Két-három elnökválasztás román módra 4.: Merre tovább?

A civil társadalom képes volt áthidalni a demokráciahiányt (Arató András kifejezésével) egy liminális helyzetben, beavatkozva a betokosodott politikai osztály működésébe – a patronális demokrácia minden negatív vonását magán viselő pártokrácia perverz játékaiba –, és korrekciót hajtott végre a politikacsinálás szokványos menetében. Az antipolitikusok, a „depolitizáltak”, vagy legalábbis a politikán kívül állók – ha úgy tetszik, az ultima ratio nevében, a józan észre apellálva, de a közjó egy számukra elfogadható, valós értelmének „visszaszerzésére” törekedve – eldöntötték az elnökválasztás sorsát. A gesztus arra is irányult, hogy a civilek, illetve a Societas Civilis egyelőre visszafoglalja a (párt)politikai mezőnyt, és legalábbis kikezdje a román pártokrácia már jellemzett rendszerét.

A józan észre alapozó politikai pólusnak, a civil társadalom hatalmának nemcsak előnyei vannak, korlátai ugyanúgy – sőt, egyenesen csapdát is jelenthet. Ez különösen akkor érvényes, amikor nem egy plebiszciter demokrácia rendszerébe ágyazódik. Márpedig a jelenlegi szabályozás mellett gyakorlatilag lehetetlen érvényes népszavazást tartani – még rendkívüli kérdésekben sem, svájci mintára.

Ha mégis van eredménye egy-egy népszavazásnak, az sem kötelező érvényű, csupán ajánlás a parlament számára. 2009 őszén például egy sikeres referendumon fogadták el az egykamarás, maximum 300 fős parlament opcióját, amit azóta is figyelmen kívül hagy a jogalkotás és a politikum – csupán konzultatív jelentőséggel bírt.

Másfelől a kialakult helyzetben a józan ész azt diktálná, hogy a legtöbb szavazattal és közvetlenül megválasztott elnök feloszlathassa a hiteltelenné vált, vagy legalábbis bizalomhiányos parlamentet, és előrehozott választásokat írjon ki. Ezt egyébként kampányában George Simion is ismételgette fenyegetésként – Călin Georgescu karizmáját és emocionális autoritását próbálta meg átvenni.

Csakhogy ez a lépés ismét olyan procedúrához kötött, amit lehetetlenség átvinni. Ehhez parlamenti döntés, egymás után két kormányfő-jelölt leszavazása, vagyis kétharmados politikai szándék lenne szükséges.

És ami talán a legsúlyosabb probléma: a román politikai mezőny végletesen polarizálódott. Az emocionális polarizáció olyan szintet ért el, hogy egyenesen azt mondhatjuk: az egyik oldalon egy rész civil társadalom áll szemben, a másikon egy – elsősorban a PSD által átmentett – régi apparátusi rendszer. Ez utóbbi már nem is elsősorban az ancien régime, hanem az azóta beágyazódott „új nomenklatúra”.

Harmadrészt megjelent egy új, az agresszív széljobb által generált, fanatizált (vallási-misztikus) tömeg is – az ebből verbuválódott uncivil society (Stephen Kotkin).

Nem célom itt mindhárom szavazói bázis részletes jellemzése. Ami fontos: a progresszív és Európa-barát civil társadalom – és azok a polgárok, akik sovány győzelmet arattak az elnökválasztáson – jelenleg kétszeres támadás alatt állnak. Politikai programjukat, mindenekelőtt a korrupció visszaszorítását, ilyen körülmények között kellene érvényre juttatniuk.

Az erősen beágyazott, hatalmi struktúrákkal rendelkező, magát baloldalinak mondó „uncivil society” pártja, a mindvégig legerősebb PSD tavaly ismét választást nyert – igaz, csupán a szavazatok 22,3%-át szerezve. Mégis, övék a legtöbb polgármester, valamint megyei és helyi tanácstag országszerte.

Ugyanakkor a klienteláris adminisztráció legfontosabb pozícióit is birtokolja, és a régi/új rendszer kiváltságos, idejekorán nyugdíjba vonult háttérembereinek – azaz a luxus- és kiváltságos nyugdíjasoknak – jórésze is ehhez a körhöz kapcsolódik. Az uncivil society alt-right tagozata többnyire a vidéki, alacsonyan iskolázott, átvitt értelemben vallási extázisban és szegénységben élő rétegből áll – megkockáztatom: a rendszerváltás máig vesztes tömegeiből és azok utódaiból. Ez a réteg reakciós, nacionalista és legionárius eszmék foglyaiból tevődik össze.

