Beűzetés a paradicsomba

Mennyit szidtuk a kapitalizmust!

Holott fogalmunk sem volt, hogy mi az.

A pénz uralma valóban beköszöntött Erdélyben is. Nélküle semmit nem lehet csinálni, és idealistának néznek, ha azt gondolod, hogy de.

Mégis élnek még a régi reflexek. „Elárulom, hogy ingyen vállalta a fellépést” – jelentette ki egy kulturális ember valakiről. Bizonyos helyeken a mikrofon, másokon az útiköltség hiányát fogják a pénztelenségre. Egyszer télvíz idején stoppoltunk haza Kolozsvárról Vásárhelyre, természetesen este.

A reflex a másféle gondolkodást is tiltja. Amikor egyik könyvemre magánemberektől szereztem támogatást, megróttak: el kellett volna mennem „magasabb helyekre”, és ott igyekeznem.

Én magam összevissza éltem: hol a magasabb helyeken, hol a magánpénzeken, nem beszélve arról, hogy ez utóbbiakat mikor kezdtem összeszedni, mikor ébredtem rá, hogy tán így is lehet. Nem tartasz el egy folyóiratot, de ki tudod fizetni egy ember vonatútját vagy benzinszámláját.

A magasabb helyek az erdélyi magyarság számára kizárólag az RMDSZ-t és az általa teremtett lehetőségeket jelentik. Alternatív forrás alig van, olyant alig is akarunk teremteni. Pontosabban a magyar kormány a legforrásabb forrás.

Ez azonban még mindig paradicsomi állapot, amennyiben semmi köze a való élethez. Aki kilép ebből a közegből, megtapasztalja a realitást. Az egzisztenciális szorongással kezdődik: vajon meddig tart ki ez a munka? Meddig bírják a körülmények, meddig bírom én?

Amíg a romániai magyarság kulturális köreiben vagyunk, addig nyugodtak lehetünk a nyugdíjunk felől. Évtizedekig lehet különféle szerkesztőségekben dolgozni, akár úgy, hogy végig egy helyen, akár váltogatva őket. Dolgoztam a Kriterion Könyvkiadónál, a Krónika című napi-, az Erdélyi Riport című hetilapnál, a Polis Könyvkiadónál és a Látó Szépirodalmi Folyóiratnál. Gyakorlatilag Kolozsvártól Nagyváradon át Marosvásárhelyig végigjártam Erdélyt. A közösség megtartott volna, amíg teheti.

Ez nagyszerű és irreális. Beszélsz a kapitalizmusról, de gőzöd sincs róla, mit jelent, hogy mi is az valójában. Nem a nehézségeiről szeretnék beszélni, hanem a valóságáról. A romániai magyarság művelődésben, kultúrában érdekelt része nem abban él.

Trapézugrást végzel, és ott van alattad a háló. Ez egészen más, mint ha nincs alattad.

Így őrzi meg a magyarság azt a mentalitást, miszerint őt támogatnia kell valakinek. Az autonómiáját is támogatnia kell valakinek.

Szidjuk a versenyt, de nem benne élünk. Jobb-rosszabb: Isten tudja. Sokan nem tudják, mert nem élik. A világnak valamilyen kötelessége van velünk szemben, nem hagyhatjuk, hogy ne teljesítse.

Várakozó álláspontra helyezkedünk. Mi szenvedünk, nekünk kell a pénz! Közben azt is elmulasztottuk, hogy a gazdasági réteget rászoktassuk valamiképpen, hogy a kultúra – áru. Mert magunkat sem szoktattuk rá. Milliárdosok élnek itt is, akik a farzsebükből eltarthatnának egy lapot, egy beszélgetéssorozatot, egy kiadót. De mi nem koldulunk! Pontosabban nem akárkinek.

Húsz éve történt. Egy színészről szóló kötetet mutattunk be egy színházban. A kellékesek, akik a közönség szeme láttára rendezték be a teret, koszos, szakadt ruhában jelentek meg. A végén a színész (a város nagyrabecsült, éles nyelvű öregje) leteremtette az igazgatót, aki azzal védekezett, hogy ha tiszta ruhában jelennek meg, akkor az a benyomás támadhat, hogy „van pénzünk”. Nekünk viszont azt a benyomást kell keltenünk, hogy nincs.

Nagyjából idevezet, ha azt sem tudjuk, hogy melyik világon élünk. Vagy tudni sem akarjuk.

( Címlapfotó: Március 15-i felvonulás Székelykeresztúron 1990-ben. Fotó: Gálffy Dénes / Azopan Fotóarchívum )