Dózsa György mérlegelő unokája vagyok én

Nézem, nézem a közéleti publicisztikákat, és látom, sokan nem mernek azonosulni önmagukkal. Így végre megértem,

miért nem lesz Magyarországon soha forradalom.

Amikor a román kultúrába kerültem, sok minden megrendített. Hiába foglalkoztam vele, végül is mindvégig kívüle voltam, a magyar kultúra részeseként éltem és dolgoztam. Aztán Bukarestbe költöztem, egy román világ résztvevője lettem, és valósággal záporozni kezdtek rám a román kultúra jellegzetességei.

Az egyik, talán a legfontosabb: az azonosulás bátorsága.

A románok számára A gyertyák csonkig égnek: remekmű, míg a mi számunkra egyfajta érzelgős valami. Lehet, hogy igazunk van, de az is lehet, hogy egyszerűen félünk a kitárulkozástól, az őszinteségtől, attól, hogy azonosak legyünk önmagunkkal.

Ők viszont nem félnek a saját érzelmeiktől, ami abból is látszik, ahogy megszólalnak, gesztikulálnak, megérintenek, megölelnek. Míg mi folyton távolítunk az irónia módusza révén, mert úgy érezzük, az azonosulás éretlen lélekre vall.

A kortárs közéleti költészetben nem is igen találok „azonosuló verseket”. Talán a Markó Béla szövegei állnak a legközelebb ehhez a műfajhoz, mert ő az Alkalmi vers a békéről címűben is egyértelművé tette, hogy kit ironizál, nem akart „középen” maradni. Ahogy Ady Endre sem akart soha — talán ezért zavar sokakat, és lepődnek meg aztán, hogy „igaza volt”.

Méltatlan időkben nincs „közép”.

Érdekes különben, hogy az a közéleti oldal, amely végig nagyon élesen fogalmazott, legyen szó bár antiszemitákról vagy bevándorló-ellenességről, magyar kormányról vagy háborúpártiságról, az az oldal, amelyet lehetetlen volt meggyőzni a lobogó tekintetű marketingforradalmárok káros voltáról, most hirtelen mérlegelni kezdett.

Magyar Péter csak ürügy a gondolatmenetem számára. Nem vagyok szerelmes belé, csak azt állítom kétségbeesett konoksággal, hogy aki folyton azt ismételgeti, hogy

Magyarország állapota szörnyű, agymosásnak van kitéve a magyarság, egyetemek szűnnek meg, mert szétverik őket, s egyre inkább „mindenki” azt mondja, amit a miniszterelnök, iszonyú pusztítás folyik

— aki tehát ezt mondja, és hisz is ebben, az nem mérlegel, hanem megragadja a szabadulás alkalmát.

Gondolom, a mai túlinformált világ is tehet arról, hogy ide jutottunk. Tudtunk bármit is Tőkés László diktatorikus hajlamairól vagy a nőügyeiről? Nem tudtunk, mert 1989 Romániájában nem is tudhattunk. Azt tudtuk, azt viszont egyértelműen, hogy ami most van, borzasztó, emberhez méltatlan, ebben mi már nem akarunk élni. És a költők is tudták és közvetítették ezt, egy pillanatig se mondták, hogy ami azon túl van, az is csak egy kiábrándulás – vagyis nem mondták, hogy bár ez a világ szörnyű, a következő se lesz jobb; és még kevésbé, hogy csak akkor engedjük magunkat kihúzni a vízből, ha annak, aki kihúz, makulátlan a keze.

Azt hiszem, a gulyáskommunizmus legfőbb bűne az volt, hogy elhitette, mindent túl lehet élni.

Ennek következtében minden felháborodás műfelháborodásnak tűnik, fedezet nélküli apokalipszisnek, mérlegelő szenvedésnek. Önellentmondásnak.