Százéves a Török Köztársaság

Törökország nemzeti ünnepe október 29-re esik, hiszen ezen a napon kiáltotta ki Musztafa Kemál Atatürk a Török Köztársaság létrejöttét 1923-ban, pontosan száz évvel ezelőtt. Éppen ezért, az idei évforduló sokkal értékesebb és különlegesebb a törökök számára, büszkén gondolnak vissza a száz esztendővel ezelőtti eseményekre, a múltbéli Oszmán Birodalom hamvaiból újra felemelkedő országra, a nyugati hatalmak Törökországot feldarabolni kívánó tervei ellen való lázadásra, a bátor nép harcos hozzáállására, illetve vezetőjükre, az azóta is erős személyi kultusznak örvendő Musztafa Kemál Atatürkre, vagyis a „Törökök Atyjára”.

Egy ország történetében száz év hosszú idő, ez pedig különösen elmondható Törökországról, hiszen az ország élő példája az átalakulásnak, az útkeresésnek, illetve, minden újítás ellenére a hagyományőrzésnek és a hagyományok tiszteletének. Törökország a haladás, az innováció és a hagyomány keveréke. Ez viszont nem volt mindig így, különösen nem száz évvel ezelőtt, amikor az ország a fejlődés útját választotta, szakított az azelőtti hagyományokkal, illetve elkezdett a nyugat felé közeledni, minden formában. Atatürk reformjainak hála a Török Köztársaság olyan szekuláris állammá vált, amelyben betiltották úgy a dervisrendeket, mint a kalifátust, az államot pedig teljes mértékben szétválaszották a vallástól.

Nagy fejlesztések mentek végbe az oktatás, a tudomány terén, jogokhoz jutottak a nők, az emberek – szakítva az addigi szokásokkal – elkezdtek kalapot hordani és nyugati minta szerint öltözködni. Tehát, az élet minden területére kiható reformok segítettek Törökországnak abban, hogy kilépjen „Európa beteg emberének” a szerepéből és elkezdjen azon az úton járni, amely közelebb viszi a török társadalmat a nyugati országok gazdasági és társadalmi sikereihez. Ezt igazolta többek között az is, hogy 1947-ben a Marshall-terv keretében anyagi támogatást kapott, 1949-ben az Európa Tanács, majd pedig 1952-ben a NATO tagja lett.

Száz évvel ezelőtt Törökország egyértelműen a Nyugat mellett tette le voksát. De vajon most, száz évvel a Köztársaság megszületése után továbbra is ebbe az irányba néz az ország?

Azóta, bár Törökországról elmondható, hogy Izrael mellett a Közel-Kelet illetve Közép-Ázsia legfejlettebb és legbefolyásosabb országa, erős iparral, erős hadsereggel és nagy népességgel, viszont a 20. században kifejtett célokat mégsem sikerült elérnie. Törökország formális csatlakozási kérelme az Európai Közösséghez már 36 éve megtörtént, 1987. április 14-én, viszont többek között a görög-török viszony, a ciprusi konfliktus, majd pedig a szíriai és kurd konfliktusok mind a mai napig megakadályozzák az ország csatlakozását a gazdasági és politikai szövetséghez.

Az előbb felsoroltak mellett, a nyugati államok az emberi jogokkal, kisebbségi joggokkal, a gyűlöletbeszéd, az etnikai és vallási kisebbségekkel szembeni fenyegetés, illetve egyéb, török hatóságok által alkalmazott diszkriminatív gyakorlat alkalmazása miatt emelik fel hangjukat. Törökországnak tehát a huszadik század sikerei után keveset sikerült haladnia az EU-csatlakozás felé, ez a helyzet pedig jelenleg sem néz ki könnyen megolható esetnek. Az Európai Unió szervei a demokrácia, a jogállamiság és az alapvető jogok terén Törökország folyamatos visszalépését jelentették az elmúlt években, ezek mellett pedig észrevehető a lassan kezelhetetlen infáció és gazdasági helyzet, amelyen az elmúlt évek és hónapok természeti katasztrófái, illetve egészségügyi válságai sem segítettek.

