Nekünk soha sincs

Azt hiszem, érdemes az identitás felől szemügyre venni ezt a kérdést.

Ha mondjuk arra építed az életed, hogy Mihai Viteazul egy csodálatos személyiség volt, aki először egyesítette a román fejedelemségeket, akkor nehezen bírod elfogadni, hogy egy középkori kalandor volt, aki hódítani indult, s akinek esze ágában sem lehetett „Romániát” alkotni.

Ugyanez a helyzet Wass Alberttel. Sokak agyában annyira eggyé vált a magyarsággal, hogy semmilyen kritikával nem lehet illetni. Bálvány lett már, nem is szobor. Minden mondata egy-egy alapigazság, a szemlélete vitathatatlan, példája követendő, aki bírálja, az hazudik, csalárd, áruló vagy gazember.

Ehhez nagyban hozzájárult a Sütő-szobor. Sütő András metaforáktól, képektől roskadozó mondatai egy olyan irodalmi, hovatovább közéleti stílust alkottak meg, amelyben a szavak a maguk „szép” mivoltában fontosak: a mondatoknak nem a jelentését nézzük, hanem a „metaforaállandót”.

„Lászlónak szerzett címe, rangja nincs még; néhány öröklött méltósága csupán: családunk hanyatló birodalmának felgyarapítója, anyjának hercege, apjának főhercege, nagyszüleinek grófja, dédatyjának őrgrófja, s ami még reá vár: Szavaink Nagyfejedelemsége. Öröksége hatalmasnak nem mondható – csattogó tehervonatok között egy imbolygó kalitka –, de nyolcszázezer szó-alattvalójával mégis ki nevezné potomságnak? Lexikológusok szerint e kalitkabirodalomban a nap sohasem nyugszik le. Szó-lakóinak számát némelyek az említettnél is többre becsülik: kerek egymillióra s még hatvanötezerre. Álruhás királyfiak akadnak időnként, kik a népszámlálást végzik. Olyanformán is, hogy szó-pogromok vérmezőin feltámasztják a halott igéket, amiként Arany János tette, vagy éppenséggel az életüket vetik oda kiáltó hangsúlynak a megtalált szavakra. Petőfi és József Attila vérfoltos madárserege csiripel a kis kalitkában. Képes lesz-e valaha is László e roppant sereg számbavételére?” Ez az Engedjétek hozzám jönni a szavakat kezdete, és látnivaló, hogy az a bizonyos állandó, amelyet emlegettem, nagyon nagy. El tudom képzelni, hogy egy olyan korban, amikor a romániai magyarság mindenfelől veszélyben érezte magát (a könyv 1977-ben jelent meg először), nem tudott kritikusan viszonyulni ehhez a túlzott szépséghez, hiszen a nyelvben találta meg identitásának egyetlen menedékét.

Az a baj, hogy sokan azóta is ebben találják meg: az egyféle nyelvben. Holott magyar nyelv sok van, az az Árva Bethlen Katáé is, a Kaffka Margité is, a Kertész Imréé és a Hamvasé, a székelyeké és a Vas megyeieké, a hajléktalanoké és a vezérigazgatóké. Azok, akik a Sütő-nyelvre esküsznek, azok nem értik, hogy másként is lehet beszélni. És nem akarják elfogadni, hogy az is magyar, aki nem a Trianon-múzeumban él, ahol folyton a nemzetvesztés fölött elmélkedünk, mint a Marosvásárhelyen, március 12-én a Kultúrpalotában (!) szervezendő A világ és a vége. Köpönyegek forgataga című előadás rendezője – lásd például ezt az interjút.

Ezt a felkiáltójelet azért tettem oda, mert a város fontos helye a Kultúrpalota, a dátumot pedig magyarázni sem kell. Érdekes, hogy annak a közösségnek egy része, amely harmincöt éve felszabadult, ennyi idő után is egy „adott” jelentést akar kihallani valamiből. Az adott jelentés így hangzik: a magyarok nagyszerűek, az erdélyiek annál is inkább, Trianon a mi nagy égő sebünk, aki nem ezt vallja, az nem igazi magyar.

Az ilyenekkel nem is az a legnagyobb baj, amit a felszínen, hanem, amit a mélyben állítanak. Mert a mélyben azt állítják: semmi sem változott és nem is változhat. És amíg nem változik, addig nincs is miről gondolkodni, illetve csak erről szabad. Ettől pedig „beáll”, mint a derékba a fájdalom, egyfajta önpusztító fatalizmus, és egyfajta örök elégedetlenség. Bármi változik, az nem változott semmit. És akkor már örülni sem képes az ember, még annak sem, aminek örülhetne.

Lehet, illetve valószínű, hogy amikor az előadást beprogramozták, akkor még sehol nem volt a jelenlegi országos feszültség. Most azonban itt van, s az előadás emiatt a kontextus miatt nem a legjobbkor történik.

De hát nekünk úgy sincs „legjobbkor”…