Kiss Tamás szociológus: Ahol 20 százalék alá csökkent a magyarok száma, ott fontos nyelvi jogokat veszítünk el

Az Országos Statisztikai Intézet (INS) szerint Románia állandó lakossága a népszámlálás idején 19.053.815 volt, ebből 1.002.151 vallotta magát magyarnak – derült ki a tavalyi népszámlálásnak nemrég közzétett végeredményéből.
Amit a végleges számok közzététele előtt már tudni lehetett, és a társadalomkutatók, demográfusok többször szóvá tették az, hogy mindössze 16,5 millió lakos nemzetiségét jegyezték fel, több mint kétmillió embernek az etnikuma ismeretlen. Egy másik érdekessége az etnikumot és anyanyelvet mutató számoknak, hogy több ezer személy magyar anyanyelvűnek, de nem magyar etnikumúnak vallotta magát.

A vallás, felekezeti hovatartozás tekintetében mintegy 2,66 millió embernek ismeretlen a felekezeti hovatartozása. Az ismert felekezetűek közül 14 millió román ortodox, 742 ezer római katolikus, 495 ezer református, 404 ezer pünkösdi, 115 ezer görög katolikus, 103 ezer baptista. Az ismert nemzetiségű és vallású romániai magyar lakosság 45 százaléka református, 40 százaléka római katolikus, 4,6 százaléka unitárius, 1,9 százaléka ortodox, 1,3 százaléka görögkatolikus, 1,1 százaléka pedig baptista és 1 százaléka evangélikus vallású.

A települések szintjén ezúttal is Marosvásárhelyen él a legtöbb magyar (40.604), és először regisztráltak több magyart Sepsiszentgyörgyön (34.678), mint Kolozsváron (33.603), Nagyváradon valamivel kevesebb, 33.340 magyart írtak össze, Szatmárnémetiben pedig 28.152 magyar etnikumú személyt regisztráltak.

A puszta számok közlésénél azonban sokkal fontosabb ezeket egy értelmezési keretbe helyezni, és a társadalomkutatók, demográfusok épp ezeknek a feladatoknak látnak neki a következő hónapokban. Valójában tehát a végleges eredmények közlésének nincs nagy újdonságereje, tudtuk meg Kiss Tamás szociológustól, aki a vele készített interjúban néhány fontos fejleményre és jelensége mégiscsak felhívta a figyelmet.

Vannak-e az előzetes adatokhoz képest számottevő eltérések?

Sok újdonság nincs azon kívül, hogy az adatok az aggregációs szintje különbözik. Most már községi és városi szinten látjuk, hogy hogyan alakultak az etnikai arányok. Ez alapján valamivel pontosabb számítást tudunk végezni arra vonatkozóan is, hogy mennyien lehetnek a magyarok azok között, akik nem nyilatkoztak a nemzetiségükről. Már abban az esetben, ha – ahogy többször is hangsúlyoztuk – elfogadjuk, hogy ezek a népszámlálási adatok az összlakosság számára vonatkozóan valósak. Az eredmény azonban nem különbözik radikálisan attól, amit a megyei eredmények alapján láthattunk. A hivatalos 1 millióhoz képest még körülbelül 105 ezer magyarral számolhatunk.

Annak, hogy községi szintű adatokkal rendelkezünk, a nyelvhasználati jogok tekintetében van jelentősége. A 2011-es népszámlálással szemben most van egy sor község, ahol a magyaroknak az aránya 20 százalék alá esett. Ezek között olyan települések vannak, mint Szilágysomlyó, Maroshévíz, vagy Négyfalu, hogy csak a nagyobb településeket emeljem ki.

Amióta a népszámlálás részleges eredményei megjelentek, azóta többször felmerült, hogy vajon a 19 millióból hányan élnek valóban életvitelszerűen Romániában? Ezt továbbgondolva az is kérdés, hogy az összeszámolt egymillió magyarból valójában hányan vannak még idehaza.

