunk addig, amikor már túl késő.