Parlamenti választások: már nem fog a fék, megállíthatatlanul sodródunk a szélsőségesség felé?

A parlamenti választások eredményei részben elkerülték a katasztrófát, de nagyon csikorog a fék, a szakadék szélén járunk, és nem biztos, hogy megússzuk a zuhanást. A parlamenti választásokkal nem lett tisztább a kép, egy töredezett, három szélsőséges pártot is felsorakoztató törvényhozó testülete lesz az országnak, ahol konszenzust kialakítani bármiről is, egyelőre elképzelhetetlen. Leegyszerűsítve a képletet: két nagy blokk alakult ki, egy 55%-os proeurópai és egy 32%-os szélsőjobboldali. Arról, hogy ki és hogyan fog kormányozni, már kismillió forgatókönyvet gyártottak, mindjárt sorra is veszünk néhányat, előtte azonban ott a nagy kérdés, hogy mi lesz az elnökválasztással. Mert hiába találgatjuk, hogy milyen koalíciók alakulhatnak, addig, amíg nem tudjuk, ki lesz az államfő, aki arról dönt, kit kér fel kormányalakításra.

Ami nyilvánvaló: hiába volt a schengeni csatlakozásról szóló hír, hiába az amerikai vízummentesség, hiába a nyugdíjemelések, a szavazók egyharmada a szélsőjobbra pecsételt. Hogy lehet ilyen körülmények között megszavaztatni egy olyan elnökjelöltet, aki nő, az európai irányt tartja követendőnek, és még a bejegyezett élettársi kapcsolatot is támogatja, kiderül. Ne vegyük ki az egyenletből az erdélyi magyar szavazókat sem, akiknek a parlamenti választásokon egy biztos céljuk volt, az RMDSZ-t bejuttatni a parlamentbe. Ez sikerült. Hétfőn dönt az RMDSZ arról, kit támogat az elnökválasztás második fordulójában. A helyzet pikantériája, hogy az említett román szélsőjobboldali pártok, akik ellen össze kell zárni – a magyarellenességen kívül – szinte azonos szuverenista és Nyugat-ellenes politikát képviselnek, mint a Fidesz, az RMDSZ nagy szövetségese, akiknek politikusai rendszeresen beszállnak az erdélyi kampányba segíteni. Kérdés tehát, merre visz minket az elnökválasztás második fordulója.

Ami fel fogja feltenni a pontot az i-re. A következő évek gazdasági és politikai kilátásai szempontjából döntő fontosságú, hogy az elnök képes lesz-e stabilitást teremteni és megakadályozni a szélsőjobb térnyerését. A parlamenti választások eredménye azt mutatja, hogy nem. Mind az erdélyi magyarok, mind a román szavazók között dúl az oltásellenesség, a „békepártiság” vagy sima putyinizmus és az összeesküvés-elméletek tömkelegéről vagy az LMBTQ-ellenességről már nincs is mit mondani.

Tudjuk, a Covid-járvány során kialakult kommunikációs káoszt és a hivatalos tájékoztatás hitelességének megingását a szélsőjobboldal ügyesen kihasználta. Maximumra tekerte az állammal szembeni bizalmatlanságot és felerősítette a félelmeket.

Ezzel párhuzamosan a szexuális kisebbségek jogairól folytatott társadalmi vita teljesen félrecsúszott. Az LMBTQ-jogokat övező rémhírek rendkívül sikeresek voltak a konzervatív értékeiket féltő közösségek körében. Ezek az emberek elsősorban nem az egyenlő jogoktól félnek, hanem attól, amit a szélsőjobboldal eltúlzott és fenyegetőnek ábrázolt (gondoljunk az óvodákban terjesztett erőszakos propaganda narratívájára, az átműtött gyerekekről szóló rémtörténetekre stb.)

A szélsőjobboldali retorika másik fontos pillére az Ukrajna elleni háborúval kapcsolatos dezinformáció, ami Ukrajna támogatását, az ukrán menekültek segítését ellenségképként állította be. Az oroszbarát narratívák hatására – amiknek az erdélyi magyarság is masszívan ki volt téve – sokan a NATO-ban, az Európai Unióban háborúpárti politikusokat, intézményeket látnak.

Mindezt súlyosbítja a globalizációval szembeni általános félelem, amit a szélsőjobboldal egyszerűen és manipulatívan mutat be. A globalizáció komplex jelenségét úgy kommunikálják, mint egy láthatatlan erőt. A „romló Nyugat” kulturális és gazdasági identitástól fosztja meg az embereket, miközben teljesen kiszolgáltatja őket „külső hatalmaknak”.

Ebben a helyzetben rendkívül szűk időkeret áll rendelkezésre, hogy a mérsékelt erők – RMDSZ, PSD – változtassanak a narratíván. Mert a kérdés nagyon leegyszerűsödik a következő napokban. Lasconi vagy Georgescu? Kelet vagy Nyugat? Haladás vagy maradás?

