Primér obszesszió… avagy töprengések napjaink rejtett antiszemitizmusáról

1. Több mint harminc évvel ezelőtt, 1994-ben, a neves hebraista Komoróczy Géza, egy cikket közölt „A pernye beleég bőrünkbe” címmel. Cikke egyik részén a budapesti „henye úri antiszemitizmus” intellektuális változatáról értekezett, amikor is a régi nyilas lózungok új, kódolt formákat öltenek. Az emberek nem „zsidóznak” már, állapította meg, hanem ahelyett a „kozmopolita, liberális, nyugati értékrendszer” fogalmakat használják, hiszen mégsem akarják az „antiszemita” bélyeget felvállalni. Szintén Komoróczy volt az, aki már két évvel e cikke előtt bevezette a „másodlagos antiszemitizmus” kifejezést, utalván arra, hogy a huszadik század végén fellépő zsidóellenesség másodlagos az időben, hiszen kronologikusan egy Holokauszt utáni zsidógyűlölet és másodlagos „a jellegére nézve is, mert egy olyan eszméhez nyúl vissza, amelyről most már tudjuk, hogy a Holokauszthoz vezetett. Napjainkban minden megszólalás és minden tett mögött, amely az antiszemitizmussal […] foglalkozik […], egyaránt ott van a Holokausztnak, a nácizmus zsidó népirtásának az emléke, s ott kell tudnunk nekünk magunknak is. A Holokauszthoz való viszony minősít: identitásunk egyik tényezője.”

2. 1945 után az antiszemitizmus erdélyi tájainkon sem tűnt el hirtelenjében – ebből annak ellenére is kiindulhatunk, hogy részletes szociológiai vagy történészi analízisek hiányában nehéz részletekbe bocsátkozni. Ám Olosz Levente egy-két tanulmányából a zsidó-magyar kibékélési kísérletekről avagy arról, miért nem történtek zsidóellenes pogromok Erdélyben (Magyarországgal ellentétben) 1945 után, kivehető (éppúgy mint Tibori Szabó Zoltánnak a '45 utáni zsidó-magyar sajtót elemző könyvéből), hogy feszültségek, forrongások és animozitások azért Erdélyben is fennálltak. A hatóságok azonban mintha jobban ügyeltek volna a vallások- és az etnikumok közti békére és így legalábbis nyíltan nem lehetett tere a gyűlöletnek és az úszításnak. A kulisszák mögött azonban új köntösben továbbéltek régi meggyőződések: a kozmopolitizmus elleni harcnak voltak bizony antiszemita felhangjai is, írta Gáll Ernő 1999-ben utolsó, még életében megjelent könyvében. Olvasva Tóth Imre vagy Balázs Egon visszaemlékezéseit azon 1950-es évekbeli pártgyűlésekre, amelyeken őket kizárták a pártból, megdöbbentő, mennyire egyértelműen leírják az ottani antiszemita atmoszférát. Csak pártszervezetekről lenne itt szó? Nem. Hiszen a sporádikusan felbukkanó egodokumentumokban kimutatható, hogy némelyek a kommunista káderek (kisebbségi magyar szemszögből nézett és értékelt, vagyis elutasított) magatartását azok zsidó mivoltával magyarázták. (Nevek felsorolását a minimumra redukálom, mert jelenségeket, és nem személyeket akarok megjeleníteni). A hatvanas évek végétől ugyanakkor ez a nyílt „zsidózás” mintha visszaszorult volna, vagyis ekkortól, pontosabban kb. 1967-től, az az értelmiségi jelenség is kimutatható Erdélyben, amelyet Komoróczy Géza fogalmával élve, másodlagos avagy kódolt antiszemitizmusnak lehet nevezni. Az Erdélyben is ismeretes kozmopolitizmus fogalomhoz olyanok társultak mint „begyökerezett”, „nyugatias”, „modern/modernista”, melyek ugyan kevésbé annyira egyértelműek mint a szintén használatos „talmudista dogmatizmus” kifejezés, ám az illető kontextusban egyértelműen zsidóellenesek, antiszemiták voltak. Nem hiába cikkezett az ilyen témákra érzékeny Méliusz József már 1968-ban tulajdonképpen a másodlagos antiszemitizmusról, amikor a korabeli „kozmopolitizmus”, „gyökér-idegen”, „faj-idegen” fogalmaknak a harmincas évekbe visszanyúló nyilas-náci eredetéről töprengett el és rácsodálkozott rehabilitációjukra. Előfordult az is, hogy némely magyar értelmiségi a zsidókkal szembeni ellenérzését bizonyos (zsidó származású) személyeknek a gyávasággal, a céltalan csatangolással/vándorlással (Ahasvérus!) való megvádolásával fejezte ki, vagy úgy, hogy saját sikertelenségét a zsidók összetartására, keresztényellenes magatartására vezette vissza.

