Az elmaradt morális esemény

Nagyapámnak volt egy portréja Szilágyi Domokosról. Saját maga rajzolta. Amikor annak idején kiderült, hogy a költő jelentéseket írt az állambiztonsági szervnek, nagyapám – egyik beszélgetésünk alkalmával említette – befele, a fal felé fordította a képet. De nem vette le! Szilágyi Domokos helye ott maradt a falon, de nem lehetett a szemébe nézni. Aztán kiderültek a körülmények, és nagyapám megbocsátott – én már csak visszafordítva láttam a rajzot.

A Méhes-ügyben megszólalók többsége számvetésre, szembenézésre, önvizsgálatra szólít fel. Oly furcsa, hogy minél többször hangzik el e felszólítás, annál üresebbnek, annál gyöngébbnek tűnik. Elmaradni látszik a morális esemény, amelyre várnak, amelynek szükségességét hirdetik.

Azok az értelmiségi nemzedékek, melyek egyikéhez Méhes György is tartozott, kitüntetett helyzetben voltak. Bár nagyon is fontosnak – lényegesnek – tekintem a Borbély András által kifejtetteket, azt hiszem a hetvenes évek végétől, vagyis a reálszoc rendszer egyre rohamosabb fasizálódásától kezdve egy további jelentés- és jelentőség-árnyalattal bővül az értelmiség egy része beszervezésének története. Ebben az időben, amelyben a Román Szocialista Köztársaság egyre ellenségesebben viszonyult a magyar kisebbséghez, és nyelvi, kulturális reprodukcióját (létét!) különböző módokon, hol erőszakosabban, hol finomabb módszerekkel, de szándékosan és programszerűen megpróbálta ellehetetleníteni – ebben az időben a romániai magyar értelmiség sorsa szorosan összekapcsolódott a romániai magyarság egészének sorsával (ezért is tűnhetett lényegesnek megfigyelni őket).

A romániai magyar értelmiség volt az a rész, amely az egészet jelenítette meg, képviselte. Egyrészt igaz volt az, hogy az akkori értelmiségünk nem csak önmagáért, hanem ezáltal a romániai magyarságért küzdött, amennyire lehetett. A kitartás, és az a csodálatos munka, amelyet végeztek a fennmaradáshoz szükséges erő forrását képezte. Hogy lehet és hogy kell. Hogy nem lehet, de akkor is kell. Szenvedésükben tükröződött a nép szenvedése is. Legalábbis így tűnik nekem, valahogy így tudom magyarázni azt, hogy nagyapám – aki tudomásom szerint nem ismerte Szilágyi Domokost – befele fordította azt képet. Nem vehette le. De a beszervezés ténye súlyos volt. Nem annyira a kukkolás miatt – noha ez ma már valóban lényeges eleme a dolognak –, hanem mert az értelmiségen belüli „árulások” soha nem egyszerű személyközi ügyek voltak. Morális súlyuk nem önmaguk miatt volt akkora, amekkora – hanem mert az értelmiség az a rész volt, amelyben az egész próbálta életlehetőségeit keresni. És a kollaboráció, a sorstársak becsapása és elárulása – ez az életlehetőség irtózatos.

Ezért a kollaboráció kérdése lehetett (vagy lehetett volna) olyasmi, ami bekövetkeztet egy morális eseményt. Ugyanis nem egyszerűen tanulságos történetről, görög tragédiáról volt szó, amelyen okulhat az olvasó. Arról volt szó, hogy mi történt az egésszel.

A romániai magyarságnak volt egy morális univerzuma, és ezt az értelmiség jelenítette meg.

Időközben történt egy fontos változás. Azt hiszem legkönnyebb azon észre venni, hogyan változott meg a mi, ez a névmás, amely a morális önvizsgálat, a szembenézés, a számvetés alanya és tárgya. Ez a mi, amely óhatatlanul az értelmiséget jelöli közvetlenül – a beszélő osztály –, a reálszoc közvetlen utózmányaikor még jelenthette a romániai magyarságot. Amikor azt olvasták az újságban, hogy velünk ez és ez történt, miközöttünk ez és ez esett meg, akkor még ott volt ez a közös morális univerzum, még érvényes volt az, hogy az értelmiség mint rész megjeleníti a romániai magyarság egészét.

Ez változott meg. Ma, az értelmiségen belül zajló vitákban a mi nem tudja jelölni a romániai magyarságot is, az értelmiségnek megszűnt ez a szerepe. Ezért nem tudhat megtörténni a morális esemény, hiába próbálják megtörténtetni.

