Már nem kell előreengedni a nőket?

A címben feltett kérdés teljesen jogos. Olyannyira, hogy nem is tudok rá válaszolni. Mert nem kell. De lehet. Helyzetfüggő. Én például bárkit szívesen előreengedek, férfit, nőt, gyereket, időset, főleg akkor, ha húzni kell az ajtót. Ha tolni, akkor az udvariasságnak, szexista etikettnek lehet, hogy fizikai akadályai is felmerülnek, hiszen tricepszből tartani egy ajtót nem mindig könnyű.

De nálam valahogy az udvariasság, előzékenység nemtől független. Nem azért engedek előre valakit, mert nő. Hanem azért, mert kedves vagy figyelmes szeretnék lenni. És az néha férfiakkal is szívesen vagyok.

Viszont lássuk be, a nemek közötti távolság és egyenlőtlenség nem egy ajtónyitáson múlik, és nem is ott dől el. Sőt még csak nem is ott kezdődik.

Hanem már az anyaméhben. Aztán pedig mást se csinál a társadalom, mint ráerősít. A fiú olyan férfi lesz, akinek nem érvényesek az érzései, még a fizikaiak sem, a lány pedig olyan nő, akinek mása se lesz, mint érzése. Szóval az ajtónyitás egy állomás a szexizmusspektrumon. Senki sem akar vele rosszat, senki sem akarja egy ajtó kinyitásával a nőket hátrányos helyzetbe hozni, sem pedig leuralni, de furcsa módon, egy kicsit távolabb lépve, mégiscsak ez történik.

Ugyanis rendszerszinten ezek a gesztusok azt mutatják és jelentik, hogy a nőknek segítségre van szükségük, a nőknek egyedül nem megy. Miközben persze tudjuk, hogy rengeteg dolgot csinálnak egyedül – családi és társadalmi szinten egyaránt.

Tehát egy nőnek ki kell nyitni az ajtót, őt a férfiaknak óvniuk kell, egy egészséges, magával rendben lévő férfi bevonzza a nőt, hogy kiegészítse őt. Mintha a nők passzív szereplői volnának a társadalmunknak, akik mintha a mosogatás, takarítás, bevásárlás, családmenedzsment és egy teljes állású munka mellett csak arra várnának, hogy fehér lovon lovagoljon be a herceg az életükbe, aki majd mindezekben a dolgokban, ha épp úgy tartja kedve és ideje, segít neki.

Aki pedig minderre nem vár, aki nem azt gondolja, hogy őt ki kell egészíteni, hanem ő úgy teljes, ahogy van, aki nem rázza meg boldogan a fenekét, amikor utánafütyülnek a kocsiból, vagy akiről nem olvad le a bugyi, amikor egy férfi a melleinek köszön, aki nem a trutyi lefolyóból való kiszedése közben valósítja meg önmagát, annak jön a spektrum másik fele, az ellenséges szexizmus.

Azt pedig semelyik nő sem kéri.

Semelyik nő sem akarja, hogy le- és eluralkodó, férfigyűlölő véglénynek gondolják, akinek a vaginájában péniszfaló fogak vannak.

Vegyük például egy pályakezdő nő helyzetét! Ő éppen a rendszer sajátosságaiból, a patriarchátusból fakadóan sok esetben kénytelen elfogadni, ha az állásinterjún a szakmai kvalitásai mellett (és/vagy helyette) megdicsérik a szemét, ruháját is. Tehát elfogadja azt, hogy nővé teszik, miközben ő a nemétől független állásra, pozícióra jelentkezett. Ez viszont pályaív közepétől már nagy valószínűséggel nem a pályáját fogja szolgálni. Így aztán marad a lassabb munkahelyi előrehaladás, az alacsonyabb fizetés, a mansplaining, a mindennapi, lealacsonyító, megalázó szexizmus, fütyülésre elmosolyodás és a nőnapi virágon való meghatódás.

Miközben ahogy Rainer-Micsinyei Nóra írta a nőnap kapcsán, igenis vannak olyan szexizmusok, amiket megéri elfogadni – nem csak az ellenséges szexizmus elkerülése érdekében.

Csakhogy ezek az elfogadások egyrészt tovább erősítik a szexizmust, és így megágyaznak a jóindulatún túl az ellenséges szexizmusnak is, másrészt ezek az elfogadások azzal az előfeltételezéssel járnak, hogy a nőnek szüksége van egy férfira, miközben a kocsi kerekében a levegőnyomás ellenőrzése éppúgy nem nemhez kötött, mint a magasabb pozíció vagy a jobb fizetés.

Egyszerűen arról van szó, hogy a nők sokkal kevésbé válogathatják meg azokat a helyzeteket, amikor fontos a biológiai nemük, mint a férfiak. Mindez pedig rengeteg nőt érint, de ebben változni nem a nőknek, hanem a férfiaknak, a férfiközpontú társadalomnak kell. A nők itt a nem hibázó és nem is hibáztatandó áldozatok.

