Szellemi térkép. A Román Kultúra Napjára

Annyit írtam a román kultúráról, hogy az egerem csak úgy lihegett belé, de soha nem voltam belül.

Mindig kívülről, az „értő olvasó” és a „kisebbségi magyar” szempontjából figyeltem. Aki normális, nem trianonozik szüntelenül, nem folytat sérelmi politikát, nem is szereti, az autonómiával kapcsolatban kételyei vannak, a szempontja azonban csak alig mozdult el a többiekétől.

Most látom, mennyire kisebbségi voltam.

De nem jó kisebbséginek lenni. Szellemileg nem jó, nem másképpen. Nem jó azonosítani magad a sértett közösség identitásával. Egyre jobban becsülöm azokat, akik nem ezt tették, és nem teszik ezt ma sem.

Mára belül kerültem. Nem váltam románná, hogy tehettem volna? Egyszerűen máshonnan figyelek. Olykor úgy érzem, erre készültem egész életemben. Szabadabbnak érzem magam, mint korábban, mert egy nagyobb térben próbálok tárgyilagos lenni.

A román kultúrát már nem úgy nézem, mint aki tudja azért, amit tud: bizonyos gyanakvással, bizonyos elragadtatással, mint egy kritika címe mondja. Szabad szeretettel, talán ez lenne a legjobb meghatározás.

Megünneplem a Román Kultúra Napját is, a Magyar Kultúra Napját is. Most már igazán nem két különálló dolog a számomra.

„Nu credeam să-nvăț a muri vreodată” – ez a sor hozzátartozik a létezésemhez, a vergődéseimhez, a lelkem repedéseihez, mint annyi minden más Blagától Enescun át Tonitzáig és Ada Mileáig. Mindig is hozzátartozott, de most ott élek, ahol íródott, mármint a szellemi földrajz értelmében.

„Tudom, hogy akinek egyszer elszakadtak a gyökerei, és mindegy, hogy szakították vagy önmaga tépte, az már soha, sehol nem ereszthet olyan szívós, sűrű gyökérzetet, mint az eredeti volt. Tudom, hogy ezt állítják. De nem hiszem. Te vagy nekem az élő példa arra, hogy az embernek kettő, vagy akár több otthona is lehet. Természetesen elhiszem neked, hogy ez nem csak örömmel, hanem fájdalommal is jár” – írta szép nekrológjában Száraz Miklós György Ferdinandy Györgyről, aki 1956-ban emigrált Magyarországról, s a Karib-tengerig jutott. Erőforrás volt a számomra ez a néhány mondat az örökös „gondolkodni csak az anyanyelveden lehet” meg egyéb fáradhatatlan mantrák között.

Nekem több otthonom van, s az egyiket ma ünnepeljük.