Érdekes – de nem véletlen –, hogy a régi rendszerből itt maradtak egy része, például egykori katonai vagy belügyi káderek, ma e pólus hangadói, sőt szervezői: ők a „nosztalgia-tábornokok”, ortodox fundamentalista zubbonyban. Az ortodox papság – meglátásom szerint túlnyomó többsége – szintén ezt a tábort erősíti, hol hangosan, hol suttogó propagandával, vallásos köntösbe bújtatott kommunikációs panelekkel. Nem különben más egyházak képviselői, akik elsősorban a kisebbségi nacionalizmus, a reakciós és homofób diskurzusok elkötelezett hívei.

Többszörösen paradox helyzetbe került az újonnan megválasztott elnök. Mandátumát – mint korábbi írásaimban igyekeztem megvilágítani – a civil társadalomtól kapta. Ez a társadalom határozottan szemben áll(t) egyfelől a szélsőjobboldali, paranoid stílusú, „szuverenistának” mondott alt-right blokkal, másfelől pedig a patronális demokrácia centrista-populista pártjaiból (PSD, PNL, UDMR) összeálló, eddig koalícióban kormányzó mezőnnyel is. A második fordulóban tehát a pártokrácia rendszerével szemben lépett fel.

A rendes körülmények között „nempolitizálók” politikai csoportja ezúttal egy krízishelyzetben többségnek bizonyult, és gesztusával elnököt adott. Most különösen érvényes a tavalyi bukaresti polgármester-választáskor ismételgetett, vicces szójátékból faragott jelszó: „Nu va fi ușor, va fi Nicușor!” – magyarul hozzávetőleg: „Nem lesz könnyű, de Nicușor lesz”. A nyelvi játék az ușor (könnyű) és a jelölt kicsinyítő képzős nevének összehangzásából válik egyszerre humorossá és komollyá.

Ez a paradox helyzet megmutatkozik az új kormánykoalíciós tárgyalások akadozásában és a felhalmozott költségvetési deficit kezelésének nehézségeiben is. A háborús viszonyok közepette szóba sem kerülhetnek valódi reformok – legfeljebb toldozás-foltozás jöhet. Kérdés, hogy egy függetlenként indult elnöknek lesz-e elegendő autoritása arra, hogy a régi rendszer pártjait akár csak mérsékelten fegyelmezett együttműködésre kényszerítse, stabilizálja a politikai helyzetet, és jó irányba indítsa el a kormányzást.

Két út vezet a patronális demokráciából, illetve a dinamikáját vesztett pártokráciából. Az egyik:

1. a patronális autokrácia felé. Ennek különféle, de egy irányba tartó változatait képviseli és jeleníti meg a Călin Georgescu nyomdokain haladó George Simion (AUR), Diana Șoșoacă (SOS Románia) és Anamaria Gavrilă (POT). És ne legyenek kétségeink: a PSD mögött álló kemény mag egy része is ebbe az irányba hajlik.
2. A másik út – legalábbis elvben – a liberális demokrácia, a politikai Nyugat felé vezet, a pártok és az egész mezőny alapos reformján keresztül. Pártpolitikai síkon ezt az irányvonalat – jó esetben – az USR, a PSD egyik frakciója, a PNL nagyobb része és a kisebbségi magyar párt ímmel-ámmal aktív része képviseli (utóbbira még visszatérek).

A nagy kérdés ezzel kapcsolatban az: képes-e a jelenlegi pártrendszer egyáltalán ellátni a képviseleti demokrácia legalapvetőbb feladatát – a választói érdekek felvállalását, artikulálását és megfelelő parlamenti, valamint kormányzati képviseletét?

Kétséges. Már csak azért is, mert a volt elnök – aki egy sokkal kedvezőbb gazdasági és politikai konjunktúrában, sőt adott esetben egy nagykoalíció támogatásával dolgozhatott – bele sem kezdett a reformok és átalakítások rendszerének megtervezésébe sem.

Sikerülhet-e ez most?

Most nem elég a korábban megszokott demobilizáló gesztus, hogy a megválasztott elnök elmondja: vége az ütközetnek/háborúnak, „jöjjenek a dolgos hétköznapok”. Ugyanis – mivel a megosztottság, az emocionális polarizáció és feszültség a kampány során a maximumra pörgött – az egymásnak feszülő választói csoportok pacifikálására lenne elsőként szükség.

Megeshet, hogy Nicușor Dan (első?) mandátumának kétharmada nem lesz más, mint kármentés: a nemzetközi piacok bizalmának visszaszerzése, a költségvetés „gatyába rázása”, beleértve a közigazgatási reformot is – és jó esetben a szélsőségesség valamelyes visszaszorítása.

Hogy marad-e energia a pártrendszer reformjára is, az ma még nem belátható. És éppen ezért az sem, hogy az új elnök mandátuma jelent-e majd valódi trendfordulót.

Amint a sokféle törésvonal és az érzelmi polarizációk bemutatásánál látható volt, nem tértem ki az etnikai ellentétekre. Ennek oka egyszerű: ha van olyan vetülete az elnökválasztás utolsó fordulójának, amely nem növelte, hanem inkább csökkentette az egymásnak feszülő ellentétek számát, az éppen az etnikai kisebbségek és a többség viszonya a civil társadalom színterén.

