Magyarázat semmire

Az erdélyi közéleti sajtóban megjelent két kritika Reisz Gábor új filmjéről (Magyarázat mindenre, 2023). Mindkét kritika kiemeli egyfelől a film művészi kvalitásait, másfelől társadalmi-politikai mondanivalóját. Most inkább csak az utóbbival foglalkozom.
Mindkét kritika azt állítja, hogy a film a magyarországi társadalomról nyújt teljes képet. Balázs Imre József szerint: „Egy kettészakadt ország kommunikációs mintáit, túlélési stratégiáit, játszmázásait látjuk alulnézetből, az egyes szereplők életére tett hatás szempontjából. Egy olyan film született, amelynek filmnyelvi jellegzetességei a korábbiaknál erősebben kapcsolódnak össze az etikai és társadalmi problémafelvetésekkel.

A filmnyelvnek azért is kulcsszerepe van, mert kihagyásos, akárcsak a korábbi Reisz-filmek esetében. Következésképpen az említett etikai és társadalmi tétek bennünk, nézőkben is mozgásba lendülnek, hiszen nekünk kell bizonyos összefüggéseket megteremtenünk, a film nyitva hagyott kérdéseit magunk számára megválaszolnunk. Ugyanúgy, ahogy a filmszereplők is saját politikai opcióik, családi tapasztalataik, vérmérsékletük, vágyaik szerint ítélik meg a többiek döntéseit és cselekedeteit, úgy a néző is csak közvetett módon, sejtések és intuíciók révén következtethet bizonyos szereplői motivációkra. Valahogy úgy, ahogy ez az életben is történni szokott, hiszen nem láthatunk bele a többi ember fejébe, csak szavaikat halljuk, mozdulataikat, gesztusaikat látjuk.”

Két fontos állítást tartalmaz ez a szöveg. Egyfelől a filmben bemutatott „kommunikációs minták”, „túlélési stratégiák” és „játszmák” jellemzik „egy kettészakadt ország” társadalmi valóságát, amelyet a film szerinte „alulnézetből” mutat. A másik állítás implicitebb: a társadalmi élet, illetve ennek megismerhetősége nem másban áll, mint politikai opciókra, családi tapasztalatokra, vérmérsékletekre és vágyakra való relatív és bizonytalan, lényegében szubjektív és esetleges következtetésekből. A társadalomnak itt tehát nincs objektív valósága, nincsenek a szubjektív vélekedésektől függetleníthető társadalmi viszonyok. Értelmezés kérdése minden, kérem szépen.

Nos, lassan akár végig lehetne gondolni azt is, vajon nem egy ilyenfajta „posztmodern” ismeretelmélet képezi-e a kortárs poszt- meg újfasizmusok kiindulópontját is. Csak úgy a próba kedvéért…

Lovassy Cseh Tamás kritikája szerint „…annuntio vobis gaudium magnum – leforgott egy igaz mozi a mai Magyarországról, és úgy hat ez most a magyar filmes nyilvánosságra, mint nap végi kereszthuzat a csillebérci fiú öltözőre.” A film szerinte „tűpontos látlelete az ideológiai lövészárkokba szorult magyar közállapotoknak.” Továbbá: „Mindez pedig megfelelő keretet szolgál ahhoz, hogy a filmben felbukkanó szereplők (kivéve – és beszédes módon – a legfiatalabbakat) mániákusan képviseljék a világnézetük szerinti szekértábor-logikát – lenyomatát adva mindannak, ami miatt sokan egyre élhetetlenebbnek érzik a Záhonytól Letenyéig tartó 93 ezer négyzetkilométert.”

A film szerinte is a „mai Magyarországról”, átfogóan a „magyar közállapotokról” szól, és az egész „93 ezer négyzetkilométert” meghatározó „szekértábor-logika” lenyomatát adja.

