Kedves, hazaáruló barátaim!

2023. október 26. – 17:45

Kedves, hazaáruló barátaim!
Jelenet Reisz Gábor Magyarázat mindenre című filmjéből – Fotó: Filmtett Distribution

Másolás

Vágólapra másolva

Kezdhetném azzal, hogy gyors összegzését adom a fősodratú magyar filmgyártás legfájóbb és legutóbbi pillanatainak – a most szándékosan jelző nélkül hagyott Aranybullától a Béres József-életművet megbecstelenítő A feltalálón át az elkúrt Elxurtukig –, hosszan ecsetelve, miként vallanak rendezők és forgatókönyvírók rendre kudarcot a történelem- és a kortárs valóság-ábrázolás terén, mindez azonban széles körben ismert, másrészt örömtelibb dolog is van ennél.

Ugyanis – annuntio vobis gaudium magnum – leforgott egy igaz mozi a mai Magyarországról, és úgy hat ez most a magyar filmes nyilvánosságra, mint nap végi kereszthuzat a csillebérci fiú öltözőre.

Pedig nem történt több, csak annyi, hogy Reisz Gábor, aki 2014-ben a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlannal, majd 2018-ban a Rossz versekkel már bizonyított, most ismét úgy működött, ahogy egy rendezőnek és forgatókönyvírónak működnie kell: körbenézett, konstatálta a nyomasztó valóságot – meg azt, hogy filmtervére egy kummányi állami támogatást sem kap –, elhívta egy tucatnál alig több alkotótársát és leforgatták (szinte nullából) a Magyarázat mindenre címűt, amely tűpontos látlelete az ideológiai lövészárkokba szorult magyar közállapotoknak.

A Magyarázat mindenre Reisz legérettebb, (szerkezetileg) legletisztultabb és legpolitikusabb filmje, melyben három fő nézőpontból – az érettségiző Ábel, az édesapja, György, és a történelemtanár Jakab perspektívájából – láthatjuk kibontakozni azt a botrányt, melynek eredője Ábel hazugsága, miszerint nem a pillanatnyi és totális blokkja, hanem a zakóján felejtett kokárdája miatt buktatták meg a történelem érettségin. Mindez pedig megfelelő keretet szolgál ahhoz, hogy a filmben felbukkanó szereplők (kivéve – és beszédes módon – a legfiatalabbakat) mániákusan képviseljék a világnézetük szerinti szekértábor-logikát – lenyomatát adva mindannak, ami miatt sokan egyre élhetetlenebbnek érzik a Záhonytól Letenyéig tartó 93 ezer négyzetkilométert.

Reisz Gábor nem ítélkezik, „egyszerűen csak” kíváncsi, figyel és megmutat. Pedig – feltehetően – lenne oka nyilvánosan dühöngeni. De ő nem az alkotói kárhozat azon útját járja, amit oly sokan, akiknek módjukban áll – államilag megtámogatva – forgatni és faék-egyszerűségű politikai állásfoglalássá zülleszteni egy-egy filmet. Reisz „jobbos” és „balos” szempontokat egyaránt felsorakoztat, amikor hazáról, szabadságról, igazságról, nemzetről, hazaszeretetről, Gyurcsányról és Orbánról beszélteti karaktereit. Ezáltal összetett figurákat teremt, sőt, a nézőjét is komolyan veszi, hiszen nem akarja helyettünk eldönteni, mit gondoljunk, a célja csak ez: gondoljunk végre valamit erről az átkozott, hideg-polgárháborús állapotról.

Reisz Gábor válasza a társadalmat mérgező gyűlöletre a kíváncsiságból, megértésre-törekvésből kicsírázó szeretet, s mint ilyen, békítő, néplélek-gyógyító, nemzeti tett a film minden képkockája. Sőt! Csak látszólag szólnak a látottak a rendszerváltás utáni magyarság legnagyobb tragédiájáról, a kettészakadt Magyarország közelmúltjáról és jelenéről. A Magyarázat mindenre a – tetszik vagy sem – közös nemzet jövőjéről nyit vitát, amennyiben elfogadjuk, hogy a kulcskérdés mégis csak az, hogy a (főszereplő) 18 éves Trem Ábel és szerelme, valamint iskolatársai milyen országban válnak felnőtté?

Ők azok, akik a legkevesebbet beszélnek a filmben, akik szemlélik az eseményeket, akik a valósággal kapcsolatát vesztett, alkalmatlan tanügyi rendszer áldozatai, akikkel és akiken megtörténnek az események. Épp ezért (és persze a kiváló alakítás miatt) annyira felkavaró Ábel összeomlása, amikor a fejét a falba verve vall saját tehetetlenségéről, értetlenségéről, kétségbeesettségéről.