Az említett 1967-es év Közel-Keleten a hatnapos háború éve volt, amikor Izrael napokon belül legyőzte Egyiptom, Szíria és Jordánia hadseregeit. Ekkor Erdélyben is volt, aki Izrael ellen pozicionálta magát és a korabeli nyugati baloldali zsidóellenesség meg a szovjet izraelpolitika szólamait ötvözte, amikor egyrészt azt hangoztatta, hogy „Izraelnek mint önálló államnak meg kell szűnni” és „el kell tűnnie”. Másrészt a Korunk-ban megjelenhetett 1974-ben egy cikk, amely nemcsak a zsidók és magyarok együttéléséről szólt (szét- és leválasztva ezzel a zsidókat a magyar kultúráról, mintha azok nem a magyar kultúra szerves részei lettek volna), hanem kimondta azt is, miért „kell” az izraeli-palesztin konfliktusban az utóbbiak oldalára állni: „az arab kultúra […] szocialista berendezkedést ígér”, aminek által „el kell ítélnünk az arab világ ellen irányuló neokolonialista törekvéseket”. Noha a cikk kiváltotta a korabeli kisebbségi magyar elit kemény kritikáját (Méliusz József, Szász János, Tordai Zádor tiltakoztak ellene a főszerkesztő Gáll Ernőnél), az erdélyi magyar gondolkodásba is bevonult az a torz elképzelés, miszerint a konfliktus mindkét oldalán terroristák és terrorizmus található. Az ilyen és hasonló tényferdítések, részigazságok, elhallgatások és gonoszkodó egyoldalúságok köszöntenek vissza napjaink „progresszív-baloldali” hozzáállásában.