Ennek hátterében az áll, hogy az erdélyi magyarok ezúttal nem a megszokott identitáspolitikai gesztusként szavaztak a független jelöltre – ami hétköznapilag a párt „etnicista” irányvonalát jelentette volna –, hanem stratégiai döntést hoztak. A szavazás és a mozgósítás nem a szokványos etnopolitikai keretben zajlott, hanem mindenekelőtt civiltársadalmi gesztusként: a „jó jelöltre” leadott, „hasznosnak vélt” szavazatként.

Kétségtelenül szerepet játszott a félelem is, hogy egy magyarellenes, nacionalista vagy legionárius eszméket valló – nota bene Orbán Viktor támogatását élvező – jelölt (mint ahogy az Úz-völgyi temető ügyében már tanúbizonyságot tett róla) elnökként elvenné a már megszerzett kisebbségi jogokat. De ha figyelembe vesszük az erdélyi magyarság kettős lojalitását – amely identitásuk alapeleme –, akkor itt egy emancipációs momentumot is látnunk kell.

Clifford Geertz, a nemrég elhunyt világhírű antropológus – egy 1988-as budapesti előadásában – vetette fel, hogy az erdélyi magyarság etnikai/nemzeti identitása és lojalitása kettős pilléren nyugszik, hasonlóan más vegyes etnikumú térségek lakóihoz. Az egyik pillér az „elsődleges lojalitások” rendszere (primordial loyalties): ez a kulturális, nyelvi, rokoni, történelmi – újabban a kettős állampolgárság révén adminisztratív – kapcsolatok révén a magyar nemzethez való tartozást fejezi ki.

A másik pillér a „fennálló entitásokból” (standing entities) ered, azaz a mindennapi tapasztalatokon, a többséggel kialakított viszonyokon, a közös jogrendhez való tartozáson, egyszóval az állampolgári alapon szerveződő lojalitáson nyugszik – ez válik az erdélyi magyarság másik identitástényezőjévé.

Az ifjúságszociológiai mérésekben ez a kettősség úgy jelenik meg, hogy a válaszadók elsősorban az „összmagyar” identitásukat tekintik-e elsődlegesnek, vagy inkább az „erdélyi magyar” identitás dominál-e náluk. A replikatív mérések alapján a kétezres évekig az erdélyi magyar identitás dominanciája volt jellemző, majd 2000 és 2016 között azok kerültek többségbe, akik a tágabb magyarságukban találták meg az elsődleges önazonosságot.

Értelmezésem szerint a Nicușor Dan-ra leadott erdélyi magyar szavazatok – és maga a mozgósítás is – ezt a kettős identitáskonstrukciót a fennálló rendhez való lojalitás pillérére helyezte át. A magyar kisebbség ezúttal helyi érdekeit és identitása erdélyi vonatkozását tekintette elsődlegesnek, és egy új, autonóm politikai identitás iránti igényét fejezte ki.

Ezért nem hatott – legfeljebb kis mértékben – Orbán Viktor tihanyi üzenete a szavazás kimenetelére. Az erdélyi magyar civilek azt üzenték: elég a decentrált politikából. Mi itt jobban ismerjük az érdekeinket, mint azok, akik kívülről próbálnak ránk politikai szándékokat oktrojálni.

Nehéz megállapítani, hogy ez egy egyszeri megnyilvánulás volt-e, vagy éppenséggel egy trendforduló kezdete. Lehet, hogy sokak számára az erdélyi magyar identitás fontosabbá válik, mint a magyar(országi) lojalitás. Mindenesetre most megnyílt egy ajtó ebbe az irányba.

Másfelől ez azt is jelzi, hogy – mint egyszer már a ’89-es fordulat és a marosvásárhelyi fekete március közötti időszakban – ismét leomlóban van az etnikai fal, vagy legalábbis enyhültek az interetnikus feszültségek.

Nicușor Dan székelyföldi látogatásának képei – bár szomorú eseményekhez kapcsolódtak – számomra egy optimista forgatókönyvet is felvillantottak. Az új elnököt talán őszintébben elfogadják a székelyföldiek és az egész erdélyi magyarság. És ami még fontosabb: a szó pozitív értelmében „futnak majd a befektetésük után” – aktívabban részt vesznek a tornyosuló gondok megoldásában. Mert ezek a problémák az övék is. Jobbra fordulásuk nekik is hasznos.

Úgy vélem, a megválasztott elnök is tudatosította: a legnagyobb arányú szavazatot a székelyföldiektől és az erdélyi magyarságtól kapta. Sőt – statisztikai értelemben – ez a többlet biztosította számára a győzelmet. Ezt a bizalmat kár lenne nem kihasználni.

A dolog persze – legalábbis egyelőre – kétesélyes. Vissza is lehet süppedni a pártokrácia kulisszái mögé, és minden maradhat a régiben.