Transtelex Dialóg: A csíkszeredai és a székelyudvarhelyi iskolaügy közös jellemzője a felelősséghárítás

Két olyan iskolaügy rázta meg az elmúlt időszakban az erdélyi magyar közvéleményt, amely felhívta a figyelmet arra, hogy milyen állapotok uralkodnak valójában a közoktatásban.

Az egyik az Átlátszó Erdély újságírója, Kulcsár Árpád által feltárt éveken keresztül húzódó szexuális abúzus, amelyet a csíkszeredai Márton Áron Főgimnázium volt történelemtanára, Orbán Zsolt követett el, a másik pedig a két diák halálát követelő székelyudvarhelyi falomlás tragédiája.

A Transtelex munkatársának, Albert Antal Orsolyának a vendégei a felvetett téma megvitatásához

Kulcsár Árpád újságíró, az Átlátszó Erdély munkatársa,

László Éva, a BBTE Magyar Szociológia és Szociális Munka Intézet adjunktusa; Nők az Erőszak Ellen ARTEMIS Egyesület egyik alapítótagja,

Váradi Izabella, az Országos Oktatáspolitikai és Értékelési Központ tanácsosa, tanár, az Iskolapéldák blog szerzője és

Bálint Boróka, a Márton Áron Gimnázium egykori diákja, ma közösségszervező voltak.

Felvezetőjében Albert Antal Orsolya egy korábbi, Merénylet című szövegére hivatkozva arról beszélt, hogy mindkét esetet lehetne ezzel a szóval jellemezni, mert mindkét iskolában gyakorlatilag a diákok testi és lelki épsége elleni merénylet zajlott le.

„A csíkszeredai Márton Áron Gimnázium diáklányaival viszonyt folytató tanár ügyének megjelenése és a székelyudvarhelyi Tamási Áron Gimnázium bentlakásának leomlása arra világít rá, hogy erdélyi magyar közösségünkben a felnőtt társadalom gyerekekhez és fiatalokhoz való viszonyulásában komoly bajok, hiányosságok vannak egyéni és rendszerszinten egyaránt” – mutatott rá az est házigazdája.

Albert Antal Orsolya hozzátette: a csíkszeredai botrány és az udvarhelyi tragédia két kirívó eset, de kiváló példa arra, amit egyre többen veszünk észre: bár látszólag mindent a felnövekvő nemzedékért teszünk, igazából a hétköznapokban a gyerek érdeke, a gyerekre való figyelés elvész, századrangú.

Az intézményépítés, a jó hírnév, a tanterv, a jövő, illetve a falu szája mind mind jóval fontosabb tényező a döntéshozatalban, mint az érzelmi kötődés, vagy a hatékony konfliktuskezelés.

A beszélgetés kezdetén a Transtelex munkatársa Kulcsár Árpádot kérdezte arról, hogy hogyan szerzett tudomást a csíkszeredai esetről, és hogyan hozta meg a döntést, hogy ezt az évek óta elhallgatott ügyet feltárja. Évek óta tudomása volt arról, hogy Orbán Zsolt abúzusokat követ el, mutatott rá Kulcsár. „Ezzel a tudással nem voltam egyedül, elég ritka volt, hogy egykori Márton Áron gimisekkel beszélgessen az ember, és ne merüljön fel egy vagy több hasonló történet” – mondta.

Rávilágított, hogy a legnagyobb kihívás az újságíró számára ilyenkor az, hogy hitelesen tudja közvetíteni, azt, amit feltár. Számára is az volt a legnagyobb félelem, hogyha felvállalja ennek a szerteágazó abúzustörténetnek a felgöngyölítését, akkor úgy végezze el a munkát, hogy ne ártson a túlélőknek ezzel.

„Személyesen ismertem azt a túlélőt, aki 12 éves volt, amikor megtörténtek vele a dolgok. Az volt a tézisem, hogy ha be tudom mutatni a több mint 20 éve zajló abúzustörténetet, és annak hitelt fognak adni az olvasók, akkor elindulhat egy fontos folyamat, nem lehet többé félrenézni, elhallgatni a történteket” – mondta Kulcsár Árpád.