Ezt csak találgatni lehet. Egy érdekes adatra hívnám fel a figyelmet ennek kapcsán. Az Eurostat adatai szerint 705 ezer azoknak a száma, akik Romániában élnek, de külföldön születtek, a népszámlálás szerint viszont csak 386 ezer. A különbséget olyan román állampolgárok adják, akik külföldön születtek, Olaszországban, Spanyolországban, Németországban, Nagy-Britanniában. Itt szinte biztos, hogy olyan gyerekekről van szó, akiknek a szüleik ott élnek, és mivel román állampolgárok, ezért regisztrálták őket Romániában, és így kerültek be külföldi születési hellyel a lakosságnyilvántartóba. A népszámlálás során viszont minden bizonnyal a szüleik korábbi romániai lakhelyére lettek regisztrálva. Ez ugye több mint kétszázezres nagyságrend és itt csak a külföldön született gyermekekről beszélünk. A kint élő családok mindegyik tagját számolva biztos, hogy milliós nagyságrendről van szó. De az abszolút számoknak a becslésére, megsaccolására most nem vállalkoznék.

A népességcsökkenéssel szembe kell néznünk akkor is, ha a hivatalos adatokat nézzük. Az abszolút számok szerint több mint 200 ezer magyarral számoltak kevesebbet. Vannak olyan vidékei Erdélynek, ahol jobban ki volt téve a fogyásnak a magyar közösség?

Már a 2011-es népszámláláskor is evidens volt, hogy a demográfiai trendek különböző régiókban és különböző településtípusokban nagyon nagy mértékben eltértek. Akkor a 40-45 százalékos magyar arány volt a választóvonal. Ahol ezt az értéket nem érte el a magyaroknak az aránya, ott radikális demográfiai erózió történt, ahol pedig efölött volt, ott akár aránynövekedést, de legalább aránytartást figyelhettünk meg.

Ez most is így van, csak nem 45 százalék a határ, hanem az jellemző, hogy az aránytartásról vagy aránynövekedésről kizárólag a székelyföldi magterületek esetében beszélhetünk. Tehát csak Hargita és Kovászna megye településein sikerült megőrizni az arányokat, a vegyes lakosságú területeken, akár magyar többségű településeken is egyértelmű az arányvesztés.

Azt láttam, hogy Kolozsváron is csökkent a magyarok száma, nem tudom, hogy aránycsökkenést is jelent ez?

Ha az anyanyelvi arányt nézzük (ami szerintem reálisabb), akkor az tizennégy százalék. Van egy kisebb mértékű aránycsökkenés. De ha már a magyar anyanyelvűeket említettem, az is érdekes, hogy 24 ezer olyan magyar anyanyelvű személyt regisztráltak, aki román nemzetiségűnek vallotta magát. Ez jóval nagyobb annál, mint amit a korábbi népszámlálásokon láttunk. A részletes adatok alapján lokalizálni lehet, hol vannak nagyobb számban ilyen esetek, és érdekes majd közelebbről megvizsgálni a jelenséget.

Szimbolikus szempontból fontos volt, hogy Nagyváradon le fog-e csökkenni 20 százalék alá a magyaroknak az aránya vagy sem. Ez nem történt meg, szerencsére.

A legtöbb magyart tömörítő város Marosvásárhely, de itt lakik a legtöbb magyar már a '80-as, '90-es évektől kezdődően. Ez megmaradt. Ha az abszolút számokat nézzük, akkor Sepsiszentgyörgy megelőzte Kolozsvárt, de ez nem egy reális előzés, mivel Kolozsváron jóval nagyobb azoknak az aránya, akiket nem számolt össze a kérdezőbiztos, hanem imputálással kerültek be az adatbázisba, ezért az etnikumukra, anyanyelvükre vonatkozó adatok itt hiányosabbak. Ez amiatt történhetett meg, mert Kolozsvár esetében jóval nagyobb városról van szó, nehezebben lehet elérni az embereket, kevésbé volt gördülékeny a számlálókkal való együttműködés vagy az összeíró pontokon történő adatbevitel. Ráadásul Sepsiszentgyörgyön – amennyire én ebbe beleláttam – elég nagy volt az odafigyelés a polgármesteri hivatal részéről, az adatfelvétel, illetve az összeíró pontok jól meg voltak szervezve.