Persze, a Méhes-ügy eleve, már Kulcsár Árpád írásában összekapcsolódik a NER-rel, azzal, ahogyan a romániai magyar élet reménytelenül összegabalyodik a magyarországi kormány hatalmi hálózatával, ahogyan minden egy áramkörre kerül, egy kapcsológomb függvényévé válik. Ez jól is van: pontosan az lenne a lényege a morális eseménynek, hogy minket magunkat megváltoztasson, segítsen látnunk a helyes utat, amint tájékozódni kívánunk a jelen morális dilemmái között. És igen, a magyarországi kormánnyal való viszonyban felmerülnek ilyen dilemmák (a politikai dilemmák mellett, s azokkal összefüggésben).

Csakhogy: a mai értelmiség nem az a rész, amely képviseli az egészet. (Azt hiszem, hogy ilyen rész ma nincs.) Amikor a romániai magyar értelmiség problémákat vitat meg, kérdéseket tesz fel magának és kérdéseket követel magától – akkor csak a saját belügyeit intézi. Nem mintha ne lennének tehetséges írók, költők, értelmiségiek. Vannak. De nem igaz többé, hogy az értelmiség rezzenései ott vibrálnak a romániai magyarság egészében.

És alighanem van ebben felelőssége az értelmiségnek is, amely görcsösen ragaszkodik a „szakmaisághoz”. A szólás, a gondolkodás és az alkotás szabadságáról – arról az eszméről, amely ’89-ben és az azt követő néhány évben még szellemet lehelt a kulturális életbe – kiderült, hogy jobbára belügy marad. Az értelmiség, a politikum belső ügye, gondosan elkerítve a néptől, akinek sorsán emezek vagy közömbösen átlépnek, vagy nyerészkednek. A szabad értelmiség viszonylag hamar elvonult, élvezni szabadságát, és úgy beszélt, mintha ez lett volna a lényeg, mintha a „rendszerrel” az lett volna a baj, hogy egyáltalán valamit akart – és nem az, hogy mit és hogyan.

Nem politizálunk – szól a sláger.

Rendben van. Azonban épp azért, mert az értelmiség nem hajlandó bármiféle kapcsolatot fenntartani a romániai magyarság többi részével, nem igazán lehetséges valódi morális esemény. És innen nézve már nem is annyira furcsa az, hogy cikk cikk után arról beszél, hogy hallgatunk (!), s hogy vélemények és hozzászólások garmadája után is az a benyomás, hogy „nem történik semmi.” Mert hol történhetnék? Óriási szakadék választ el bennünket attól a szituációtól, amelyben Méhes György tevékenykedett. Az irodalom és az értelmiség élete akkor nem egy önmagába zárt, belterjes valami volt. Volt közönsége, és volt közössége. Volt hivatása, küldetése, amelyet nem saját kényelméért („szakmaiság” – jó lenne, ha fele annyi minőségi kiadványt tudnánk ma produkálni, mint a reálszoc idején tudtak) végzett. Itt téved óriásit Vida Gábor, „a szőlő mindig már savanyú volt” hirdetésével – de a maga módján illusztrálja a morális vákuumot, az eszmétlenséget és a kedvetlenséget.

Mindez nem azt jelenti, hogy a NER kulturális polipjával szemben ne lenne lehetséges ellenállás, hogy ne merülnének fel közösségi/kollektív morális kérdések, hogy ne beszélhetnénk arról, helyes vagy helytelen Méhes Györgyről díjat elnevezni. Csakhogy ezeknek a kérdéseknek nincs külső – ha tetszik, transzcendens – referenciája. Nincs, akiért (valaki másért) megválaszolni ezeket a kérdéseket, és ezért az összes válasz üresen cseng.

Nem örvendek, hogy az értelmiségnek és a kulturális elitnek meg kell válnia autonómiájától. Annak sem örvendek, hogy ’89 óta vajmi keveset kezdett vele. Nem mondom, hogy úgy kell nektek! De mit kezdene magával az értelmiség, ha lennének eszközei, ha szabadon végezhetné a munkáját? Vajon lenne kedve, indíttatása másokért tevékenykedni? Kiötölni demokratikus gyakorlatokat, amelyekben újra kapcsolatba kerülhet a társadalom kevésbé privilegizált rétegeivel?

Ha morális eseményre vágyunk, meg kell teremtenünk egy morális univerzumot. Ehhez pedig nem elég számot vetni Méhes György kollaborációjával, nem elég szembenézni a NER-rel, de talán még az önvizsgálat sem elég. Ehhez másra is szükség van. A többiekre.