Az újságíró arra is rámutatott, hogy az ilyen tényfeltárásokat fokozottan nehézzé teszi az, hogy nincsen nagy múltja az erdélyi újságírásban az abúzusfeltárásnak, azoknak, akik felvállalják ezt a munkát folyamatosan tanulniuk kell, ezért képzésekre járnak, szakemberekkel konzultálnak, mert az áldozatok védelme az egyik sarokköve ennek a folyamatnak.

Az est következő felszólalója Bálint Boróka volt, egyike a Márton Áron volt diákjainak, akik petícióban fordultak a csíkszeredai önkormányzathoz, iskolához és nyilvánossághoz az ügy kirobbanása után. Hozzászólásában hangsúlyozta, hogy annak ellenére, hogy a történetek ismertek voltak számára, még mindig megdöbben, amikor újra és újra szembesül azzal, hogy mi is volt ott. „Úgy gondolom, a cikkek nagyon jól átadták a komplexitását ennek az abúzus-sorozatnak. Hallottunk hangokat, akik nagyon rizikót vállaltak, hogy megszólaltak, nélkülük ez nem történhetett meg. Rengeteg olyan hang is van azonban, akik különböző okok miatt nem szólaltak meg. Korántsem értünk a végére, a feldolgozás tart, még mindenki abban a folyamatban van, hogy próbálja megérteni, mi történt” – magyarázta.

Albert Antal Orsolyának arra a kérdésére, hogy amíg a Márton Áron főgimnázium diákja volt, hogy élte meg ezt a folyamatot, Bálint Boróka rámutatott, mindig volt egy kényelmetlenség érzete, hogy valami nincs rendben, és ez kitartott. De akkor nem tudta megmagyarázni, hogy mi történt, nem hallott a groomingról. A szakemberekkel való beszélgetés után értette meg a maga mélységében és komplexitásában a folyamatot. Most már jobban meg tudja magyarázni önmaga számára is, rengeteg dolgot tanult időközben, de – úgy érzi – hosszú még az út. „Ha nekünk ennyi időbe tellett, akkor a közösségnek még több időre van szüksége van az esemény feldolgozásához. Pedig már késő van a cselekvéshez. A székely közösségben vannak ilyen értékek, hogy szolidárisak vagyunk egymáshoz, kezdjük már el gyakorolni ezt” – hangzott el Bálint Boróka felhívása a közösségi összefogásra annak érdekében, hogy a több diákgenerációt érintő abúzus és trauma feloldódhasson.

Az est Bukarestből érkező vendége, Váradi Izabella, az Országos Oktatáspolitikai és Értékelési Központ tanácsosa, tanár és az Iskolapéldák blog szerzője, akinek már számos írását publikáltuk a Transtelexen, arról számolt be, hogy meglátása szerint a pedagógusok számára is döbbenetes volt a történet. „Az agresszió ellen föl tudunk lépni. De attól veszélyesebb a grooming, hogy itt van egyfajta beleegyezés. Az a fiatal, aki elszenvedője ennek az abúzusnak, úgy gondolja, hogy rendben van, ami vele történik, megzavarodik a feléje áramló felnőtt figyelemtől. A tanári közegben viszont elfogadhatatlannak tartom a lapítást. Az első reakciója az iskolának az volt, hogy aláássa a hírnevét az, ami történt. De egy iskolának akkor van jó hírneve, ha felelősen lép fel ilyen esetek megfékezése, tisztázása érdekében” – hangsúlyozta Váradi, hozzátéve, hogy

a két esetben az a közös, hogy mindkét igazgató hárít. „Azt mondták, hogy nem volt tudomásuk az esetekről. De miért nem? Az igazgatónak az a dolga, hogy tudja, mi történik az iskolájában.”