A Magyarázat mindenre egy lármafa, mely úgy világítja be a mai Magyarországot, hogy közben folyamatosan (és a felszín alatt) az élhetőbb jövő puszta lehetőségét kutatja. Hisz akinek szeme van, látja, akinek bőre van, azon érzi, hogy ez így nem mehet tovább, egyszer pedig kedves, hazaárulónak vélt barátainkkal is szót kell értenünk. Vagy?

A kivétel nélkül kimagasló (értsd: hiteles, árnyalt, számtalan apró részletből egységet formáló) színészi alakítások okai összetettek. Egyrészt ott a tehetség – állítson róla bármit is a vonatkozó szakirodalom. Másrészt bizonyára egyszerűbb színészi feladat egy Reisz-filmben jól megírt szituációkat és valódi embereket eljátszani, ráadásul valóságos, életízű mondatokkal közölni, mint mondjuk az Elxurtukban Gyurcsány háttérben ármánykodó feleségét, vagy az Aranybullában II. András gyalázatosan egydimenziós figuráját megformálni.

A főszerepet alakító Adonyi-Walsh Gáspár nevét jegyezzük most meg, és bízzunk benne, hogy a csendjeivel oly szépen operáló, generációja fullasztó, már-már kilátástalan létélményét pedig apró gesztusokba és félszavakba mesterien sűrítő fiatal színészre még számos filmszerep vár. Znamenák István apa-figurája szintén telitalálat: egyszerre elvakult és megértő, elnyomó és szerethető, egyszóval emberi léptékű, miként a Rusznák András által alakított történelemtanár is, mely úgy hozza a belpesti, értelmiségi tanár-karakter minden bánatát és küszködését, kicsinyességét és monomán csillagharcos-attitűdjét, hogy az embernek kedve támad újra és újra részleteket vetíteni játékából egy-egy budapesti, ellenálló-szeánszon.

És akkor a női karakterekről! Hatházi Rebeka (aki egyébként a film jelmeztervezője is) szerintem nem azért alakítja a kokárda-botrányt kirobbantó erdélyi újságírót, mert a valóságban tényleg kolozsvári születésű. Sokkal inkább az lehet a magyarázat, hogy jelenlétében van valami egyszerű, magától értetődő, tiszta természetesség, mely nemcsak kitűnően interferál a partnereivel, hanem meggátolja, hogy egy eleve ártó szándékú médiamunkást lássunk karakterében – noha az ismert közállapotok miatt akár adná is magát ez az olvasat. Sodró Eliza Dorkáját szintén órákig lehetne nézni. Karaktere (mely a történelemtanár felesége) hatalmas felkiáltójel a női teherbírás mellett, igazsága megkérdőjelezhetetlen, Sodró finom, sok összetevős humora pedig magával ragadó. Ugyanígy az Urbanovits Krisztina által alakított másik anya-figura, mely bár kevesebb szerephez jut a filmben, de amikor jelen van, akkor jelen van – hol féltő anyaként, hol a férjével konfrontálódó feleségként, hol pedig az események sodrásában elveszett, az elvárt szerepének megfelelni próbáló háziasszonyként. És végül még egy név, írjuk fel ezt is: Kizlinger Lilla. Karaktere szerint – Ábel szerelme, Janka – egy csodabogár, alakítása rendjén pedig egy elképesztő természetességgel, egy semmihez nem hasonlítható humorral és – ha a jelenet úgy kívánja – váratlan keménységgel játszó és létező színésznő.

Nem tudom, nevezhető-e szerencsés csillagállásnak e film létrejöttének kegyelmi ideje. Egyrészt igen, hisz minden összeállt ahhoz, hogy az elmúlt néhány év legfontosabb magyar filmje gyöngyvászonra kerüljön.

Másrészt milyen kegyelmi idő az, ahol ilyen kaliberű filmes alkotók az ismertetett körülmények között kell filmet készítsenek?

(Megjegyzem: a nyers képi világ, a természetes fények és környezet mind-mind erénye ennek a Dogma-szerű vizuális egységnek.) Akárhogy is, javaslom, nézze, aki teheti, és legyen rá büszke – Gyurcsánytól Orbánig – a nemzet egésze, a klasszikust parafrazálva pedig: Az Isten adja, hogy minél előbb akképpen álljon filmművészetünk, amint valóban kéne állnia.

Támogasd a Transtelexet!

Az erdélyi közösségnek saját, független lapja csak akkor lehet, ha azt az olvasótábora fenntartja. Támogass minket akár alkalmi jelleggel, ha pedig teheted, állíts be rendszeres támogatást!

Támogatom!
Kedvenceink
Kövess minket Facebookon is!