Törökország stratégiai szempontból Európa és Ázsia között helyezkedik el, a NATO egyik fontos szövetségese, és a szervezet második legnagyobb hadseregével rendelkezik. Bár Törökország és a Nyugat közötti kapcsolatok ingadoztak és ingazdoznak mind a mai napig, Ankara továbbra is fontos szereplője a nyugati szövetségnek. Törökország nagymértékben hozzájárul a Balkán stabilitásához, illetve sokat segített különböző más NATO missziókban is, ilyen volt például az afganisztáni misszió.

Bár tudjuk, hogy a török lakosság többsége nem kimondottan kedveli a NATO mozgatóerejét, a legfontosabb szövetséges Egyesült Államokat, és azzal is tisztában kell lennünk, hogy a jelenleg regnáló török kormánypárt sem mindig szimpatizál a nyugati hatalom legfőbb képviselőjével (ezt a tényt az múltkori elnöki kampány is bizonyítja, hiszen Erdoğanék többször hangot adtak azon véleményüknek és aggodalmuknak, hogy a „másik oldalt” az USA külföldről támogatja), mégis Törökország a NATO irányvonalaknak megfelelően jár el, alapvetően követi a nyugati szövetségesek által előirányzott trendeket. Ilyen például az, hogy támogatják Ukrajnát, sőt Ukrajna NATO-csatlakozásához is pozitívan állnak hozzá. Törökország tudatában van annak, hogy a nyugati országokkal való gazdasági kapcsolatok a legfontosabbak, még akkor is, hogyha Kína egyre erősödik és az ország látszólag közeledik Oroszországhoz.

Tisztában kell lennünk azzal is, hogy Törökország nem lesz a legtámogatóbb NATO tag és sok esetben ellent fog mondani a nyugati világ, illetve legfőképp az Egyesült Államok nézeteivel, ezt bizonyítják a napokban tett Erdoğan nyilatkozatok is, melyek szerint Izrael háborús bűnös és „megszálló”, ehhez képest pedig a palesztinok szabadságharcosok. De ezt bizonyítja a Svédország NATO csatlakozási kérelméhez való hozzáállás is. Törökországnak mindig lesznek speciális problémái a szövetségben, ennek bizonyítékaként elég megemlíteni azt a nemzeti fenyegetettséget, amit azért érez Törökország, mert Washington támogatja a szíriai Kurd Népvédelmi Egységet, vagyis azt az észak-szíriai fegyveres csoportot, amely a PKK-val, a török kormány ellen harcoló Kurdisztáni Munkáspárttal is kapcsolatban áll. Ez, és az ehhez hasonló kényes ügyek miatt Törökország sosem lesz az Egyesült Államok legmegbízhatóbb szövetségese, amely egyes NATO döntések során is érzékelhető, illetve érzékelhető lesz.

Törökország tehát a NATO, illetve a nyugat iránti elköteleződés híve, viszont a védelmi szövetség legkeletibb és legautonómabb tagja is egyben. Lavírozni próbál az új világrend kialakulása során, Kínára leginkább befektetőként tekintenek (hiszen Magyarországhoz hasonlóan Kínával együtt hatalmas beruházásokba, gigaprojektekbe kezdenek bele), az Egyesült Államokra pedig továbbra is legfőbb katonai szövetségesként. Törökországnak nem áll szándékában lemondani sem a Kína, sem az USA által biztosított gazdasági előnyökről.

Végezetül pedig kijelenthetjük, hogy Törökország úgy akar regionális nagyhatalom, illetve regionális energiaelosztóközpont lenni a jövőben, hogy nem mond le a nyugat iránti elköteleződéséről, viszont a Kínával, illetve más keleti országokkal való kapcsolatáról sem. Ennek a célnak megfelelő teret biztosít geopolitikai elhelyezkedése, illetve történelmi, politikai kapcsolatrendszere, státusza.
A jelenlegi, száz éves évforduló megünneplése a nyugati világhoz való közeledés ünnepe is lehet, annak ellenére, hogy Törökországnak továbbra sem sikerült csatlakoznia az EU-hoz, illetve továbbra is számos kényes kérdés merül fel a témában.