Az ellenfélképzés ősrégi eszköze: mire használják az ideológiákat

Amikor az ember a kezébe vesz egy ezeroldalas könyvet az ideológiákról és az ideológusokról, egy pillanatra irigykedni kezd: hogy valakinek a mai világban volt annyi ideje és tudása, hogy ezt megírja. Cristian Preda Ideológusok és ideológiák a kortárs Romániában című könyve szemléletesen mutatja be, mennyire színes volt az ideológiák palettája hazánkban. Teszi mindezt annak tudatában, hogy az elmúlt harmincöt évben többször, többen is vitatkoztak az ideológiák megszűnéséről, feleslegessé válásáról vagy egyenesen nemlétezéséről. Elég csak Francis Fukuyama A történelem vége című könyve körüli vitákra gondolni, vagy olyan művekre, mint Daniel Bell The End of Ideology című kötete, Seymour Martin Lipset Political Man című munkája, illetve Slavoj Žižek The Sublime Object of Ideology című könyve (lásd még a témához kapcsolódó előadásrészletet).

Az ideológiák mindegyike olyan eszmerendszer, világnézet, amely a valóság alakítását tűzi ki célul. Nem megismerni akarja a világot – mint a tudományok –, hanem formálni. Minden ideológia az általa kiválasztott értékekre alapozva mondja meg, mit tart helyes politikai cselekvésnek. Eszmerendszere által csoportokat hoz létre. Bár a szavak ugyanazok maradtak a történelem során – ideológia, bal, jobb, konzervatív, baloldali, liberális stb. –, ezek tartalma időben és földrajzi térben nagyon különböző.

Az „ideológia” szót, csakúgy mint az ideológiák bal–jobb szerinti felosztását, a franciák találták ki a 19. században. Az 1800-as évek elején megjelent Az ideológia elemei című könyvében Destutt de Tracy francia gróf, filozófus és katona (rövid életrajz) megpróbált „pontos és részletes leírást adni intellektuális képességeinkről, azok főbb jelenségeiről és legfigyelemreméltóbb körülményeiről, egyszóval az ideológiák valódi elemeiről”.

Az 1789 szeptemberében összeült francia Alkotmányozó Nemzetgyűlésben, ahol a király vétójogáról kellett dönteni, az elnöktől jobbra ültek azok, akik szerint a király vétójával bármely törvényt véglegesen meg kell tudnia akadályozni (a monarchisták), balra pedig azok, akik szerint nem. Ugyanezen év novemberében az ülésvezetőtől jobbra ültek azok, akik a francia forradalom ellen és a király, azaz a régi rend mellett voltak, balra pedig azok, akik inkább a forradalommal szimpatizáltak, és patriótáknak nevezték magukat. A progresszív baloldal és a konzervatív jobboldal megnevezések elterjedéséhez a korabeli sajtó is hozzájárult. Az ideológiák bal–jobboldali tengelyen való egyszerűsítő ábrázolása mellett később megjelent például a Nolan-diagram is, amely két dimenzióban – a gazdasági és a személyes szabadság mentén – helyezi el térben az ideológiákat.

Magától adódik a kérdés: vajon manapság, amikor az emberek azt hallják, hogy baloldali, nemzeti vagy liberális, akkor a nagy alapító atyák – mondjuk Edmund Burke, John Locke vagy Karl Marx – gondolataira asszociálnak? Vagy azokra a közgazdasági nézetekre, amelyek alapján egyes gondolkodókat egyik vagy másik irányzathoz sorolnak, mint például Amartya Sen vagy Thomas Piketty esetében? A válaszadók önbesorolásával és ideológiai következetességével foglalkozó kutatások, a Pew Research Center elemzései, valamint további nemzetközi vizsgálatok és YouGov-felmérések alapján elég nagy biztonsággal állítható, hogy nem.

A választók nagy része nem a „tankönyvi” ideológiák jellemzőit ismeri, hanem azokat az ideológiákat, amelyeket leginkább a pártok közvetítenek feléjük. Ha figyelembe vesszük azt is, hogy kormányra kerülve a hatalom megtartása és a társadalmi-gazdasági kényszerek miatt a pártok gyakran ideológiájukkal ellentétes gazdasági intézkedésekre kényszerülnek, nem meglepő, hogy az ideológiákból a gyakorlatban sokszor csak a fogalom marad meg, a tartalom pedig elhalványul.

A politikai kampányokban az ideológiák tökéletes ellenfélképző eszközök. Mivel értékekre épülnek, álmokat fogalmaznak meg, nehéz megmondani – ha egyáltalán meg lehet –, hogy mennyi közük van a valósághoz. A közösségi média és a mesterséges intelligencia korában az ideológiák kampánycélú „túlhasználata” könnyen vezethet ellenfél helyett ellenségképzéshez. Ez vegyes etnikumú környezetben akár a régi „bozgorozások” visszatérését vagy a tettlegesség megjelenését is jelentheti.

Mit tehetünk mi, akik a különböző oldalakról érkező kampányok célcsoportjai vagyunk? Felszerelkezhetünk tudással, információkat gyűjthetünk, és gyakorolhatjuk az empátiát. Ha csak annyit tudunk, hogy sokféle ideológia létezik, már tettünk egy lépést afelé, hogy a másik csoportot legfeljebb ellenfélként, ne ellenségként lehessen eladni nekünk. Ha csak annyit látunk, hogy valaki képes volt bemutatni egy ezeroldalas könyvet az elmúlt harmincöt év romániai ideológiáiról, már el tudjuk képzelni, mennyi különböző világnézet létezik akár csak a mi országunkban. Végül, de nem utolsósorban, a Homeland egyik jelenetét parafrazálva: mindenkiben az embert kell meglátni, nem az ideológia által kreált ellenséget.