A jövőképet nem lehet zászlókkal pótolni

Pár hete jelentette ki az RMDSZ szóvivője, Csoma Botond, hogy „nincs alternatívája az etnikai politizálásnak” az erdélyi magyarság esetében. Az RMDSZ szóvivője egy gondolat erejéig sem időzött el azoknál a minimum több tízezerre tehető vegyesházasságban élő magyaroknál, akik ilyen kijelentések hallatán nem tudni mire gondolhatnak, vagy azoknál, akiknél az etnikai identitás sokkal összetettebb, mert roma, zsidó, szász és ki tudja még miféle gyökerekkel rendelkeznek, és sehogy sem tudnak pozitívan rezonálni egy ilyen kijelentésre. Nos, többen nagyszerű érveléssel jelezték, hogy mást és többet várnak a romániai magyarság legnagyobb politikai alakulatától, amely ráadásul előszeretettel hivatkozik ernyőszervezetként magára, azaz úgy tünteti fel magát, mint akinek „oltalmazó” szárnyai alá mindannyian beférnénk. Feltéve, ha elfogadjuk, hogy csakis így lehet politizálni, ahogy az RMDSZ teszi.

Magam is felszisszentem, az első pillanatban, szólni is akartam, de mikor belenéztem a kampányanyagokba, a jelöltek megszólalásaiba, rájöttem, hogy teljesen fölösleges. Nem hiszem, hogy megértenék. Egyeseknek egy egyszerű mondat (alany, állítmány) megértése és elmondása is komoly szellemi tűzpróba. Magamnak meg minek mondjam. Aztán láttam, hogy feszül a közhangulat, nő az idegesség. A Transtelexen elindult vitát mennyire el akarják vinni az éveken át pártpénzekből eltartott felületekre. Még a magukat főtérinek álmodó, szellemi-kültelki bayer-epigonok is próbálkoztak valamiket hablatyolni. Hiába, az RMDSZ ösztöndíjat meg kell szolgálni. Az eddig olajozottan működő kampányban homokszemekként csikorognak azok a szövegek, amelyek azt boncolgatják, hogy egy ilyen erősen jobbra tolódó diskurzus milyen helyrehozhatatlan károkat okoz hosszútávon.

Újra elolvastam az anyagokat és rájöttem, hogy Csoma tulajdonképpen csak azt fogalmazza meg, hogy a jelenlegi RMDSZ vezetőinek legnagyobb része semmi máshoz nem ért, csak az etnikai politizáláshoz. Illetve ahhoz, amit annak gondol. Mit is gondol annak? Hát ezt a nagy „magyarságversenyt”. Ki a jó magyar, vagyis a legjobb, a legeslegjobb.

Még több zászló, még több huszár, vitézkötés, bajusz, kisgyerekek népviseletben, boldog lelkipásztorok, egy kis Horthy-nosztalgia, ingyenkoncert… és semmi jövőkép.

Helyette egyszavas mondatok, lehetőleg a sport világából vett hasonlatok, izmozás, az Erő, Összefogás, Győzelem hangoztatása. Akikre úgymond szavaznunk kellene, ezzel az úgynevezett „etnikai politizálással” akarnak meggyőzni arról, hogy rájuk kell bíznunk magunkat, családunkat, közösségeinket, mert ők majd mindent „elrendeznek”.

Nem kell gondolkodni, vitatkozni, alternatívákat keresni, mindenki nyugodjon le, senki ne tegyen semmit azon kívül, hogy leszavaz. Az RMDSZ-re. Ők pedig majd mindent elintéznek, kijárnak megoldanak. Mindent elvégeznek helyettünk.

Szabó Ödöntől hallottam, hogy szerinte egy politikus minden döntése, cselekedete tulajdonképpen kampány. Igen, látjuk, érezzük ezt. A politikus, jön, mosolyog, beszédet mond, szalagot vág, szelfizik – írókkal, focistákkal, a néppel. Mindenkivel, aki szavazatot hoz. Aztán elmegy. Minek ide gazdasági vízió, kulturális stratégia, mezőgazdasági szakpolitika? Érzelmekre kell hatni, ez mozgósít… ezt egy másik politikustól hallottam.

