Nem pénzhiány van, hanem pazarlás – avagy mire jók a Regionális Fejlesztési Ügynökségek?

Ilie Bolojan kormánya az elmúlt időszakban sorra vezette be a megszorításokat, amelyek közül a legfájdalmasabbakat az oktatási rendszer viseli el. Tanárok ezrei kényszerülnek több órát tanítani ugyanazért a bérért, megszűnnek a korábban biztosított pótlékok és pluszórák, a diákok pedig szigorúbb feltételek mellett, jóval kevesebben jutnak ösztöndíjhoz. Falusi iskolák kerülnek veszélybe az összevonások miatt, a kisgyerekeknek hosszú utakat kell megtenniük, hogy tanórára járhassanak. Röviden: az oktatásban mindenki többet fizet (idővel, munkával stb.), miközben a kormány a „nincs pénz” mantráját ismételgeti.

Csakhogy a valóságban nem a pénz hiányzik, hanem a józan gazdálkodás. Az állami költségvetésben ott tátong a pazarlás egyik legnagyobb szimbóluma: a Regionális Fejlesztési Ügynökségek (RFÜ, románul ADR). Ezeket az intézményeket papíron azért hozták létre, hogy lehívják az európai uniós forrásokat, koordinálják a régiók fejlesztését, és pályázatokat kezeljenek. A papír sok mindent elbír. A gyakorlatban az RFÜ-k párhuzamos struktúrákként működnek a megyei tanácsok és helyi hivatalok fejlesztési irodáival, így ahelyett, hogy gyorsítanák a folyamatokat, inkább átfedést, zűrzavart és többletköltséget termelnek.

2021 óta az RFÜ-k a Regionális Operatív Programok menedzsmenthatóságai, vagyis teljes jogkörrel bírnak a pályázatok kiírásában, elbírálásában és finanszírozásában. Ez akár működhetne is, ha közben a helyi hivatalok nem tartanák fenn ugyanazokat a feladatokra szakosodott egységeiket. Így viszont két rendszer fut egymás mellett, két irodahálózat, két döntési lánc, két pénznyelő, mindkettőt közpénzből. És miközben az állam azt állítja, hogy az oktatásban nincs miből fedezni a pedagógusok bérét vagy a diákok ösztöndíját, addig az RFÜ-k igazgatói és aligazgatói bőséges költségvetésekkel gazdálkodnak.

A Központi Regionális Fejlesztési Ügynökség például 1,4 milliárd eurós keretet kezel a 2021–2027-es ciklusban. De hogy ebből mennyi jut el ténylegesen a közösségekhez, és mennyi nyeli el az apparátus fenntartása, az korántsem átlátható. Közben a tanárok több órát tanítanak kevesebbért, a falusi gyerekeknek összevont iskolákba kell járniuk, és a szociális ösztöndíjakra is egyre kevesebb fiatal jogosult.

Joggal merül fel tehát a kérdés: valóban nincs pénz, vagy csak rosszul van elköltve? Miért kell a pedagógusokat megszorításokkal sújtani, miért kell a diákoktól elvenni a támogatásokat, ha közben nyolc külön regionális ügynökség működik, mindegyik saját vezetéssel, kommunikációs osztállyal, stratégiával. Ez olyan, mintha nyolcszor kellene feltalálni ugyanazt a kereket.

Az igazi reform nem az, hogy az iskolákban spórolunk, hanem az volna, ha az állam a saját fölös szerkezeteit számolná fel. Kisebb állam, kevesebb hivatal, átláthatóbb rendszer és több pénz ott, ahol valóban szükség van rá: az oktatásban, a gyerekek jövőjére. Amíg a kormány pazarló struktúrákat tart fenn, addig minden tanügyi megszorítás nem takarékosság, hanem cinizmus.