Néhány apróságra azért figyelmeztetnénk a lelkes kritikusokat. Sem a film maga, sem az a bizonyos társadalmi valóság – már ahogy mi (mozgalmi többes!) ismerni véljük – nem utal arra, hogy a film a mai magyarországi társadalmi állapotokat átfogóan jellemezné. Reisz Gábor filmje egészen nyilvánvalóan a budapesti, sőt éppenséggel csak a budai középosztály két politikai frakciójának ideológiai állapotát és álláspontját tükrözi: a NER-középosztályét és a jobb híján „balliberálisnak” mondott középosztályét. Semmiféle „alulnézetről” nincsen szó, hisz mindkét középosztályi frakció, a „NER-középosztály” és „balliberális” politikai riválisa jelenlegi társadalmi ismereteink szerint az uralkodó osztály részét képezi. Igaz, hogy utóbbi egy ideje defenzívában van, de ez még koránt sem jelenti azt, hogy elveszítette volna „felülnézeti” pozícióját.

Bátran utána lehet bővebben is olvasni a dolognak, én most kapásból csak egy 2021-ben publikált, a magyarországi kulturális elit összetételére vonatkozó, empirikus kutatásokon alapuló kötetből idézek: „A magyar kulturális elit demográfiai jellemzőit tekintve idős, erősen férfitöbbségű, Budapesten születettekkel jelentősen felülreprezentált. Tagjainak többsége iskolázott szülők gyermeke, akinek karrierútja általában budapesti elitegyetemeken át vezetett az elitbe.” Bár 2010 után változtak az elitrekrutációs szempontok, mindez „nem jelenti azt, hogy megszűnt volna a kulturális elitben a baloldali és liberális túlsúly. A politikai attitűdök összességében 2018-ban is a 2009-es elitminta anyagaihoz hasonlóan alakultak; a kulturális elit már a kétezres évek során polarizálódott ideológiailag.” (Kristóf Luca: Kultúrcsaták. Kulturális elit és politika a mai Magyarországon, Budapest, Gondolat Kiadó – Társadalomtudományi Kutatóközpont, 2021, 53.)

A filmben bemutatott középosztály politikai vagy ideológiai polarizációja tehát egy nagyjából húsz éve ismert jelenség, semmi új nincs benne. S bár sokan tartják szűknek „Csonkamagyarországot”, azért annyira talán mégsem az, hogy a budai középosztályi pozíciók bemutatásával átfogóan jellemezhetők lennének a mai magyarországi társadalmi viszonyok – már ha utóbbiakon nem pusztán szubjektív véleményeket értenénk, hanem materiális feltételeket, infrastruktúrákat, tőke-munka viszonyt, termelési viszonyokat és pozíciókat, a helyi társadalom globális beágyazottságát és a többit.

Így hát nem nagyon tudjuk máshogyan értelmezni a kolozsvári kritikusok osztályvakságát, mint a magyarországi kulturális elithez tartozásra való aspirálás tünetét. Továbbá annak jeleként, hogy a középosztály a saját politikai és egzisztenciális krédóit rendre hajlamos az egész társadalom, hovatovább az emberiség politikai és egzisztenciális krédójaként láttatni. Hisz éppen ebben áll a kulturális elit hatalma: egy korszak uralkodó eszméi a korszak uralkodó osztályának az eszméi.

A mi álláspontunk szerint azonban a film semmilyen értelemben nem mutat túl a szekértábor-logikán, politikai értelemben tulajdonképpen egy rakás közhely. A kritikák által kiemelt nézőpontbeli semlegesség, vagyis hogy mindkét politikai tábor reprezentánsait egyformán „emberinek” mutatja be (lásd az előző bekezdést), régóta tudhatóan az egyik oldal, nevezetesen a balliberális kulturális elit politikai álláspontja. Szerintük ugyanis csak az „politika”, amit a jobboldal csinál, a saját pozíciójuk védelme, nézőpontjuk túláltalánosítása, osztályvakságuk, értelmezési és egyéb privilégiumaik nem politikai, hanem általános emberi-etikai-művészi tudomisén micsodák. Amit ők maguk csinálnak, az szerintük maga a privát emberi univerzalitás.
De mi ezen sem dühöngünk, inkább csak kacagunk. Kacagunk azon, hogy sem politika-, sem társadalomfogalma nincs ennek a „balliberális” kulturális elitnek. Van viszont (homályos) ember- és nemzet-fogalmuk, melyben a saját kulturális és osztálypozíciójukat túláltalánosíthatják. Ez minden politikai eszmetörténeti nézőpontból jobboldaliság azért a javából.