László Éva pszichológus arról beszélt többek között, hogy a szexuális bántalmazónak nagyon sok típusa van. Az egyike ezeknek a gyerekekre ráhajtó agresszor, aki elnyeri a gyerekek bizalmát. „Minél közelebbi emberről van szó, például egy kedvenc tanárról, annál veszélyesebb” – figyelmeztetett a szakember, rávilágítva, hogy ez a bántalmazó magatartás lépésről lépésre válik egye követelőzőbbé, a gyereknek nehéz felismerni. Az ambivalencia dominálja ezeket a helyzeteket, a gyerek érzéseit is, akik nagyon sokféleképpen jelzik ezt, de tudni kell leolvasni ezeket a jelzéseket.

Albert Antal Orsolya kérdésére válaszolva Kulcsár Árpád arról is beszélt, hogy az ilyen esetek amiatt is előfordulhatnak, mert az erdélyi magyar közösségben a szexualitás teljesen tabusított, és a szexuális oktatást is lesöpörték az asztalról. „Ezt a harcot nagyon más szinteken kellene megvívni. Az emberek nem tudják, hogy mire lenne jó a szexuális nevelés, pedig minél többet tud a gyerek, annál inkább tudja védeni magát” – fogalmazta meg véleményét a tényfeltáró újságíró.

Kulcsár szerint a csíkszeredai történet folytatását még mindig a túlélők viszik a vállukon, miközben a szülők elnéznek afölött, hogy sok bántalmazó tanár még pozícióban van. „A diáktanács felvetésére lesz szexuális felvilágosítás, de miért a diáktanácsnak kell javasolnia ezt?” – tette fel a kérdést.

„Néha azt gondolom, hogy nagyon radikálisan le kellene bontani az oktatási rendszert és vm újat kitalálni. Rendszerszintű reformokról nincs szó és ez elkeserítő. Az udvarhelyi eset kapcsán nem tetszik, hogy a kríziskommunikációban újságírókat járatnak le, és az igazság felderítése és a felelősségnek a vállalása lenne jó. A közös a két történetben a felelősséghárítás” – vélte Kulcsár is.

Hozzátette: elszomorító, hogy a fő felelősei az eseményeknek nem tudják elmondani, hogy bocsánat, ezt elrontottuk, ez olyan szintű cserbenhagyása az áldozatoknak, hogy az arcpirító. Annyira nincs hagyománya és kultúrája a felelősségvállalásnak és bocsánatkérésnek. Átlátható rendszereket kellene építeni, ahol minél több szakértelmet viszünk be, és garantáljuk, ha a rendszer észreveszi, ha hibák történnek.

A csíkszerdai és udvarhelyi eset egyaránt leírható a krízis szóval – világított rá László Éva. Ilyenkor nagyon fontos feladata a tanintézmény vezetőségének, hogy tudja, hogyan lehet reagálni egy iskolai közösségben a fájdalomra, a tragédiákra. Ilyenkor prioritizálni kell, hogy milyen fontossági sorrendben látja el az intézmény a teendőket.

Váradi Izabella a kríziskommunikációhoz kapcsolódóan azt emelte ki, hogy erre vonatkozóan is vannak törvények, szabályzatok. Az udvarhelyi iskolaigazgató döntése pedig, hogy szóvivőt nevezzen ki, egyszerűen túllépi a legalitás határát, nincs kompetenciája arra, hogy ezt megtegye. Valójában egy olyan manőverezésnek lehetünk szemtanúi, ami azt célozta meg, hogy a közbeékelt személlyel az igazgató megússza a transzparens kommunikációt és elbújhasson a sajtó elől – vélte a Transtelex meghívottja.

László Éva is hangsúlyozta, hogy az intézményvezetők felelőssége az őszinte, nyílt kommunikáció.

A beszélgetés a résztvevők azzal a következtetéssel zárták, hogy nem biztos, hogy látványos változások lesznek az iskolaügyekben az elkövetkező periódusban, de ugyanolyan már nem lehet. „Mindannyian, akik végiggondoljuk szerepeinket, már nem tudunk visszatérni az azelőtti »nem tudáshoz«. Mert most már láttuk, tapasztaltuk, hogy az elhallgatott, félresöpört dolgok robbanni tudnak”.

A beszélgetésről készült videófelvételt itt lehet megnézni:

A podcast pedig itt hallgatható: