Duzzadó küslajbi és héjsza az „ezeréves határon”

A vendéglátóipar tipikusan alacsony, ha nem a legalacsonyabb jövedelmezőségű (5% – 15%) ágazat. Nyilván a várható vendégek fizetőképessége erősen befolyásolja a nyereséget. Persze a kínálat minősége is lényeges.

Csángóföldre, a „Gyimesekbe” elsősorban az identitásturizmusra vágyó, főleg magyarországi vendégek érkeznek, elég gyakran társas kirándulások keretében, „buszoslag”. Szóval, rezsimtől, kormánytól függetlenül, Székelyföldre és Csángóföldre első sorban „Kádár népe” jár, melegítőben (tréning). Ezek a turisták bizony nagyon kis büdzsét szánnak a kirándulásra. Várkonyi Andrea sem tipikusan csángó tarisznyára vágyik. Megelégszik a francia Riviérán több mint két és félmillió euróért vásárolható Hermes „küstáskával”.

Másrészt, Hargita megyében, így Csángóföldön is, drasztikusan csökkent az odalátogató turisták száma. Ilyen helyzetben nem a vendégek nyilvános megbélyegzése és elutasítása tűnik a legszerencsésebb turista csalogató – jövedelem megtartó stratégiának. Formabontó eljárásnak tűnik tehát a gyimesi faluturizmus pápájának hepciáskodása, hogy ő ott az ezeréves határon kinek gazsulál és kinek nem? Különben a hajdani határ létezése történelmi tény, de nem az ott élők miatt jött pont ott létre és nem máshol. A „küslajbiban” kebelét duzzasztó héroszunk úgy véli, hogy az odalátogató, fizető vendégekkel kegyet gyakorol, ha fogadja őket. Holott azért a gyimesi faluturizmus esetében talán mégsem erről van szó.

A gyimesi identitásturizmus egyik elhallgatott, de azért jelentős összetevője a sorozatos kudarcok leltára. Maguk az egykori „alapító atyák” úgy kerültek oda, a senki földjére, hogy a már-már mitologikusan vitéz, bátor, határokat őrző székely katonanemzet tagjai lévén, nem óhajtották saját szülőföldjük határait reguláris, jól képzett katonai alakulatokban védelmezni. Inkább elpucoltak. Mert a határ őrzését megszervezni akaró császáriaknak képtelenek voltak ellenállni.

Összehasonlításként, a Bánság fővárosában a törököket onnan 1716 -ban elűző és abból garnizonvárost létrehozó Osztrák Birodalom, 1725 és 1733 között a Fabrikban (Gyárvárosban) a következő gyárakat létesítette: posztógyár, állami bőrgyár (Aerarial Lederhaus), az abagyár, harisnyagyár, selyemgyár, az arany- és ezüstfonal- és paszománygyár, a szeggyártó hámor, a lőpor- és salétromgyár, kelmefestő-műhely, a papirmalom, szappanosműhely, olajsajtó és a kalapgyár. 1733-ban száznegyvenháromezer (einhundertdreiundvierzigtausend!!!) eperfát ültetnek a selyemgyártás beindításához.

A huszadik században a szomszédos Regátból (Regatul Vechi – Ókirályság) a nem túl jól kiképzett és még kevésbé jól felszerelt román csapatok kétszer is úgy sétáltak át az „ezerévesen”, mint kés a konyhai hőmérsékleten meglágyult vajon.

Azzal se nagyon kérkedik senki, hogy szinte minden évben elég sok tápos látogat a Gyimesekből, Csíksomlyóra a kegytemplom közelébe, a megyei sürgősségi kórház fertőző osztályára, a túrospuliszka által nyújtott, mindent megrengető kulináris élmény után jelentkező, Niagara szerű perisztaltika következtében. A diarrhoeát minden bizonnyal a friss gyimesi levegő okozza.