Innen lesz érthető a film szerintünk egyetlen releváns politikai mondanivalója is, amellyel mi szemben állunk. Nevezetesen a film azon javaslata felől: tekintsünk túl a politikai szekértáborokon, hogy megpillanthassuk egymás emberi esetlegességeit. Másképpen: távolítsuk el a politikai szemellenzőt, s lássunk egymásban pusztán magánembert a maga tévedhetőségében. Ha ezt a nyíltan depolitizáló politikát politikai üzenetként értjük, akkor azt jelenti: mi, jobboldali NER-középosztály és balliberális kulturális elit folytassunk egymással intenzívebb párbeszédet, egyezzünk ki, hisz mégiscsak emberek lennénk.

Nos, a jó hír az, hogy ez a kiegyezés már megtörtént: sajnos erről, és kizárólag ezeknek a polarizált, de komplementer pozícióknak a végtelenül unalmas, önismétlő mantrájáról szól a magyarországi politizálás. Ezen az osztálykompromisszumon kéne éppenséggel túljutni végre.

Én ráadásul azt gondolom, hogy az itt implikált összefüggés csak fordítva igaz és értelmes: csak akkor lehet emberi mivoltában bárkit elismerni, ha előbb politikai szubjektumként elismerjük. Többek között a NER-középosztályon és a „balliberális” kulturális eliten kívüli többséget is. Az „emberi mivolt”, vagy akár csak az emberséges bánásmód mindig is politikai állapot függvénye volt és ma is az. Emberi jogai annak lehetnek, aki egyszersmind része valamely szűkebb politikai közösségnek, egészen addig legalábbis, amíg nincs egy egyetemes politikai közösség. Az „emberi jogok” ezen a pozitív hipotézisen alapulnak, de ez: hipotézis, nem pedig politikai és társadalmi realitás (Vö. a szélsőjobboldali-újfasiszta zsargonnal: „Ha a büdös ázsiai migránsnak, esetleg a telepi cigánynak nincsenek rendben azok a bizonyos papírjai, akkor jogos, hogy íziben dögöljön meg ott, ahol van.” Megfelelő papírokkal bírni itt egyet jelent azzal, hogy a politikai szubjektivitást, hovatartozást megfelelő lokális hatóságok által kiállított okirattal kell igazolni, gyakran meghalni hagyódás terhe mellett. „Emberigazolvány” nincs.)

Vagyis a másik politikai szubjektumként való elismerése feltétele, nem pedig akadálya az általános emberi álláspont és bánásmód kiküzdésének. Nem kevesebb politikára van szükség, hanem az „általános emberi” álláspont politikai szűklátókörűségének, osztályhelyzethez és kulturális pozícióhoz kötöttségének, egyszóval részlegességének leleplezésére. Egyet kell értenünk András Csaba kiváló elemzésének megállapításával: „A Magyarázat mindenre a középosztály illúziójának áldozata, világában a magyar nép a középosztály individuumainak összessége. A társadalom ideológiai tagoltsága érzékelhető, a gazdasági nem. Sem azok nem láthatók, akiket az ellenségeskedésből fakadó rossz közérzetnél jóval keményebben sújt a fennálló rendszer, sem azok, akik az országot szétrohasztó gyűlöletből profitálnak.”

Különben logikailag sem nagyon értem, miért tűnik észszerűbbnek az antipolitika híveinek minden politika elutasítása valamilyen homályos „emberi álláspont” nevében, az tehát, hogy a kívánatos emberi állapotot minden politikai álláspont és rendszer megszüntetésével vélik elérni, mint inkább elgondolkodni azon, hogy milyen lenne egy jobb, igazságosabb, inkluzívabb, egyenlőbb stb. politikai rendszer, vagy neadjisten egy jó politika, és esetleg ennek a kivívásáért tenni ezt-azt? Miért tűnik célszerűbbnek egy bevallottan politikai vitában nem foglalni el következetes politikai álláspontot, hanem úgy tenni, mintha a politika fölött lebegnénk? Ennek vajon nem képmutatás a rendes neve?

Vajon tényleg igaz-e az, hogy igazi emberi boldogulás csak egy politikamentes, radikálisan privát szempontokat elismerő társadalomban lenne lehetséges? Én kétlem. Szerénytelen véleményem szerint ez a politikai módon való gondolkodás megúszásáról szól. Pedig a politikai módon gondolkodás még Platónnak sem vált épp szégyenére. Mások mellett.