A ti baloldalotok

Találkozni néha álságos sóhajtozásokkal, különösen most, hogy a neoliberális hadjárat zökkentőmentesen folytatódik Romániában (is) az éppen aktuális krízisre hivatkozva: ó, hát nincs baloldal, kellene egy. A sajtócikkek zöme a legkülönfélébb módokon legitimálja a szabadrablást, mintha nem lenne három évtizedes tapasztalat abban, hogy amit reformnak és szükségszerűségnek hívnak, az a politikai és gazdasági elit osztályharca a kilencven százalék ellen. Ilyesmit mondani ma szélsőség, mintha nem lenne sem politikai memória, sem fogalmaink, sem paradigmáink arra, hogy értsük a világot. Csak a ma van, a nagy rácsodálkozás az újabb „megszorító”, ám „megkerülhetetlen” intézkedésekre, és a sóhajtozás: hát, elférne egy baloldal a parlamentben, nagy a baj.

Liberális barátainknak nagyon hiányzik ez a baloldal. Ó, úgy szeretnék ők, ha nem a PSD nevű nackó-neolib párt „képviselné” a baloldalt! Persze, sietve teszik hozzá: nem a szélsőséges fajta baloldal kell (mint amit e cikk szerzője képvisel), az a maoista-sztálinista, gulágos, amelyik még a végén hajléktalanoknak ad lakást meg mit tudom én, könyvtárost a falusiaknak, hanem az a harmadik utas, blatcherista, kellemes fajta, amelyik, ugye, tulajdonképpen nem sok vizet zavar.

Olyan baloldalra vágynak, amelyik „centrista” (jelentsen ez bármit), „mérsékelt” (langyos – kiköpi az Úr), nem heveskedik ám, hanem tulajdonképpen elfogadja, hogy a Piac Szent, a közgazdaság uralkodó értelmezése az egyetlen létező, minden más hamis, ideologizált, huncutkodik, hogy visszahozza Sztálin szellemét. Az a jó baloldal, amelyik tisztában van azzal, hogy a kapitalizmus olyan, mint a levegő: természetes, észre sem vesszük (sőt, nem ajánlott észrevennünk).

Richard Wolff közgazdász említi valahol – ó, ő csak olyan buta kis fickó, történelmet végzett a Harvardon, két közgáz mesterije van a Stanfordon és a Yale-en, ahol szintén közgázból doktorizott –, hogy valamelyik szakdolgozatának a címében szerepelt a kapitalizmus szó, és azzal utasították vissza, hogy nem fogadják el, amennyiben ezt az erőteljesen szubjektív és ideologikus megközelítést nem törli. Így állunk.

Tehát olyan baloldal kell, amelyik nem vesz tudomást a tudjukmiről, amelynek a nevét leírni is problémás (és szélsőséges!). Veszélyes dolog az ilyesmi, főleg, amikor a kommunizmus szelleme jár át mindent, itt a sufniban, már kacsintgat a határon, kinek Putyin formájában, kinek Orbánéban, a lényeg, hogy múzeumot rittyentsünk belőle (apropó: piaci alapon működnek ezek a „múzeumok”?).

Aztán olyan baloldal az ideális, amelyik nem beszél osztályokról. Ez egy külön veszélyforrás, rettegjünk a szótól, nincsenek tőkések sem, a proli meg azt jelenti, mint a paraszt: műveletlent. Egész hadseregnyi ún. szociológus dolgozik azon, hogy valami csűrcsavaros handabandázással megkerülje a valóságot: szociokulturális babámfüle, társadalmi rétegek így, vulnerábilis közösségek úgy, blabla. Izzadnak, hogy megkerüljék a valóságot, de megy az nekik, beleszoktak mára. (Osztály meg csak egy van: középosztály. Hogy minek a közepe? Csendet, komcsi!)

A megfelelő baloldal, amelyet úgy óhajtanak már végre, nem pofázik bele a tőkeviszonyokba. Úgy jó, ha az Egyetlen Igaz Értelmezést követve maga is csak sajnálkozva tördeli a kezét, hát igen, igen, ég Európa (is!), hajléktalanok fekszenek üres lakások mellett, néhány ember kezében a világ vagyonának nagy hányada, kibéreli Velencét a kopasz, ha ahhoz van kedve, hogy ott házasodjon újra, dehát mit csinálj, nem szabad hozzányúlni a Szent Piachoz, mert az Gulághoz vezet, amelyben a Tanácsköztársaság dicsőségét hirdető dalokat dúdolja Sztálin elvtárs a keblén ringatott Maónak.

Az újraelosztás olyan óhaj, amelyet elméletben szeretnek. Olyan, mint a mackó: rajzolva szépen mutat, de élőben ajánlatos elkerülni.

A jó baloldal nem kérdezi meg barátainktól, hogy ugyan már, mondjátok el, hogy tulajdonképpen hány munkanélküli, hány éhező gyermek, hány hajléktalan, hány drogfüggő, hány „vulnerábilis” ember, hány rabszolga az ideális? Mert, ugye, az egyenlőség veszélyes gondolat, az újraelosztás szitokszó, a négyévente esedékes pecsétfesztiválon nem szabad nevetni, a kritika provokáció, a szavak veszélyesek, a gondolkodás üldözendő.

Akkor tessenek megmondani: mit kell tenni valakinek, hogy megérdemelje az utcán megfagyást, a kétévesen alultápláltságban kiszenvedést, illetve mennyivel fontosabb nektek kevesek gazdagodása, mint sokak nyomora? Kérdések, amelyeket nem teszünk fel egymásnak: tényleg, kedves barátaim, hány alultáplált gyermek fér el a középosztályotok alatt, csak, hogy az urak ott fent kifűthessék a kastélyaikat? Miért szélsőbaloldali gondolat az, hogy nem a szegényeket nem tudjuk jóllakatni, hanem a gazdagokat?

Sajnálkozni, álságosan tördelni kezeinket, áhítani a változást, amelyik garantáltan megtartja a viszonyokat, azt illik, nem pedig kérdezősködni és saját fogalmainkat, saját világértelmezéseinket használni.

Szóval, ilyen a ti baloldalotok. Nem baloldali. Minden, csak nem az. Véletlenül sem. Kifejezetten vigyáz arra, hogy ne is váljon azzá, még szerek hatása alatt sem, még otthon sem, a tükör előtt. Gyáva, megalkuvó, amelyik egyik szemmel a tőkére, másikkal meg a szolgáira néz: vajon elfogadják? Zavar vizeket, túllép a szerepén? Nem büdös kommunista, mint József Attila, hanem szépen, öltönyben, belőtt hajjal, előkelő társaságban mozogva vállalja fel, hogy ő, csakis ő az, akire rá lehet bízni a káposztát, mert az nemhogy megmarad, de még inkább jóllakatja a gazdit.