A 20 százalékos küszöb azért fontos, mert a törvény értelmében ehhez fűződnek azok a nyelvi jogok, amelyeket megkaphat egy településen belül élő közösség. Mindeközben tudjuk azt, hogy a jogszabályban foglaltak nem igazán valósulnak meg.

Valóban a nyelvi jogok a legtöbb helyen nem, vagy csak kis mértékben valósulnak meg. De elviekben a közönségszolgálatban az önkormányzatoknál és a dekoncentrált intézményeknél is jogosultak a kisebbségi lakosok anyanyelvi szolgáltatásokra, anyanyelvi ügyintézésre azokon a településeken, ahol meghaladja az etnikai arányuk a 20 százalékot. Ezt a dolgot először a Közigazgatásról szóló 215/2001 törvény (vagy Közigazgatási Kódex) vezette be. Ennek a 131-es paragrafusa szerint a nyelvi jogok azokat a közösségeket is megilletik, ahol az etnikai arány 2001 után 20% alá esik. Vagyis a megszerzett jogok úgymond nem vesznek el. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy ahol az 1992-es népszámlálás szerint a magyaroknak az aránya meghaladta a 20 százalékot, ott megvoltak ezek a nyelvi jogok, és a 2001-es variáns szerint nem is veszthettek el. Vagyis a 2002-es, vagy 2011-es népszámlálás után is megmaradtak. Kolozsvár esetében a Musai-Muszáj Mozgalom ennek a törvénynek az alapján indított pert, hogy tegyék ki a többnyelvű helységnévtáblákat. Ezt a pert siker koronázta és lehetett volna következő pereket is indítani arra, hogy az önkormányzati épületekre, hivatalokra és más közintézményekre is tegyék ki a magyar nyelvű táblákat. A „Kódex” 2019-es új variánsa (az 57/2019-es Sürgősségi Kormányrendelet) azonban már kihagyta az említett paragrafust és azt mondja, hogy az utolsó népszámlálást kell figyelembe venni. Vagyis most van az először, hogy az érintett településeken tényleg elvesznek a nyelvi jogok. Korábban ilyen nem történt.

A 20 százalékos küszöbbel kapcsolatosan volt egy másik felvetés is a nyilvános térben, hogy miből is számolják ki ezt a 20 százalékot. Ebben a vonatkozásban az RMDSZ résen volt, merthogy a népszámlálás lebonyolítását szabályozó 19/2020 Sürgősségi Kormányrendeletbe bekerült az a passzus, hogy az arányokat az etnikumukról nyilatkozóknak az arányából számolják ki. Viszont a Közigazgatási Kódex 2019-es módosításánál az RMDSZ nem volt résen, vagy ha résen is volt, egy olyan variáns ment át végül, ami azoknak a településeknek a jogvesztéséhez vezetett, amelyek most a küszöb alá kerülnek.

Ha a 19/2019-es kormányrendelet megtartja a 2001-es megfogalmazást, akkor nem lett volna veszélyben Nagyvárad, és most nem úsznának el az amúgy tényleg nagyrészt csak papíron létező, de legalább elméletileg biztosított nyelvi jogok Négyfaluban, Szilágysomlyón, Maroshévízen és még jó néhány településen.

Mi az oka annak, hogy ezek a jogok csak elméletileg léteznek? És miért sajnálunk valamit, ami sose valósult meg?

Toró Tiborral nemrég fejeztünk be ezzel kapcsolatban egy felmérést, amiben azt vizsgáltuk, hogy mi a helyzet a nyelvi jogokkal, hogyan valósul meg az anyanyelvi ügyfélszolgáltatás írásban, illetve szóban a különböző településeken, ahol a 2011-es népszámlálási adatok szerint teljesülnie kellett volna.

