Úszik át a nyárba. A Magyar Kultúra Napja alkalmából

Olykor az élet segít.

Azon tűnődtem, hogy KAFról kellene írni. Arról, hogy a Magyar Kultúra Napján az ő életműve képviselhetné a magyar kultúrát. Mindaz, ami ebben a kultúrában szabad, szellemes, kalandos, az ott van a költészetében. Nem filológiailag – úgy nem is lehetne; hanem abban az értelemben, hogy a sok utalás még több utalást, a sok kilátó még több kilátót, a sok Shakespeare, Molière, Cervantes mind több kultúrát mozgat és teremt.

Erre mit látok? Hát azt, hogy a Kolozsvári Állami Magyar Színház hatrészes videósorozatban (Lelkem kockán pörgetem – In memoriam Kovács András Ferenc) éppen az életművéből válogat. A hat részben hat-hat színész hat-hat verset mond: szép utalás ez a KAFot mindig érdeklő számmisztikára.

A válogatás az életmű sok részletét bemutatja – érdekes, a Jack Cole-világot nem, sem a Hazatérés Hellászbólt, de ne legyünk telhetetlenek –, a színházit és a franciást, az árdelit és a Tompa Gáborral írt kétbalkezes szonetteket, a csöndes, melankolikus KAFot és az epésen szúrót, a nyelvművészt és azt, aki szinte már nem is törődik ezzel.

A videók bal oldalán a fényképe: a jól ismert, szép arc, az ősz haj és a mélybarna szem, az a vagányság, ami benne volt, az a szemernyi színpadiasság, ami szintén. Ez az arc lehetne a magyar kultúra arca.

„Maros partján, Sárpatakon / Volt nagyapám gátőr – / Azóta már földet morzsol, / Zuhog az ár, s áttör. / Így volt rég, úgy volt rég, / Viola, fidula, hárfa, / Maros hátán száraz faág / Úszik át a nyárba.” Annyira ő ez a gyorsítás is a fidulával, meg ennek a ritka hangszernek az emlegetése. Nagy nyelvbányász és -művész volt, aki alkotta is, amit örökölt.