Addig is, amíg ez eldől, lássuk azokat a forgatókönyveket, amiket pörgetnek az elemzők. Minden felállásban a mérleg nyelve ezúttal nem az RMDSZ lesz, hanem a PSD. Sem Lasconi, sem a szélsőjobb nem hagyhatja ki számításaiból a szociáldemokratákat. A PSD vélhetően magának követelné a miniszterelnöki posztot, ha a pártot nem feszítik szét a belső hatalmi harcok. Marcel Ciolacu valószínűleg megpróbálja megtartani a pozícióját, de az elnökválasztási kudarc és a kormányzati tapasztalatok miatti gyenge hitelessége miatt kérdőjeles, hogy sikerül-e. Ha a PSD vezetőt cserél, az fel fogja erősíteni a belső konfliktusokat, ami a kormányzati stabilitás rovására mehet.

Mi történik, ha Elena Lasconi lesz az államfő?

Tegyük fel, hogy sikerül, és Ciolacu meg Kelemen Hunor el tudják magyarázni a szavazóknak, hogy az egyetlen járható út, ha Elena Lasconira ütik a pecsétet. Jöhet a nemzeti egységkormány létrehozása, amely magában foglalná az összes nem szélsőséges, többé-kevésbé Európa-párti politikai erőt, azaz a PSD-t, a PNL-t, az USR-t, az RMDSZ-t és a kisebbségek képviselőit.

Egy ilyen széles koalíció azonban valószínűleg rendkívül nehézkesen működne. Olyan erőket próbálna egybekovácsolni, amik még alapvető kérdésekben sem értenek egyet. Ezt már tapasztaltuk négy évvel korábban, amikor a PNL-USR-RMDSZ triumvirátus próbált így kormányozni, és az USR-t ejtették elsőként. Ezért nagy reformokra, országmegváltó projektekre egy ilyen kormány esetén nem számíthatunk, legfeljebb remélhetjük, hogy az ország alapvető adminisztrációját képesek lennének biztosítani.

Ott van a másik opció, hogy Lasconi Bolojant kéri fel miniszterelnöknek, ahogyan a kampányában kijelentette. Ez a PSD kormányon kívüli támogatását feltételezi, de egy ilyen kisebbségi kormányt a PSD könnyedén zsarolhat, ami ismét a hatékonyság kárára megy.

Megpróbálkozhatnak a törvényhozók átcsábításával a liberális / USR-s táborba. A pártváltók, akik könnyedén átülnek a másik párt frakciójába, ha a politikai érdek úgy kívánja, a 35 éves román demokrácia alaptermékei.

Létezik egy negyedik opció is, ez pedig az előrehozott választások kiírása lenne, de a román politikai gyakorlatban szinte lehetetlen egy frissen alakult parlament feloszlatása.

Mi történik, ha Călin Georgescu győz?

Most még van esélyünk kimászni abból a gödörből, ahová kerültünk, de ha egy legionárius, szélsőséges vezető kerül a Cotroceni-palotába, a szuverenista erők dominálni fogják a politikát, és egyre távolabb fogunk kerülni az EU-tól. Elég, ha Magyarországra nézünk. Elesünk a finanszírozási forrásoktól, csúcsra járatják a gyűlöletbeszédet, 2028-ra az egész ország romokban hever.

De lássuk a gyakorlatban. Ha mégis bekövetkezne, hogy Georgescu győz, akkor sem kerülheti meg a PSD-t. Kérdés, hogy a párt hajlandó lenne-e az AUR, SOS és POT hármasával együttműködni. A szélsőjobboldali blokk egyébként nem egységes: Șoșoacă nyilvánosan támadta Georgescut és az AUR vezetőjét, George Simiont is, ami tovább mélyíti köztük a törésvonalakat.

Georgescu számára is három opciót láttam eddig felvázolva. Az egyik a technokrata kormány alakítása volna: ez a megoldás eddig minden alkalommal kudarcot vallott Romániában, hiszen a pártok parlamenti sakkjátszmái megbénítják az ilyen kormányokat. Gondolkodhat ő is előrehozott választásokban, de ez ugyanúgy nehézségekbe ütközik, mint Lasconi esetében. És végül a már említett szélsőséges kormány PSD támogatással: ez bel- és külpolitikai szempontból is romboló hatású lenne, és hosszú távon aláásná a PSD hitelességét.

Miközben a kormányalakítási lehetőségeken elmélkedünk és a politikai játszmákat figyeljük, nem feledkezhetünk meg a valódi tét nagyságáról. Ha az elnökválasztással a szélsőjobb bebetonozza magát, könnyen azon kaphatjuk magunkat, hogy néhány éven belül egy új vasgárda árnyékában élünk. Az előttünk álló négy év valószínűleg a rendszerváltás óta a legnehezebb lesz. Ha nem sikerül felszámolni a szélsőségesség veszélyét egy hatékony kormányzással, a szélsőjobb négy év alatt teljesen szétrombolhatja Románia demokráciáját.