3. Évek óta hüledezem. Hüledezem jó néhány humánszakos és önbevallása szerint humanista hozzáállású ismerősöm megnyilvánulásán, ha az izrael-palesztin konfliktusról van szó. Ha a szekunder antiszemitizmus fogalmat nem is, de a jelenséget bizonyára ismerik és magától értetődően nem fogalmaznak meg semmit sem, ami Komoróczy Géza fogalomhasználatát lefedné. Hiszen területükön képzett szakemberek, sokat olvasnak és sok mindennek tudatában vannak. Aki azonban éveken keresztül figyelemmel követi, miket posztolnak a szociális médiákon (itt főleg a Facebookra gondolok), annak figyelmét nem kerülheti el az az obszesszió, ami ezen, önmagukat baloldalinak tartó személyek posztjait jellemzi, ha Izraelről van szó. Itt van például az autodidakta környezetvédő és emberjogi aktivista, akinek Izraelről évek óta az jut eszébe, hogy olyasmi mint „zsidó” nem is létezik, hiszen az izraeli történész Shlomo Sand ezt így kijelentette; mindeközben felpanaszolja Izrael állítólagos kolonialista mivoltát, anélkül, hogy megütközne az ellentmondáson, hogy egy nép, amelyik nem létezik, hogyan is kolonizál. Természetesen Izrael a bűnbak már legalább 2021 óta mindegyik erőszakkitörésért és háborúért és felelős az Egyesült Államokkal együtt minden rosszért. (Nehogy elfelejtsem: az ukrán-orosz háborúban is az előbbiek a hibásak). Aki a Hamas okt. 7. támadását elítéli, annak szerinte a varsói zsidó gettó 1943-as felkelését is el kell ítélnie. Vagy ott van például az influenszer-sajtómunkás, több tízezres követővel. Másfél éve átlag heti egy posztja tematizálja az aktuális konfliktust, szinte kizárólag, vagyis kb. 95%-os elosztással Izraellel a főbűnös szerepében. Izrael az agresszor, a bosszúvágytól elvakított és kíméletlen népírtást véghezvivő nagyhatalom, a védtelen palesztin civileken saját dühét kitomboló vérszomjas szörnyeteg, amelyiknek hadserege „természetesen” parancsot ad az éhező, ártatlan civilek kiirtására. Narratívájának fenntartása érdekében személyünk a forrásokat szelektálja, szelektálva ismerteti (úgy, ahogy beilleszkedik narratívájába) és ha erre felhívja valaki a figyelmet, sőt: kontextualizálást és árnyaltabb megközelítést kér, akkor a válasz még véletlenül sem az, hogy figyelembe veszi az ellenvetéseket, hanem az, hogy rádupláz a gyűlöletet keltő, egyoldalú posztjára és megerősíti annak tendenciáját. Ez az érzékeny, más témákban szívesen cizelláltan gondolkodó, a kisebbségek méltóságát napjaink elembertelenítő, elidegenítő tendenciáin avagy a magyarországi despotikus rendszeren jogosan számonkérő újságírónő, aki szerintem generációja/generációm legokosabb képviselője, mintha kikapcsolná mindazt, ami jó és emberi benne, ha Izraelről van szó. Utolsó példám azon aktivista, akinek a meleg és a roma közösségekért végzett munkájáért jóformán minden kitüntetést odaítélnék. Ám az utolsó 12 hónapban alig múlt el nap legalább egy kimondottan izraelgyűlölő bejegyzés, link, komment posztolása nélkül. Mikor valaki felhívta figyelmét a nézetei és a tények közötti szakadékra, őszintén bevallotta, hogy dehát ő egy aktivista és mint ilyet sem a tények, sem a történelmi igazság nem érdekli. Ennek megfelelően süt a zsidó-, cionizmus- és Izraelellenesség posztjaiból, Izraelt legszívesebben inkább ma mint holnap megszüntetné, az ország és vezetői kapcsán más fogalmak és kategóriák mint népírtás, nácizmus, kolonializmus, telepes ideológia stb. eszébe nem jutnak. Radikalizmusát és fanatikusan átideologizált mivoltját jobban mi sem jellemzi, mint hogy szemében az általam másodikként bemutatott influenszer is egy elítélendő, visszautasítandó liberális cionizmus képviselője!

