Crin Antonescunál a valódi kérdés nem az, hogy mit csinált 1989 előtt, hanem hogy azóta mit nem

Orkán volt a biliben tegnap a hazai politikai közéletben. Crin Antonescu államfőjelölt körül kezdett buzogni a média, forrni kezdett a Facebook. Besúgó volt? Nem volt besúgó? Áldozat volt? Vagy éppenséggel nem?

Tisztázzuk a dolgokat. Az egyetlen hiteles intézmény ma ebben az országban a Securitate múlttal kapcsolatban a CNSAS – magyarul a Securitate Irattárát Vizsgáló Bizottság. A testület 2025. április 14-én kiadott hivatalos határozata szerint Crin Antonescu nem volt sem a Securitate alkalmazottja, sem együttműködője, sem olyan személy, aki politikai rendőrségi munkát végzett volna 1989 előtt.

Ez a dokumentum jelen állás szerint azt jelenti, hogy semmi terhelőt nem találtak az államelnök-jelölttel szemben. Mégis, miért kering egy titokzatos jelentés, amelyre több lap is hivatkozik, de amelyet a CNSAS munkatársain kívül senki sem látott?

Mert a volt Securitate iratai a mai napig nincsenek teljes egészében feldolgozva. És hogy miért nem? Mert a politikai elitnek sosem volt érdeke ezt a munkát elvégezni. Mert ebben az országban néhány megszállott történészen és pár „szabadságharcoson” kívül senkit sem érdekelt igazán a szembenézés a múlttal. A rendszerváltás után folyamatosan visszatérő kérdés volt: „Hol vannak a besúgók?” – de a rendszer megértése, a mélyebb struktúrák feltárása elmaradt.

Pedig a besúgó, a spicli, a tégla (mennyi szavunk van rá!) a legkisebb fogaskerék volt az elnyomó gépezetben. Fölötte álltak a hivatásos tisztek, azok fölött pedig a párt. A Román Kommunista Párt, amelyet a Securitate szolgált – nem fordítva. Eltelt 35 év, és még mindig tanácstalanul állunk, mint borjú az újkapu előtt, amikor azt halljuk: „valaki írt egy jelentést”.

Miért? Mert soha nem érdekelt ez igazán senkit. Mert ha legalább egy gyorstalpalót elvégzett volna az ország kollektív emlékezete, tudná: a besúgók soha nem a saját nevükkel írták alá a jelentéseket, és még a megfigyelteknek is fedőnevük volt. Igen, lehetett volna Antonescu egy úgynevezett „megbízott” – olyan személy, aki nem volt hivatalosan beszervezve, de önként és dalolva jelentett. Az ilyeneket a dokumentumokban „om de încredere”-ként, azaz „megbízható emberként” tüntették fel.

Nos, Antonescu nevén ilyesmi sincs. A mai, hivatalosan nyilvános papírok alapján semmi nem történt. És ahogy elnézzük az ország állapotát, még évekig nem is fog.

Mert ma is sok állami intézményvezető van, aki 1989 előtt kényszerből vagy önként szolgálta a Securitatét – és ebből soha semmilyen politikai következmény nem lett. Kivéve, ha éppen valakit el kellett takarítani.

Ott van például Bárányi Ferenc esete. Temes megyei RMDSZ-képviselő volt, majd 1998-ban, amikor egészségügyi miniszter lett, azonnal kiderült, hogy korábban a Securitate ügynöke volt. És azóta sem látta senki azt a bizonyos dossziét. Nem tudjuk, mi volt benne, de az ügy elég volt ahhoz, hogy Bárányi politikai karrierje derékba törjön. Ma pedig ismét eljátsszuk ugyanezt a játszmát – csak most Crin Antonescuval.

És ne legyünk naivak: ezek a titkosszolgálati kérdések mindig csak kampányban fontosak. Egyébként a kutyát sem érdeklik. A kétszeres államfő, Traian Băsescu esetében hivatalosan is megállapította a CNSAS, hogy évekig együttműködött a Securitatéval. Ma mégis, politikai kommentátorként magyarázza a világot, mintha mi sem történt volna.

Vagy ott a Kolozsvári Magyar Opera igazgatója. A bíróság évekkel ezelőtt kimondta róla, hogy besúgó volt, és politikai rendőrségi munkát végzett. Azóta is közpénzekből él, kultúrpolitikát szervez, és senkit sem érdekel a múltja. Mert a politikai elit – a mostani is – elbagatellizálta az egykori titkosrendőrség embereinek tevékenységét. Politikai termékké silányította a dossziékat, kampányeszközzé tette őket, anélkül, hogy a lényeghez valaha is hozzányúlt volna.

Pedig hány olyan hálózati személy lett azóta meghatározó politikai figura, akinek a múltját – ha komolyan vennénk – soha nem lett volna szabad a nyilvánosság közelébe engedni.

Összegezve: Antonescu a rendelkezésre álló dokumentumok alapján ártatlan. De a kampány brutálisan otromba volt: odatolták védekezni, magyarázkodni, amitől sokaknak gyanús lett, hogy talán mégis van valami.

Csakhogy Antonescunak nem azért nem kellene országot vezetnie, mert besúgó lett volna. Hanem mert bármi más sem teszi rá alkalmassá. Semmilyen külföldi ismertsége, semmilyen nemzetközi tapasztalata nincs. A karaktere pedig – finoman fogalmazva is – csapnivalóan tartás nélküli.

Egy igazi szélkakas, aki mindig a saját érdekei mentén váltott irányt, pártot, barátot, meggyőződést. Ebben az álbesúgó-ügyben is azt nyilatkozta, hogy ő áldozat, csak éppen semmiféle bizonyítékot nem tudott bemutatni.

Magyar ügyekben? Emlékszünk jól: az Ungureanu-kormány bukása épp a marosvásárhelyi magyar orvosi és gyógyszerészeti kar autonómiáján bukott meg. Antonescu, Ciprian Dobréval együtt, megtorpedózta az oktatási autonómiát – annak ellenére, hogy a törvény is elismerte a magyar tagozat létjogosultságát. Akkor Antonescu nyilatkozta a Cuvântul Liber nevű lapnak, hogy ő nacionalista volt, és az is marad. Kelemen Hunor – akkor még tisztábban látva – az új Vadim Tudornak nevezte. Később pedig hatalmas tömeg előtt skandálta: ő Ponta és Dragnea barátja, és az is marad.

És ez a valódi baj. Nem csak a romániai magyarok, hanem az egész ország számára. Mert mit kezdjünk egy olyan politikussal, aki folyamatosan irányt vált, és akinek soha nem voltak valódi elvei?

A válasz ma is ugyanaz, mint harmincöt éve: semmit.