Miért hárít az RMDSZ? Reflexió Csoma Botond nyilatkozatára a parajdi felelősségrevonásról

Amikor korábban írtam a parajdi bányakatasztrófáról és az RMDSZ tartózkodásáról, még nem ismertem Csoma Botond magyarázatát. A képviselő rövid videóban próbálta megindokolni, miért nem tartotta az RMDSZ célravezetőnek a parlamenti vizsgálóbizottság felállítását – még akkor sem, ha annak célja a felelősök megnevezése lett volna. Ezeket az érveket most sorra veszem, és el is mondom, miért tartom őket elégtelennek. Mert ekkora katasztrófa után nem lehet hallgatni – és nem lehet elbeszélni sem a felelősség kérdése mellett.

A demokrácia egyik alapelve az átláthatóság és ez különösen igaz ez akkor, amikor egy súlyos bányakatasztrófa történik, amely emberek életterét, biztonságát és megélhetését fenyegeti. A parajdi események nemcsak geológiai, vízügyi vagy műszaki kérdéseket vetnek fel, hanem kegyetlen pontossággal tárják fel azt is, miként reagál – vagy inkább nem reagál, csigalassúsággal reagál – a politika, amikor valódi felelősségről volna szó.

A képviselőházban nemrég leszavazták az AUR és az SOS Románia által kezdeményezett parlamenti vizsgálóbizottság felállítását, amely a parajdi katasztrófa körülményeit lett volna hivatott feltárni. Az RMDSZ – mint tudjuk – tartózkodott.

Ez első pillantásra higgadt, felelős magatartásnak tűnhet és Csoma Botond szóvivő igyekezett is logikusan alátámasztani: az AUR feszültséget akar kelteni, a parlamenti bizottságok úgysem hatékonyak, a minisztériumok már vizsgálódnak. Csakhogy ez a válasz sem politikai, sem közösségi, sem erkölcsi szempontból nem kielégítő, sőt megkerülő, önfelmentő és felelősséghárító.

Az RMDSZ nem szavazott „nemmel”, hanem „csak” tartózkodott, de a tartózkodás is döntés, a semmittevés döntése. Ez azonban nem mentesíti a politikai és erkölcsi felelősség alól. Egy ilyen horderejű ügyben, ahol emberek százainak, ezreinek az élete és jövője roppannak meg a földdel együtt, a tartózkodás nem a mérlegelés jele, hanem a kivonulás a morális kötelesség alól. Aki nem akar kivizsgálást, az akárhogy is fogalmaz azt üzeni, hogy nem fontos megismerni az igazságot. A passzivitás is politikai aktus, a semmittevés is döntés, csak épp a legkényelmesebb formája annak, hogy ne kelljen semmit vállalni.

Csoma Botond azzal próbálta hitelteleníteni a kezdeményezést, hogy azt az AUR javasolta, pedig nem AUR-bizottságról volt szó, hanem parlamenti vizsgálatról. Ez azonban klasszikus személyeskedés, ahol nem a javaslat tartalmát bírálja, hanem a forrását. Egy demokratikus parlamentben nem a pártlogó számít, hanem a javaslat tárgya, magyarán ha a ház ég, nem az a kérdés, ki hívja a tűzoltókat.

Az AUR populista, demagóg és veszélyes part, ezt nem vitatja senki, de ha most kivételesen egy jogos problémát vetett fel, akkor azt nem lehet csupán a forrás miatt lesöpörni. A felelősség nem válogat és ha valós a probléma, akkor foglalkozni kell vele még akkor is, ha a felvető politikailag kényelmetlen.

Csoma azzal is érvelt, hogy a minisztérium már vizsgálódik. Ez képmutató és naiv álláspont egyszerre, mert a végrehajtó hatalom nem lehet saját magának ellenőre. Ezért szokás parlamenti bizottságot létrehozni, hogy függetlenül, a politikai érdekeken túllépve vizsgálja meg, ki mit tudott, mit mulasztott, mit tett rosszul. Ha a parlament lemond e funkciójáról, akkor a hatalmi ágak szétválasztásának elve sérül és ha ez az elv megbicsaklik, akkor nem jogállamban élünk, hanem annak illúziójában.

Ha valóban zajlik minisztériumi vizsgálat, és ha – mint Csoma állítja – a Salrom vagy a vízügy vezetői a felelősök, akkor jogos a kérdés: hol vannak ezek a nevek? Mikor jön a jelentés? Mi a határideje? Miért nem történik semmi? Aki szerint meg lehetett volna előzni a katasztrófát, annak sürgős, nyilvános, felelősöket megnevező fellépést kell sürgetnie, nem a hivatalos időhúzás rendjét elfogadnia.

Csoma szerint az AUR pártpolitikai célból javasolta a bizottságot. Lehet. De az RMDSZ tartózkodása is ugyanilyen politikai döntés volt csak éppen ellenkező előjellel. Nem vizsgálatot akartak, hanem annak elkerülését. Talán azért, hogy ne derüljenek ki kínos részletek egyes személyek vagy minisztériumi kapcsolatok kapcsán? Ez nem független, higgadt álláspont, hanem ez tudatos elhárítás.

Az egész történet legmegrázóbb tanulsága azonban az, hogy a parajdi emberek egyszerűen hiányoznak a politikai reakciókból. Csoma Botond válasza egyetlen mondatban sem szól róluk. Nincs szó arról, hogyan élnek ma azok, akik elvesztették megélhetésüket, vagy akik ma is félve térnek haza esténként és vagy rettegnek a holnaptól és a rájuk váró további nehézségekről, az eddig elmaradt kompenzációkról. A parajdi lakosokat nem érdekli semmilyen megálmodott AUR-provokálás, hanem az, hogy ki a felelős azért, ami velük történt.

Csoma Botond érvei formálisan értelmezhetők, de politikailag megkerülők, az intézményi felelősséget elkenők, a képviseleti szerephez méltatlanok, és súlyosan alulmaradnak a közösség jogos igazságigényével szemben.

Aki nem akar vizsgálatot, az nem akar felelőst sem. Márpedig Parajdon valakik engedélyezték, hogy ott és úgy folyjon a sókitermelés, ahogy folyt. Valakik tudtak a veszélyről. És ma sincsenek nevükön nevezve.

Ez az igazi katasztrófa.

S az még rátesz egy lapáttal – illetve rátenne –, hogy illetékesék szerint azért nem haladnak a munkálatokkal, folyómeder elterelésével, mert nincs beton. Beton!