4. Kérem, mi történik itt? Miért van, hogy bölcsészek, akik a humánumot, az árnyalt érvelést sornyi, sorozatnyi témában bekötött szemmel is mesterien uralják, s akik képesek kapásból idézni a megfelelő sorokat minden épp aktuális, friss humanista regényből és írótól/írónőtől, ennyire csődöt mondanak az árnyalt gondolkodás, a humánum, a dialektikus gondolkodás terén, ha Izraelről, ha a zsidókról van szó? Miféle atavisztikus, mélyben szunnyadt, félretett, a kultúra mázával felületesen lepingált belső érzések törnek ilyenkor a felszínre? Mi ez a monomániás, démonizáló Izrael-obszesszió, hogy bármi van vagy nincs a világpolitikában, bármi történik is valahol, a kultúra területén dolgozó személyek egy része mindent félretesz és arra fókuszál, hogy milyen újabb bűnt tud Izraelre, Netanjahura, az IDF-re rásütni? Ez lenne napjaink harmadlagos antiszemitizmusa: Izraelt minden téren a vádlottak padjára helyezni, Izrael lakossága és kormánya intézkedései közé egyenlőségjelet tenni, az ország létalapját, a cionizmust (de semmilyen más -izmust) a történelem szemétdombjára hajítani, minden árnyalt érvelést és a saját narratívának ellentmondó tényt elutasítani? Újból és újból, monomániásan, megszállottan Izraellel (kizárólag negatívan) foglalkozni és csakis Izraellel. Hiszen erről van sokaknál szó: 600.000 halott Szíriában? Nem érdekes. Éhínség Szudánban, ahol az UNICEF szerint 638.000 ember a szó szoros értelmében éhezik, ahova nem érkeznek (mint Gázába) teherautók százai és két ember naponta a szó szoros értelmében éhenhal? Nem téma, nincs tüntetés és nincs petíció, hiszen nem Izraelt lehet okolni. No Jews, no news! Egy komplex népírtás-fogalom, aminek definícióját a negyvenes évekre, Raphael Lemkinre lehet visszavezetni és amivel neves Holokauszt-kutatók árnyaltan foglalkoznak (Dirk A. Moses, Norman M. Naimark stb.)? Nem vesszük tudomásul, hiszen a végén árnyalni kellene és nem lehetne Izraelből tettest fabrikálni. Ez az egyoldalú Izrael-obszesszió lenne napjaink harmadlagos antiszemitizmusa, amikor sorozatosan és kizárólag egy országot állít valaki szünet nélkül pellengérre? Amikor nem mondja ki az illető, mi is áll posztjai hátterében, de az ismételt, szüntelen, egyoldalú Izrael-bashing, az országgal való kivételképzés és démonizálás mögött nyilvánvalóan az ősrégi zsidógyűlölet rejtőzik?

Hiszen ha nem az rejtőzne, ha valóban az igazságtalanságok, a brutalitások elleni őszinte felháborodás hajtaná ezt a rengeteg embert, akkor nem kellene annak egy sor más esetben is megnyilvánulnia? És ha valóban a régió iránti őszinte érdeklődés motiválná őket, akkor nem posztolnának az évek során olyan híreket is, amik esetleg felépítőek, pozitívak, amik árnyaltabban mutatják be a helyzetet?

Igen, tudom, hogy Izrael kormánya rengeteg hibát követett el az utolsó hónapokban, években. Bizonyára bűnt is, bizonyára hozzájárult bűntettekhez is. Hiszen háború van, ilyenkor lehetetlen önmagunk tisztaságát megőrizni. Ám mekkora önbizalom, sőt hübrisz kell ahhoz, hogy olyan magabiztosan osszuk a címkéket, annyira egyoldalúan vádoljuk kizárólag ezt az országot és kormányát mindenféle tettekkel?

5. „Hominem unius libri timeo” – vagyis: félek azon emberektől, kik egy könyvet tudnak magukénak. Aquinói Szent Tamás állítólagos mondását parafrazálva: Félek azoktól, akik csupán egy igazságot, a komplex valóság egy perspektíváját és szeletét tudják magukénak, azt ideologizálják meg, csakis azt propagálják és engedik érvényre jutni. Akik nem reflektálják, milyen komplex ideológiai és információs harc folyik az aktuális gázai háborúban (és abban, ahogy az lecsapódik az európai médiákban) és nincsenek tudatában, hogy felelős személy (főleg, ha aktivista, ha értelmiségi, ha influenszer) kommunikálja és kritikusan reflektálja forrása forrását és perspektíváját. Noha sokan igencsak gyakran baloldalinak tüntetik fel magukat (sőt némelyek marxistának), a dialektikus hozzáállás tőlük annyira van mint Kolozsvártól Csajágóröcsöge. Kérem szépen, mi történik itt? Elkezdődött az egybites gondolkodás világuralma?