Különben is fölösleges a stratégiázás, hisz „mindenki” tudja, mit jelent a „gyakorlatias” politizálás. Aki esetleg mégsem tudná, ajánlom figyelmébe Bíró Zsolt, RMDSZ-listás MPP-s politikus „őszödi beszédét”, amelyben pontosan vázolja, hogy miért kell ott lenni egy magyar politikusnak Bukarestben. Egy 2016-os felvétel örökítette meg az utókor számára ezt a máig revelációként ható összefoglalóját a politikusi munkának: „Mert akkor van nekem Bukarestben, ez egy ilyen kurva ország, s egy balkáni mentalitás, és nem tud semmit csinálni egy polgármester, mert megfojtják. Ha nekem van Bukarestben legalább két emberem, aki tudja, hogy merre nyílik az ajtó a Dâmbovița partján, hogy kell eljárni... Ráírják a szalvéta szélére, hogy hány ezer euró spágát kell adni, s akkor a polgármestereink kigazdálkodják a spágát, s elviszik oda, és meg tudják szerezni a pénzeket és a következő négy évbe meg tudják nyerni újra a választásokat”.

Szóval ez az etnikainak mondott politizálás olyan mint egy hullámvasút, attól viszont tényleg felfordul az ember gyomra, hogy jelenlegi politikai vezetőink Közélet LunaParknak nézik a sorsunkat. Domokos Géza, Markó Béla, Sütő András, Kántor Lajos, Szőcs Géza, Tőkés László mai utódai… Szóval ez a „jelszó-kórus” csak paródiája annak az etnikai politizálásnak, aminek az 1989 utáni irányát az előbb felsorolt emberek határozták meg. Mert ha az, amiben most vagyunk „igazi etnopolitika” lenne, akkor fel kellene tenni a kérdést, hogy mi van azokkal a törvényekkel, amik leírnak, sőt előírnak kisebbségi nyelvhasználati kötelezettségeket? A gyakorlat miért hiányos? Legalább azt, amit mások kiharcoltak, miért nem tartják, tartatják be? Mi van a regionális vagy kisebbségi nyelvek európai kartájával? Miért nem beszél róla senki? Románia aláírta. Miért alkalmazzák csak részlegesen?

2013-ban, vagyis 11 évvel ezelőtt regisztrálták a Minority Safe Pack kezdeményezést az Európai Bizottságnál. Nos, azóta semmi nem mozdult. Persze, volt utazgatás, gyűlésezés, aláírásgyűjtés, pereskedés, orosz-kémek… Közben az erdélyi magyarság meg élni szeretne, boldogulni. A vezetők Brüsszelben látják a hibát. Több mint egy fölösleges évtizednyi idő morzsolódott el, százezer számra tűntek el a magyarok Erdélyből, miközben több kampányban és választásokkor hallgattuk meg az ígéreteket, hogy na most aztán, ebben a ciklusban, csak még egyszer kerüljünk oda. Persze, mindenki hibás amiatt, hogy egyelőre semmi sem lett belőle, főképp Brüsszel. Nyilvánvaló, a kisebbségi jogok uniós szintű elismerése és védelme felé az út a közös európai politikai akaraton keresztül vezet. De kétlem, hogy ha a sokat emlegetett változás a szuverenisták malmára hajtja a vizet, akkor az erős nemzeti bódulat jót fog tenni a kisebbségeknek. Azaz, miért van szükség egy még erősebb, még nemzetibb Romániára ahhoz, hogy a most is keveslett jogaink kiteljesedjenek?

„Vissza kell térni az európai alapértékekhez” mondogatják a jelöltek. Hogy az mi, arról egy mondatot sem hallunk. Játsszuk azt, hogy megtörténik. Változás esetén idejönnek, és magyar nyelvű tanácsülések lesznek, teszem azt, Nagyváradon? Megalapítják a kolozsvári magyar nyelvű különálló bábszínházat? Lesz a Maros megyei tanács kulturális bizottságában legalább egy, magyarul is tudó alkalmazott? Kampányon kívül is lehet majd magyar filmeket látni a falusi kultúrotthonokban? Legalább digitálisan lehet majd magyarul adót bevallani? Erdély TV-t nézni Konstancán? (Apropó, Magyarországon miért nem vételezhető? A sok ott élő erdélyi magyart nem érdekelné, hogy hazai híreket, riportokat lásson?) Lesz napi 24 órás magyar közszolgálati tévéadás? Egésznapos országos lefedettségű rádióadás magyar nyelven? Ezek valamikor az RMDSZ programjában voltak. Hogy kerültek ki?

