Kritika? Még szabad a szó!

Az RMDSZ szóvivője, Csoma Botond képviselő szerint a Szövetség jól szerepelt a romániai elnökválasztáson. A Transtelexnek is megküldött véleménycikkében arról is ír, hogy a kritikus hangok szerinte elferdítik a valóságot, nem veszik figyelembe a kontextust, sőt, olykor a magyar közösség érdekei ellen dolgoznak. Védelmébe veszi a kampányt, a mozgósítást, a második fordulós állásfoglalást, és óv attól, hogy a közéleti vitákban a higgadt értékelés helyét a szenvedély és a meggondolatlan bírálat vegye át. Csoma a cikkében nemcsak a kritikusokat ostorozza, de impliciten a közösségi szerepvállalás új formáit – például az online nyilvánosságban való véleményezést – is leértékeli.

A politikai tér szűkítésének logikája ez: ne szólj bele, ha nem vagy benn, ne kritizálj, ha nem voltál a színpadon, és főként ne kérd számon, ha nem tudod pontosan, hogyan működik ez a világ. Ez a hozzáállás viszont végletesen szembemegy a demokrácia logikájával. Mert nemcsak azoknak van joguk a véleményhez, akik „ott voltak”, hanem mindenkinek, akit a döntések érintenek.

Csoma érvelése szerint a kampány sikeres volt: több mint hatszázezer magyar szavazó mozdult meg, és ez a mozgósítás szerinte egyértelműen az RMDSZ érdeme. De a mozgósítás mértéke önmagában nem igazolja a politikai teljesítményt. Az a kérdés, hogyan tudott volna az RMDSZ hozzájárulni a politikai klíma javításához, a közéleti diskurzus színvonalának emeléséhez, és hogyan képviselte a magyar közösség valódi érdekeit. A válasz az, hogy nem igazán. A két forduló közti napokban késlekedve, bizonytalanul, túlontúl óvatosan reagáltak. A Szövetség nem alakította, hanem csak követte az eseményeket. Nem véleményt formált, hanem igyekezett minimalizálni a veszteségeket. Ez nem stratégia, ez kármentés.

A közéleti felelősségre való hivatkozás is sántít. Nem, nem az a politikai felelősség, hogy elkerüljük a konfrontációt, hanem hogy vállaljuk a közösség előtt a döntéseink következményeit. Aki ezt nem teszi meg, az nem felelős, hanem csupán óvatos. A politika viszont nem óvatossági játék, bátorság is kell hozzá. Különösen, ha a közösség jövője, hangja, aránya a tét és ez most is tét volt. Az RMDSZ pedig nem volt a helyzet magaslatán. Ha Csoma Botond cikke egy kanosszajárás jellegű akart lenni, hát nem annak sikerült.

Kovács Péter, a Kolozsvári Rádió főszerkesztője, a Szövetség korábbi ügyvezető elnöke szerint az értelmiség mozgósítása volt a választás legnagyobb hozadéka. A romániai magyar középosztály, amely évek óta kiszorult a közéletből, most újra megszólalt, dacból, kényszerből, felelősségtudatból. Kovács szerint ennek hatása döntő volt, mert nem a párt, hanem a társadalom mozdult meg. Ez viszont éppen az RMDSZ kritikája is: hogy nélkülük is lehetett, hogy sokan már nem várják tőlük az iránytű szerepét, inkább más forrásokhoz fordulnak. Kovács fontos tanulságokat is megfogalmazott: az RMDSZ döntései nem Budapesten születnek, tehát a felelősség is a Majális utcát terheli; az erdélyi magyarok nem „Orbán zsoldosai”, mert szembe mentek a „Fidesz-jelölttel”; és ideje lenne ismét egyenlő távolságot tartani minden magyarországi politikai erőtől.

E három megállapítás nemcsak a romániai magyar választói önállóság dicsérete, hanem az RMDSZ iránykeresésének tünete is. A Szövetség ugyanis nem vezetett, hanem sodródott. Nem integrált, hanem próbált túlélni.

És akkor jön Fehér Attila, kolozsvári evangélikus főtanácsos, esperes, aki ahelyett, hogy a felnőtt, felelős közbeszéd oldalára állna egy régi, nagyon is ismerős tónust üt meg. Bejegyzése olyan, mintha egy 1987-es Scînteia vezércikket olvasnánk: a Párt nem hibázhat, a Vezető áldozatot hoz értünk, a kritikus hangok pedig csak bomlasztanak. Aki kérdez, az rombol, aki lemondást emleget, az frusztrált, aki nem tapsol, az AUR-os. Érzelmi zsarolás, hamis lojalitáspróba és leereszkedő moralizálás s mindezt egy politikai szervezet védelmében, amely épp elveszíti kapcsolatát a közösség valós igényeivel.

Fehér Attila posztja nem csupán a kritika jogát kérdőjelezi meg, hanem a közéleti vitához való jogot is. Azt sugallja, hogy csak az beszélhet, aki korábban követ mozdított, aki teadélutánt szervezett, aki már bizonyított. Ez az érvelés kísértetiesen emlékeztet arra az időszakra, amikor Ceaușescu pártját csak az bírálhatta volna elvileg, aki már bizonyított forradalmi érdemeket, gyakorlatilag pedig senki. Ebből az következik, hogy a vezetők kritikán felül állnak, a közösség pedig legfeljebb bólogathat. Ez nem közösség, ez alattvalói viselkedés. És amikor egy lelkész – egyébként épp az igazságban való járásra, a bátor kiállásra hivatott ember – ilyen hangnemben próbálja elhallgattatni a véleményeket, akkor nem a békességet szolgálja, hanem a félrevezetést.

A választások után természetes a kiértékelés. Sőt: kötelesség. Az RMDSZ-nek pedig az lenne a dolga, hogy ne megsértődjön, ha számonkérik, hanem őszintén szembenézzen a kritikával. Nem érdem, hogy valaki dolgozik, ez az alap.

Az érdem az, ha jól dolgozik. És ha nem dolgozik jól, akkor az építő kritika nem rombolás, hanem az egyetlen esély arra, hogy még legyen mit javítani. A „nem vagy elég jó, tehát ne szólj” logika nem demokrácia, hanem egyháziasított pártállami reflex.

Az RMDSZ most leginkább önmagával küzd. Identitása, stratégiája, jövőképe homályos, reflexei védekezőek, a belső viták lefojtottak. És amikor ilyenkor valaki azt mondja: „most nem a kritika ideje van”, akkor pontosan az történik, ami miatt a szavazók jó nagy része inkább el sem ment voksolni. Mert azt látta, hogy a szövetség már nem képvisel, csak reagál, már nem vezet, csak adminisztrál, már nem közösséget formál, csak közbeszédet próbál elhallgattatni.

Ezért nem elegendő most a „mindenki hibázik” típusú mentegetőzés. A választásokat elbukták, nem szavazatszámban, hanem politikai teljesítményben. Ennek pedig jobb helyeken következménye van!

Ne azt nézzük, hogy Hargita megyében 90%-a a szavazóknak Nicușor Danra szavazott (ismerve az ellenjelöltet ez nem csoda), hanem azt, hogy Hargita, Kovászna, Bihar megyékben épp, hogy az országos átlag felett volt a szavazók száma, Maros, Szatmár, Máramaros megyékben éppenséggel alatta.

És ha ezt nem ismerik el, akkor nemcsak a saját súlyukat vesztik el a romániai politikában, hanem a közösségük bizalmát is. Márpedig egy politikai szervezetnek nem az a dolga, hogy túlélje a kritikát, hanem hogy megérdemelje a bizalmat. Újra. És újra. És újra.