Erdély hazavár! De mi lesz velünk?

Guruló bőröndök, új repülőjáratok, karácsonyfa előtt ölelkező rokonok, ismerősök – Erdély hazavár! Az RMDSZ legújabb programjától zeng most a hírfolyam, melynek kimondott célja: meghallgatni és hazacsalogatni a külföldre távozott erdélyi magyarokat. Dicséretes vállalkozás, mondhatnám, hisz nekem is közeli rokonaim, barátaim hagyták el szülőföldjüket a jobb életért, és én is szívesebben látnám őket itthon, gyakrabban, mint a képernyőn keresztül.

Most mégis azokról szeretnék szólni, akik itthon maradtak, vagy hazatértek már, minden külföldi csábítás és minden hazai nehézség ellenére. Köztük egy kicsit magamról is. Azt a generációt, akit senki nem kérdezett meg, hogy mire lenne szüksége, hogy ne menjen el a 2007-es nagy határnyitás után. Mert bizony csak a szerencsén és az akkori páromon múlt, hogy nem húztam el én is ebből a kilátástalan, éhbéres országból.

Akkor, a nagy gazdasági válság után fogott volna igazán jól egy támogató-tájékoztató program, amikor én pont pályakezdő voltam, és teljesen magamra voltam utalva. Na meg a munkapiacra, amiről semmit sem tudtam, és azt a semmit is a Google-ről. Az olyan úri huncutságokról, mint a munkanélküli segély meg egyetem utáni egészségbiztosítás is csak szájról szájra keringett a hír, de hiteles forrásból egy szó se. Akárcsak a jobbacska munkalehetőségek.

Több hónapos hasztalan keresgélés után végül csak egy ismerősömnek köszönhetően tudtam munkát találni itthon, a messzi fővárosban. Úgy, hogy egy másik jótevőnél húztam meg magam néhány hétig, amíg arra vártam, hogy a szóbeli ígéretből munkaszerződés legyen, és közben egy irodaházat takarítottam némi alamizsnáért, a friss jogi diplomámmal a zsebemben. Nem ártott volna akkor egy jó szó arról, hogy ha több mint 50 km-re vállalok munkát, akkor járt volna több ezer lejes költözési támogatás. Járt volna, ha valaki szólt volna. De nem szólt, így nem is járt. Mire hónapokkal később hallottam róla először egy ismerőstől, már késő volt.

És amikor tíz év után hazatértünk szülővárosomba, az akkori párommal hiába szerettünk volna külön lakásba költözni. Évekig nem engedhettük meg magunknak – hála a szabad piacnak –, és ifjúsági lakást akkor sem kaptunk volna, ha elfogyott volna a kilométeres várólista. Mert az ANL-programban úgy ítélték meg, hogy a szülői házban bőven van még hely nekünk. Aztán mire kaphattunk volna, mert már bérben laktunk, arra kezdte az állam a piaci ár feléért odaadni a lakásokat azoknak az örökifjú lakóknak, akik húsz éve már benne laktak. Miközben új lakások alig épültek…

Jól jött volna egy háló, ami kifog, amikor kidobtak a munkahelyemről, és egy kéretlen jótanács is, hogy milyen cégformát válasszak, ha már nem akarnak alkalmazni, de fussa még ételre meg számlákra, miután kifizettem az egyre nagyobb adókat. Vagy egy kis adókedvezmény, ha már a „rászoruló” IT-seknek jutott. Egy kis információ a román babakötvényről, hogy ne Facebook-kommentek és ChatGPT alapján kelljen kiszámolni, jobban megéri-e, mint a magyar (nem). S hogy az RMDSZ-es Eurotrans ne csak rávegyen a magyar babakötvényre, hanem vezessen is végig a folyamaton.

Az újabb válság közepén pedig hálásak lettünk volna, ha legalább a minimálbéren tengődő kismamákat megkímélték volna a további 10%-os levonástól, hisz nekik a havi rezsi vagy a heti bevásárlás múlik rajta. Ha nem csak az ipart, a vállalkozókat támogatnák, mert attól nem lettek elérhetőbbek sem a lakások, sem az autók – legfennebb a jól menő cégvezetőknek. Ha a piac „láthatatlan” kezét néha lefogná az állam, mert oda jutottunk, hogy átlagbérből saját blokklakást – nemhogy kertesházat – se tudunk vásárolni jelentős önrész és fél életre szóló tartozás nélkül. Miközben tizenéves, Nyugatról kiszuperált családi autókra kuporgatjuk az elhígult pénzünket – nekünk csak ez a Roncsautó program jutott.

Úgy általában véve, nem ártana egy olyan állam, amely tájékoztat a jogaidról és lehetőségeidről, mindenkinek elérhető támogatásokat nyújt, átlátható közigazgatási eljárásokat, érthető űrlapokat biztosít. Hogy ne kelljen az átlagpolgárnak egyetemet végeznie hozzá, vagy könyvelőt fogadnia egy adóbevallás kitöltéséhez. Egy olyan állam, amelyben nem csak a közalkalmazottak jólétére jut pénz, egy olyan közoktatás, amely nem funkcionális analfabétákat termel, egy olyan egészségbiztosítás, ami mellett ne kelljen drága magánrendelőbe menjünk. Egy olyan ország, amelyben a tudásból, a tapasztalatból és az erkölcsi tartásból származik a jutalom, és nem az ügyeskedésből meg a talpnyalásból.

Ha majd egyszer mindezek rendben lesznek, talán hazajönnek maguktól is, akiket annyira várunk, s talán nem mennek el még többen. De addig Erdély hiába vár, hiába remél.