Kínkeservesen jött össze a magyar nyelvű kereskedelmi rádió Marosvásárhelyen, de sok székelyföldi városban sem volt könnyű a helyieknek sugárzási engedélyt szerezni, szórványról nem is beszélve. És egyszer csak szó nélkül, persze sok pénzért, átmentek külföldi tulajdonba. Az eladók között nem egy erdélyi magyar politikus volt, aki annak idején ingyen kapta meg a frekvenciát. Mikor eurót látott, mindent elfelejtett? Vagy az etnikai politizálásról is lemondunk egy kis pénzért? Emlékszik valaki a Pater Bankra? Erdélyi magyarok vért izzadva hozták össze, majd jött egy magyarországi hatalom és jobbnak látta a bankot görög tulajdonba adni. Amikor egy ilyesmi megtörténhet a rádiókkal, a magyarországi pénzekből fenntartott médiával, akkor mit fogunk mondani? Azt, amit a Transindex megbuktatásakor? Vagyis semmit?

A kedves vezetők jól elszámháborúztak a népszámlálás után, majd megnyugtatóan hirdették, hogy millió feletti a romániai magyarság. Ott, ahol most írom ezeket a sorokat, huszonöt éve közel háromszázan laktak. Volt kultúrotthon, iskola, legalábbis elemi osztályok. Mára már alig van ember, de lett aszfalt, gázvezeték és villany. Víz és csatorna még mindig nincs és iskola nem működik, mert nincs kinek. A boltig 6 kilométert kell megtenni. A kisváros 10 kilométernyire van a falutól, a nagyváros 23-ra. Azoknak, akik itt élnek, mit lehet mondani? Nem félnek az AUR-tól, mert csak a tévéből ismerik. Itt nap mint nap a szegénységgel kell megküzdeni. Nem akarnak mást, csak élni, és ha lehet, jobban élni.

Sokat járok keresztül-kasul az országban, és látom, nem mi vagyunk az egyetlenek, akik a nincstelenséggel küszködünk. Tudják önök, hány budi van az országban a kert végében? Tudják, milyen oda kimenni télen mínusz tíz fokban? Egy újrázni akaró megyei tanácselnök előszeretettel hivatkozik, hogy hány kilométer vízvezetéket fektetett le. Igaz, csak víz nincs benne. És nem is lesz… mert nincs honnan… legalábbis ezt válaszolta a hatóság. Az egymásra uszítás helyett talán az összefogás célravezetőbb volna. Együtt a szegénység ellen. Szörnyen hangzik, mi? Semmiféle zászló, semmi dicsőséges győzelem.

Apropó, AUR. Dan Tănasă AUR-os képviselő volt az egyetlen Maros megyei képviselő, aki meginterpellálta (kérdőre vonta) a kulturális minisztert, hogy miért nem kezdik el a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház felújítását? Az elmúlt 34 évben hány kulturális intézményt építettek Romániában? Hányat a többségében magyarok lakta helységekben? Pedig ott is szelfizhetnének a politikusok, igaz nem sállal és a győzelem jelével. Fontos a sport révén kialakított közösségi érzés, identitás, de az irodalommal, zenével, színházzal, saját médiával épített lokális tudat lehet tudatosabb szülőföldszeretővé tenné azokat, akiktől egyesek csak a szavazatot szeretnék megkapni négyévente. Tovább lehetne sorolni a példákat és az elégedetlenségeket. Fölösleges. A romániai magyarság vezetői elvesztették az arcukat. Tehetetlenül úsznak az árral. Mindent egy lapra tettek fel. Az Európában szalonképtelenné vált magyarországi kormány tündöklésében és bukásában is osztozni fogunk, ha akarunk, ha nem.

Székely János, a Nyugati hadtestben beszél az itteni emberek szabadságáról. Azt mondja, szabadon választhatunk a rossz és a még rosszabb között. Nem elmenni szavazni rossz.