Ennek a vizsgálatnak a bemutatására szeptemberben sort fogunk keríteni, de ami megelőlegezhető az az, hogy ténylegesen létező és értelmes, írásbeli kétnyelvűség gyakorlatilag sehol nincs. Tehát írásban a Székelyföldön sem nagyon lehet a különböző hivatalokkal magyar nyelven kommunikálni, merthogy a formanyomtatványok sincsenek meg. Egyébként is a törvény olyan, hogy a hivatalon belüli ügyintézés csak románul történhet. Tehát ez azt jelenti, hogy azokat a beadványokat, amiket esetleg magyarul kapnak, rögtön fordítani kell, amikor továbbítják a hivatalon belül, ehhez azonban nincsenek források hozzárendelve. Vagyis az írásbeli kétnyelvűség nem működik gyakorlatilag sehol.

A szóbeli kétnyelvűség gyakorlatilag csak azokon a településeken működik, ahol magyar többség, vagy még inkább masszív magyar többség van, azaz a Székelyföldön, esetleg Észak-Biharban.

Most, hogy megvannak ezek a végleges adatok, te szociológusként mit fogsz megvizsgálni?

Nemcsak én, hanem az összes szakember, aki ilyen statisztikai adatokkal dolgozik, most bőven talál feldolgozni valót. Az egyik feladat, hogy mi, szakmabéliek jussunk konszenzusra, hogy milyen számokat közlünk a magyar népességre vonatkozóan. Legyen valamifajta konszenzus ebben, ami szakmailag is alátámasztható, és találjunk hozzá egy olyan, a széles közönség számára is hozzáférhető és kézenfekvő publikációs felületet, ahol mindenki számára elérhetők lesznek az adatok. Sajnálom, hogy az Erdélystat oldal már nem működik, mert ez erre tökéletes felület lett volna.

A másik dolog, ami engem ennél sokkal jobban érdekel, hogy hogyan alakultak egyrészt az etnikai rétegződési folyamatok, vagyis a magyar-román társadalmi egyenlőtlenségek, másrészt pedig a magyar közösségen belüli társadalmi egyenlőtlenségek. A Kisebbségkutató Intézet kötött egy megállapodást a Statisztikai Hivatallal, hogy megkapjuk a népszámlálási adatbázisokat, illetve olyan nagymintás adatfelvételeket, mint a Household Labor Force Survey, illetve a Household Budget Survey. Vagyis, hogy mire költenek az emberek, illetve, hogy a munkaerőpiaci helyzete, hogy néz ki a népességnek. Ebből kiderül majd, hogy a marginalizációs folyamatokra, a közösségen belüli egyenlőtlenségek növekedésére és a társadalmi szétfejlődésre vonatkozó hipotéziseink megállják-e a helyüket. Ez lesz az, amivel a következő periódusban foglalkozni fogunk.

E mellett kérdőíves adatfelvételek alapján azt érdemes megnézni, hogy a kirajzolódó rétegződési szerkezethez milyen politikai értékopciók társulnak. Megnézni, hogy a különböző rétegek hogyan helyezhetők el az újraelosztási tengelyen. Mennyire egalitárius, mennyire neoliberális az erdélyi magyar társadalom. Ezt össze lehet vetni azzal, hogy kulturális tekintetben mennyire konzervatívak és mennyire progresszívek a különböző társadalmi rétegek. Számomra ezek sokkal fontosabb dolgok, mint az a fajta reprodukciós vagy demográfiai fetisizmus, ami az erdélyi magyar közgondolkodást jellemzi.

A számokon túl mikorra várhatjuk ezeket az értelmezési kereteket, amelyeket felvázoltál?

Ez több fázisban fog történni, tehát egy etnikai-földrajzi elemzést már az ősz folyamán elkészítünk, és a politikai értékrend szempontjából való lokalizációt is. Az időigényesebb kutatások eredményét pedig ezt követően közöljük majd.