Mire jó a próbavizsga?

Mire jó a próbavizsga, mit mutat meg ez a megmérettetés, mekkora a baj (már megint, még mindig) az oktatási rendszerrel, és főképp ki a hibás? – tisztázzuk a félreértéseket.

A próbavizsga egy tét nélküli szimulálás – nagyon jó ez a szó, pontosan olyan ez, mint amikor a pilóták gyakorolnak, anélkül, hogy hibáik miatt lezuhannának. Azt is kipróbálják közben, hogy mi a következménye annak, ha hibát követnek el, hibázni tehát ér, tesztelni a „gépet” is, próbálgatni a határait. A hangsúly pedig ezen van: ez egy tét nélküli próbavizsga, és ez lényeges a hozzáállás tekintetében.

A próbavizsgára kapott jegy csak a diák írásos kérésére kerülhet be a naplóba. Tehát nem kerül be. Ilyenformán a jegy igazán mellékes részletkérdéssé válik elsősorban azoknak, akiknek a jegyeiről szól itt a beszélgetés. Bár ebben is nehéz általánosítani. Mert míg a VIII. osztályos diákok egy jó része már a próbavizsga miatt is agyonstresszeli magát, a napos oldalon nincs okuk komolyan venni a lehetőséget. Aminek nincs következménye, azzal sokat nem kell foglalkozni. És – lássuk be –, egy jókora réteg számára magának a vizsgának sem lesz az égadta világon semmi következménye.

Tavalytól nem számítanak be a felvételi átlagba a négy év jegyei. Objektívebb így a diákok mérése, de ki van téve annak, hogy egyetlen alkalommal mérve a tudásukat, ez éppen pont nem az a nap lesz, amikor jól tudnak teljesíteni. Mondhatnánk azt is, hogy ez az életben még rengetegszer lesz így, hogy a vonat nem vár, s az igazán lényeges helyzetekben csakis magukra számíthatnak. Meg még rengeteg ilyen közhelyet, ami a tényeken nem változtat: erre a fajta megmérettetésre egészen másként kell készülni, mint arra, aminek nincs ekkora tétje.

A próbavizsgának éppen ebben volna a legnagyobb szerepe: kipróbálni, hogyan működünk vizsgázóként, hogy reagálunk a stresszhelyzetre, hogy kezeljük az izgalmat, az indulatainkat, a pánikot, hogy osszuk be az időnket, mit teszünk, ha egy feladat kifog rajtunk.

A vizsgára való lelki, mentális felkészülés legalább olyan fontos, mint a tanulás.

Erre kellene konkrét stratégiákat kidolgozni a felkészítő tanárral együtt. Ilyenkor kell megtanulni optimálisan kihasználni a választereket (a gyermekek megvonalazott keretekbe, táblázatok rovataiba, előre kijelölt felületekre írják válaszaikat), kezelni a vizsgalapokat, helyesen kihúzni a hibás válaszokat, megfelelő írószert használni – egyszóval megszokni a vizsgázás technikáját.

Vélhetőleg a nyolcadikosok ilyenkorra már láttak vizsgatételt. Abban bízunk, hogy nem láttak hetente egyet. Az ugyanis, hogy a kompetenciák fejlesztése helyett agyongyakoroltatjuk őket, folyamatosan méregetjük a tudásukat, a legnagyobb hiba a felkészítésben: olyan automatizmusokat fejleszt ki, amelyek szöges ellentétei a kompetenciamérés szándékának. A vizsgára való felkészülésnek ideális esetben az októberben megjelenő tételmodellnek a közös megoldása és a próbavizsga kellene hogy legyen az egyedüli módja, a vizsga tartalma ugyanis semmiben nem különbözik attól, amiről a tanórának szólnia kellene négy éven keresztül.

Ilyen ideális esettel én még nem találkoztam, de az ideális esetek már csak ilyenek. Helyette van a megfelelési kényszer minden lehetséges és abszurd formája. A tanár nemcsak az igazgatónak, de elsősorban a szülőnek akar megfelelni, az igazgató a tanfelügyelőségnek, a tanfelügyelőség a minisztériumnak – s miközben megérkeztünk a kóró és a kismadár meséjéhez,

egyetlen részletre nem figyeltünk: a gyermekre.

Fent említett szereplők közül kivétel nélkül mindenkiben ott lappang az önvád, a folyamatos rettegés attól, hogy kiderül: valamit elmulasztott, valamit nem jól értett, valamit rosszul csinált, s hogy ezt leplezze, mindenki másra mutogat, mondván, hogy a hiba nem az ő készülékében van.

Az ösztönös védekezés egy olyan reakció, ami leginkább a bizonytalanságot jelzi. Ez a bizonytalanság eredményezi aztán a sok pótcselekvést, egyéni megoldást, aminek közös nevezője a magába az oktatási rendszerbe vetett hit megingása. Ezért szaporodnak el a pánikszerű különutas megoldások: a magániskolák, a magánórák, az magánóraadó önkéntesek, a diákok tesztelésére szakosodott központok, a „szakértők”, civil összefogások és föderációk.

Annyi üres mondatot és zöldséget, mint ilyentájt, ritkán lehet olvasni. Nem volt eddig olyan vizsga, aminek apropóján ne lepleződött volna le egy-egy haragos elégedetlen.

Annyian kezdenek bezzegelni, ostorozni a mai fiatalokat, visszasírni a régmúlt jó poroszos oktatást, felidézni saját egykori keménységüket, hogy látnunk kell: nagy igény van a nosztalgiára, ez az egyetlen kapaszkodó a bizonytalan világban. Mert két fontos javaslat fogalmazódik meg: az, hogy mindenképp változtatni kell, és az, hogy amit eddig megváltoztattunk, azt csináljuk vissza.

A sopánkodások hevében fel sem tűnik, hogy éppen az idei próbavizsga eredményeit hasonlítjuk a tavalyi nyári vizsga eredményeihez, egyik generációt a másikhoz, februárt júniushoz, gyakran egy kalap alá vesszük a nagyonis különböző vizsgaformákat, s az sem világos, hogy mikor beszélünk magyar gyermekek teljesítményéről, és mikor az országos átlagról.

Ezek egymáshoz való viszonyítása adja ki a beszédtéma fő vonulatát, pedig ezeknek az átlagoknak valójában el sem kellene készülniük. A gyermek nem azért vizsgázik jól vagy rosszul, hogy kicsit kimozdítsa a statisztikát, a próbavizsga dolga nem az, hogy iskolákat, megyéket egymással versenyeztessen. A diák eredménye nagyonis fontos – de ezzel csak neki és a felkészítő tanárának volna dolga. Nekik viszont annál több.

Hogy riasztó-e a román és a matematika átlag zuhanórepülése? Igen. Hogy meglepő-e az eredmény? Nem. Hogy előrevetíti-e a gyenge nyári eredményeket? Ha semmit sem teszünk addig, biztosan.

(És közben szánjunk ennek is egy zárójelet: szépek a magyar nyelv és irodalom vizsga eredményei. Sok munka van benne, még rengeteg dolgunk van, de ha jól csináljuk, nyáron szebbnek kellene lenniük.)