Szóval, a Gyimesek majd megbünteti a jószándékkal oda érkező táposokat! Láttunk már ilyent a kettős állampolgársággal kapcsolatos, érvénytelen népszavazás kapcsán.

Megejtő az a következetesség, mellyel a tényeket mindig sikerrel mellőzzük. A legutóbbi magyarországi törvényhozási választások, minek utána az RMDSZ polgármesterei szajkózták, hogy „szavazatainkkal most kell megmenteni a helyzetet” megmutatták, hogy mekkora a határon túlról érkező szavaztok súlya, jelentősége. Kissé mintha túlbecsültük volna saját súlyunkat, az eseményeket befolyásoló képességünket. Az RMDSZ, katartikus nótákat is lekörözve hányta a fittyet mindenre, főleg a tényekre. Egy friss felmérés szerint, a győzteshez húzás eredményeként, a választásokon elsöprő győzelmet arató TISZA támogatottsága 70%, a fennmaradó 30%-ból jut a korábbi kormánypártnak is. Vagyis a nyári turisztikai szezonban érkező táposok közül háromból kettő biztosan TISZA támogató lesz. Mert a választások után, a felmérések szerint elég sok fideszes csapódhatott a győzteshez. Na ezeket a fizető vendégeket igyekszik a csángó turisztika pápája alaposan megregulázni. Csak halkan jegyzem meg, hogy ha már annyit ragozzuk az „anyaországot”, hát számunkra az mindentől függetlenül Magyarország és nem egy ottani politikai párt. És magyarságtudatunk intenzitása sem a politikai alapon kiosztott, közpénz jellegét elveszejtő „pénz, pénz, pénzecske” függvénye kellene, hogy legyen.

És hogy a héjszáról is ejtsünk egy-két szót.

1983 körül, kínomban beálltam haknizni. „Zenekari” társaim egytől egyik a kolozsvári „konzi” diplomásai voltak, és nagyon jól képzet táncházasok. 1990 után lett belőlük rádiós-televíziós zenei szerkesztő, opera igazgató. De néprajzosként is nagyon jól felkészült profik voltak. A csíkszeredai kötöttárúgyár kantinjában (jelenleg a Hargita Vendégváró működik ott), a „trikotázs” -ban idétlenkedtünk, gondolom, „lagzi” lehetett, „ha nem egyeb”. Volt egy fél méterre kiemelkedő, cement pódium – azon szorongott a zenekar. Az egyik szünetben, kezében egy üveg „butzegi” -vel (Bucegi sör) a pódium elé tántorgott egy kedves vendég. Azonnal kioktatott, hogy mit és hogyan kellene muzsikálnunk. (Nem mintha kifogástalan lett volna hakni-repertoárunk előadásmódja.) „És különben is, tudjátok ti, milyen az igazi csángó héjsza? Na, azt kellene muzsikáljatok!” Én visszahúzódtam, egyrészt mert nem volt gyakorlatom a „búzamókusok” kezelésében, másrészt táncházas se voltam. A többiek, rutinos „búzamókus” kezelők lévén, érdeklődve válaszolták: „Nem tudjuk. Milyen? Megmutatná?”

Az ipse büszkén kihúzta magát. A butzegivel úgy egyensúlyozva, hogy az függőlegesen maradjon, hátradőlt, első két lábát megpróbálta, persze egymás után, a levegőbe dobni. Csakhogy senki nem vette észre az előző „búzamókusok” által, a pódium előtti cementre kilöttyentett seritalokat. Táncosunk megcsúszott és akkorát esett a hátára, hogy az egész „trikotázs” megdöndült. Kostyák Alpár barátom faarccal előrehajolt: „Ja? Ilyent mi is tudunk.”

Amíg el nem felejtem, a „butzegi” megúszta, sikerült megmenteni. Egy csepp nem sok, de annyi sem löttyent ki belőle.

Hát ez jut eszembe, amikor a legutóbbi Magyarországi választások kapcsán sértődöttségünknek és mélységes csalódottságunknak adunk hangot.