A spektrumon túl

Van azonban a szexizmusnak a spektrumon túli szintje is. Évekkel ezelőtt olvastam egy kutatást, amiből az derült ki, hogy a férfiak jelentős hányada határozottan úgy gondolja, hogy egy eszméletlen nővel való közösülés (már a szó is felháborító, hiszen semmilyen közös élményről nincs itt szó) nem számít nemi erőszaknak. Egy 2016-os oklahomai bírósági ítélet pedig azt mondta ki, hogy az orális szex nem számít nemi erőszaknak, ha az áldozat eszméletlenre itta magát.

Sok férfi úgy gondolja, hogy a kihívó ruházat, az egyedül sétálás jogossá és elfogadhatóvá, sőt (meg)érthetővé teszi a nemi erőszakot, miközben egyébként pontosan tudjuk, hogy a nemi erőszak áldozatainak ruházata teljesen marginális tényező a nemi erőszakban. Ezek mind áldozathibáztató mítoszok.

Mózes Zsófi, a WMN újságírója pedig olyan, férfiakból álló, több tízezres chatcsoportokról számol be cikkében, amelyekben a tagok mindenféle „ötleteket és tanácsokat osztanak meg egymással arról, hogyan lehet elkábítani és szexuálisan bántalmazni nőket”.

Ez már a manoshpere – magyarul egyelőre jobb híján manoszféra vagy férfiszféra – világa, online közösségeké, weboldalaké és blogoké, amelyek a férfiasságot, a nőgyűlöletet és a feminizmussal szembeni ellenállást népszerűsítik. Sajnos még ennél is van tovább. Az angol femicide, illetőleg az olaszul femminicidio azt a jelenséget takarja, amikor egy férfi olyannyira képtelen elfogadni a visszautasítást, hogy ezt kompenzálandó zaklatja, bántalmazza, majd meggyilkolja a nőt.

Jól látszik, hogy itt már rég nem szexuális vágyról, hanem masszív nőgyűlöletről és sokszor a nőktől való félelemről, belső frusztrációkról van szó. A nők ennek értelmében büntetést érdemelnek.

Szó sincs arról, hogy itt egy marginális, elhessegethető jelenségről van szó, exponenciálisan emelkedik az X-en az olyan kifejezések használata, mint a „te tested, az én döntésem,” egy nagyobb angol felmérés pedig többek között arról is beszámolt, hogy 10 éves fiúk már nem is hajlandók női tanárokkal szóba állni.

És hát, ahogy az sajnos lenni szokott, az ilyen megnyilvánulásoknak és tendenciáknak az adott közösségen kívüli – online és offline, tevőleges, agresszív, akár emberéletet is követelő – hatása is megjelent már.

Azt is látni kell ugyanakkor, hogy sok férfinak és fiúnak is valódi problémái és elakadásai vannak a nemiségével, a szexualitásával, a szexszel, illetőleg a velük szemben támasztott elvárásokkal, amiket fontos lenne észrevenni, amikkel fontos lenne foglalkozni. Csak hát nem így.

A szexizmus elfogadása tehát egyéni és társadalmi szinten is óriási veszélyeket okozhat, rettenetes következményekkel járhat, ami viszont azt jelenti, hogy

a szexizmus elleni küzdelmet nem az ellenséges szexizmus megszüntetésével kell kezdeni, és nem az ellenséges szexizmus megjelenésekor kell közbelépni, hanem jóval korábban: már a jóindulatú szexizmusnál.

És újra: ez elsősorban nem a nők feladata. Még akkor is igaz ez, ha tovább bonyolítja a dolgot, hogy a szexizmus a férfiak problémája is, a férfiak mindennapjaiban is jelen van, mégpedig az ellenséges éppúgy, mint a jóindulatú, a férfiak is profitálnak az irányukba érkező jóindulatú szexizmusból.

Ki ne akarna hamarabb és gyorsabban haladni előre a munkahelyi ranglétrán? Ki ne akarna magasabb fizetést? Ki ne akarna fürdeni a nemi privilégiumok szinte végtelen medencéjében?

Közben viszont meg állandóan határozottnak lenni, az érzelmeket elfojtani és elhinni, hogy nekünk nem is fontosak a saját érzéseink, mindig problémamegoldó üzemmódban lenni, elfogadni és olykor kérni, hogy a családon belüli feladatokból kimaradjunk, hogy a pénzt lapátolhassuk, nos, ez mind őrült fárasztó dolog.

Csakhogy a patriarchális társadalom velünk is elhitette, hogy a lelki dolgok nem nekünk valók, ezért ezekről a lelki terhekről nem beszélünk, a frusztrációinkkal nem tudunk megbirkózni. Pedig ezek éppúgy meggátolnak bennünket a pszichológiai fejlődésben, ahogy a testi egészség fenntartásában is. Mi sem igazolja ezt jobban, mint a manoszféra és a brokultúra.

Nehéz, és nem is szeretnék igazságot tenni ott, hogy egyéni szinten kinek jobb, kinek nehezebb, de társadalmi szinten biztos és bizonyított, hogy valóságos hierarchia van férfiak és nők között, és ebből a hierarchiából – amit egyébként a férfiak hoztak létre és ők is működtetnek – a nők jönnek ki rosszabbul. De a férfiak élete sem fenékig tejfel.

Ideje lenne tehát változni, változtatni. Együtt, közösen. Férfiaknak főleg, de nőknek is. És persze mindenkinek, akiket a tizenötödszörre módosult Alaptörvény kihagy a (magyar) valóságból.